1. fejezet

    Az ég alja vörösen izzik, sötét felhők borítják a napsütéses eget, viharos szél tombol az eddig nyugodt kis városka utcáin. Az emberek eltűntek, senki nem tudja, hogy mi történik most ebben a világban. Egyedül csak sikolyok és kiáltások hallatszódnak. Füst és vér szaga terjeng a levegőben. A város lakói menekülnek ebből a borzalomból, de hova?... A környező falvak és városok is lángokban állnak, nincs remény, minden elveszett. Nincs hová menekülni… nincs kiút…

   - NEM! EZÚTTAL NEM GYŐZHETSZ!

   - Majd meglátjuk!

   - Erősebb vagyok, mint amióta utoljára találkoztunk…

   - Hahaha – nevet az átkozott mosolyával - …próbáljuk ki.

* * *

    Kívülállók. Természetfelettiek. Démonok.

    Mindegy hogyan nevezzük őket, ugyanazt jelentik. Nem emberi lények. Az emberek mindig is féltek attól, ha valaki más, mint ők. Ha pedig különbözik tőlük, az csakis egyet jelenthet a veszéllyel. Ha veszélyes… akkor pusztulnia kell, bármi is legyen az ára.

     Ahogyan a kívülállók között, úgy az emberek között is akadnak olyanok, akik a békére törekednek. Békében szeretnének élni velük, mert egy ég alatt élünk, bárhol is van az otthonunk. Bárhol is hajtjuk álomra a fejünket…

    Nagyon fiatal voltam még, amikor először találkoztam az emberek félelmével és gyűlöletével. Féltek tőlem, mert más voltam. Kitaszítottak, menekülni kényszerültem az otthonomból. Napokig bolyongtam a környező városokban, és valahányszor szembe jött velem valaki, mindannyiszor megrémültem. Az emberek féltek tőlem, de én jobban tartottam tőlük. Egyedül voltam a világban… magányosan kóboroltam az utcákon, egészen a végkimerültségig, míg végül egy hatalmas vaskapu előtt össze nem estem.

* * *

     Amikor magamhoz tértem, egy szobában találtam magam. Puha ágynemű ölelte körül a testemet. A barackszínű falak között liliomillat terjengett. Meghaltam?!... Futott végig a gondolat a fejemen. Biztosan… túl szép, hogy igaz legyen, ez nem lehet a valóság. Kicsit megemelkedtem az ágyon, a napfény épphogy bevilágította a helységet. Nyugodt és csendes. Egy pillanatra biztonságban éreztem magam.
     Hirtelen éles fájdalmat éreztem a halántékomnál, amikor odanyúltam, furcsa anyagot tapintottam az ujjaimmal. Mi történt?! A karjaimra pillantottam… itt is ugyanolyan anyag borította a bőrömet. Hófehér kötésekkel voltak befedve a felső végtagjaim. Szinte még fel sem eszméltem igazán, amikor valaki kinyitotta az ajtót. Újabb rémület lett úrrá rajtam, a lehető legkisebbre próbáltam összehúzni magam, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Az idegen lassú lépésekkel közeledett felém a félhomályban. Menekülni akartam, de képtelen voltam rá…

      Mielőtt még közelebb lépett volna hozzám, hirtelen megállt. Felemelte mindkét kezét, kedves mosolyra húzta a száját, a szemei melegséget tükröztek.

      - Ne ijedj meg… - suttogta halkan - …hogy' érzed Magad?

      - J-jól vagyok… - motyogtam az orrom alatt - …hol vagyok?

      - Biztonságban!

      A hangja nyugodt és kedves volt. Egy pillanatra tényleg úgy éreztem magam, hogy nem kell félnem. Az idegen leengedte a karjait, még mindig kedvesen mosolygott rám. A testemben a rémület kezdett elmúlni, az idegen barátságos tekintete segített benne.

Sötétbarna tekintetéből áradt a melegség, szőke tincsei kicsit belelógtak a szemeibe, de még így is jól lehetett látni. Még két lépést tett felém, a mosolya egyetlen percre sem lankadt. Bólintott fejével, majd az ablakhoz sétált.
      Határozott mozdulatokkal elhúzta a sötétítőket, ismét felém fordult. Immár teljes fényben úszott a szoba, az ismeretlen egy kinyúlt ujjatlan pólóban és farmerban ácsorgott tovább az ablak előtt. Hófehér bőrén táncoltak a napsugarak, felsőtestét néhány tetoválás borította. A lógó anyag alól helyenként kikandikáltak a motívumok. Kicsit megköszörülte a torkát, újra megszólított.

     - Hogy' hívnak?

     - Sung... Kim SungYeon vagyok. – feleltem.

     - Üdvözöllek, SungYeon! – hajolt meg előttem kissé – Az én nevem JiYong, Kwon JiYong – lépdelt közelebb hozzám, az ágyhoz érve megállt.

     - Mióta vagyok itt?

     - Három napig feküdtél teljesen eszméletlenül… - elszomorodott - …hogy kerültél ilyen állapotba?

     - Menekültem… - motyogtam magam elé.

     - Ki elől? – aggódva nézett rám, a szemei kikerekedtek.

     - …. – nagyot sóhajtottam, lesütöttem a szemeimet.

     Nem reagált a hallgatásomra, csak leült a lábaimhoz az ágy végén. A szemei még mindig kérdően néztek rám. Féltem bármit is mondani neki, mert akkor újra menekülnöm kellett volna, amire képtelen voltam akkor. Kiszolgáltatottnak éreztem magam abban a helyzetben. Egy könnycsepp jelent meg a szememben, gyors mozdulattal töröltem le az arcomon végigfolyó érzelmi jelet.

     - Nyugodj meg… - suttogta halkan - …itt biztonságban vagy! Senki nem fog bántani! Áruld el, kérlek, hogy mi történt veled! Miért kellett menekülnöd?

     Még mindig szótlanul feküdtem végig az ágyon. A gondolataim cikáztak a fejemben. A félelem ismét úrrá lett rajtam, a takaróba kapaszkodtam. Éppen olyan érzések keringtek bennem, mint amikor elmenekültem otthonról.

     A testem egyre forróbb lett, szinte már égetett belülről. A szemeim kis híján szikrákat szórtak a rémültségtől, de a befogadóm továbbra is az ágy végében ücsörgött. Egy pillanatra sem lepődött meg azon, amit látott. Még mindig erősen szorítottam a takarót, próbáltam mély levegőt venni, hogy megnyugodjak. JiYong ismét elmosolyodott, finoman megszorította az egyik lábamat, majd bólintott. Megemelkedett az ágyról, távolabb lépett tőlem, az ablakhoz sétált. Elmerült a kilátásban, egy pillanatra felkacagott, majd rám nézett.

     - Most már biztos vagyok benne, hogy nem lázas voltál akkor, mikor rád találtam – vigyorgott rám - …először nem értettem, hogy a sok borogatástól és lázcsillapítótól miért nem hűlt megfelelő hőmérsékletűre a tested.

     - Tessék? – reagáltam az előző mondatára.

     - SungYeon – elfordult az ablaktól - …te is más vagy…

      A szemeim kikerekedtek, azonnal megfagytam. Hogy' értette azt, hogy „Te is más vagy”… ezek szerint ő is az?! A korábbi félelmem helyét a döbbenet vette át. A szemeimből eltűntek a szikrák, a testem kezdett visszahűlni a megszokott hőmérsékletűre.