2. évad - 5. fejezet

MinYoung kissé félve lépett ki a nappaliból, nyomában KiBummal és Védelmezőjével, aztán az udvaron álló rattanból készült kerti bútorhoz lépdelt és leheveredett az egyik kényelmes székbe. Mélyet lélegzett, ahogy tekintete felsiklott SungYeon szobájának ablakához, ujjait összefonta az ölében. Ideges volt. Túlságosan aggódott szeretett nővére állapota miatt, nem akarta, hogy örökké a négy fal rabságában éljen, mert nem tudja kordában tartani az indulatait. Remélte, hogy egyszer véget ér SungYeon Szomjúsága, és ha nem is teljesen, de részben olyan lesz, mint régen volt. Mikor megismerkedtek.

- Baj van, Angyalom? – sétált közelebb Menyasszonyához a Legfiatalabb Vámpírlovag, majd elé érve leguggolt, tenyereit MinYoung kézfejeire simította. – Mi bánt?

- Nem bánt semmi – sóhajtott fel. – Csak elmélkedem.

- Ennyire gondterhes az az elmélkedés? – döntötte oldalra fejét TaeMin, miközben összefonta ujjaikat és egy halvány mosolyt intézett Menyasszonyához.

- Nem. Csak Unnie körül keringenek a gondolataim.

- Mint például?

- Amikor megismerkedtünk – mosolyodott bele válaszába, egy parányi könnycsepp bújt meg jobb szemének sarkában, amit Vámpírlovagja könnyed mozdulattal letörölt, majd egy apró csókkal illette MinYoung homlokát.

- Tudom, egyszer már elmesélted, de szeretném még egyszer hallani – súgta az Angyal füléhez hajolva, MinYoungból egy újabb lélegzetvétel távozott egyetlen félszeg mosollyal egybekötve.

- Pedig nincs benne semmi különös – felelt kissé remegő hangon, ahogy mélybarna tekintete találkozott a vörös írisszel.

- Én is kíváncsi lennék a történetre – kuporodott le az idősebb Vámpírlovag a MinYoung mellette fotelba, lábait keresztbe vetette, könyökeit megtámasztotta térdein és kérlelőn bámulta az Angyal arcvonásait.

- Rendben – szusszantott fel határozottabb görbülettel ajkán, idáig kissé görcsös teste ellazult és elmerült a szívében őrzött emlékek tengerében. – Volt egy nagy karambol, nagyon sok autó egymásba rohant, ha jól emlékszem, akkor még egy busz is részese volt a balesetnek – kezdett bele halkan, mindkét bíborszín szempár MinYoungra tapadt, a Vámpírlovagok itták szavait. – Egy nagyon jó barátom is benne ült az egyik autóban. Amikor hallottam erről az egészről, azonnal a kórházba rohantam, hogy mellette legyek, és emlékszem, hogy senkitől nem tudtam információt kérni az állapotáról, akkora felfordulás volt ott. Aztán megláttam a recepciós pultot és mögötte Unnie-t. – MinYoung szempárja elhomályosult, ahogy felidézte SungYeon arcát, hangja a másodperc tört részére megremegett. – Alig hallotta, hogy ott vagyok, szinte észre sem vett, picit összekapartam magam és hangosabban kérdeztem tőle, mire rám nézett. Életemben nem találkoztam még annál kedvesebb szempárral. Tele volt törődéssel és megértéssel. Megszólított és tudtam, hogy ő lesz az, aki nekem tényleg segíteni fog.

- Angyalom – sóhajtott fel a fiatalabb Vámpírlovag, egyik kezével letörölt egy újabb kóbor könnycseppet MinYoung arcáról, aztán újra összefonta ujjaikat.

- Amikor megmondtam, hogy kihez jöttem, rögtön keresni kezdte a beteget, hogy mielőbb tájékoztathasson. Mindent letett a kezéből, kijött a pult mögül és félrehívott. Emlékszem, hogy megfogta a kezeimet és finoman megszorította őket, aztán pedig elmondta, hogy már nem tudták megmenteni a barátom életét, hiába küzdöttek érte. Összetörtem. Úgy éreztem, végleg egyedül maradtam. HeeChulon kívül senkim nem volt, szinte a bátyámnak tekintettem mindig is, mert majdhogynem ő nevelt fel. Ő és a szülei.

- Mi történt utána? – suttogta kérdését TaeMin.

- Elrohantam. Egyedül akartam lenni a fájdalmammal, így inkább elrohantam a kórházból.

- És SungYeon? Mit csinált? – érdeklődött csillogó szempárral KiBum.

- Utánam jött – mosolyogta. – És persze le is buktam előtte – szélesedett a mosoly.

- Lebuktál? – tökéletes szinkronban szólalt meg a két Védelmező.

- Akkor nagyon féltem, és mikor Unnie a nevemet kiáltotta, hirtelen köddé váltam, megragadtam Unnie csuklóját és magammal hoztam a parkba. Szegény nem tudta, hogyan került oda, ahogyan azt sem tudta, hogy én mit keresek ott. Végül bevallottam, hogy nekem köszönheti, hogy a zebra helyett már a parkban ácsorog.

- Hogy’ reagált mikor elmondtad neki, hogy Angyal vagy? – faggatózott az idősebb.

- Nagyon jól fogadta. Sőt, inkább Unnie volt az, aki elsőként elmondta, hogy más, mint a többi ember. Ő volt az, aki nyitott felém, nem pedig én. Éreztem, hogy Unnie tényleg más, mint a többi ember. Még közülünk is különleges.

- Ezt hogy’ érted? – kíváncsiskodott TaeMin.

- Semmit nem tudtam SungYeonról, de a tekintetében mégis láttam, hogy sok mindenen kellett keresztül mennie, és ha a fájdalmak után mégis képes volt nyitni egy magamfajta felé, akkor csakis jó lehet, legyen bárki is. Éreztem. Minden porcikámban éreztem, hogy Unnie úgy fog vigyázni rám, ahogy HeeChul tette egész gyerekkorunkban és az utolsó lélegzetvételéig.

- És mindig is úgy vigyázott rád – szorított kézfejeikre a Vámpírlovag.

- TaeMin-ah? – fogott a vállára KiBum.

- Szerintem azzal mindent elmondok neked, Hyung, ha azt válaszolom, hogy SungYeon képes lett volna szembeszállni velem csak azért, hogy MinYoungot megvédje tőlem. Akár az élete árán is.

TaeMin és MinYoung összenézett. A fiatalabb Vámpírlovagnak igaza volt, ezt mindketten tudták, és KiBum is érezte, hogy bárkiért képes lenne az életét adni, ha a Bátyját elkísérte arra a pokoli helyre, hogy őt kimentsék. Aztán pedig feláldozta magát, hogy mindenki mást is megvédjen a fogva tartójától.

- Minden rendben lesz, SungYeonnal – szólalt meg kisvártatva KiBum, mire mindkét szempár rátalált az övére. – Hyung mellett biztonságban van és hamarosan a Szomjúsága is elmúlik, éppen a Védelmezője miatt.

- Mármint? – pislogott parányikat az Angyal.

- Amikor egy Vámpírlovag megtalálja a Menyasszonyát, akkor végre remény csillan, hogy nem kell tovább az Örök Sötétségben léteznie, rálelhet a Fényre és a Boldogságra. Ez pedig pontosan akkor történhet meg, ha a Menyasszony kész a vérét adni a Vámpírlovagjának és hajlandó inni a Vámpírlovag véréből. Ha mindketten készek megtenni az első lépést, akkor rálépnek egy olyan útra, ahol nem vár rájuk más, csak a Boldogság. Még egy magunkfajta vérszívó is megkaphatja azt, amiről minden normális ember álmodozik. Boldog lehet. Szabadon szerethet és megöregedhet, aztán pedig meghalhat a Társa mellett.

- De nem úgy van, hogy ti halhatatlanok vagytok? – döntötte oldalra a fejét MinYoung KiBum utolsó megjegyzését hallva.

- Nem istenek vagyunk, csak Vámpírok – érkezett a távolból egy mélyen búgó, mosolygós hang, mire az összes tekintet annak tulajdonosára siklott.

- Unnie – sóhajtott fel megkönnyebbülten MinYoung, sietve elengedte TaeMin kezeit, felkelt a székből és SungYeonhoz iparkodott.

Egyetlen biztos mozdulattal fonta karjai közé az idősebb lányt, aki még megbújt Védelmezőjének háta mögött, majd lassan hátrálni kezdtek a nappali ajtajához, egyre jobban elrejtőzve a délutáni napsugarak elől, miközben SungYeon karjai is körbeölelték MinYoung vékony alakját. Az Angyal belefúrta az orrát SungYeon vállgödrébe, még erősebben szorította magához a hűvös testet, SungYeon is viszonozta az ölelés mértéket. MinYoung halkan felnyüszített a pillanatnyi fájdalomtól, hirtelen lazított a fogásán az idősebb lány.

- Ne haragudj, Minnie! – kapott vállaihoz ijedtében, és azonnal keresni kezdte a másik pillantását.

- Jól vagyok, Unnie. Szeretem, mikor szeretsz – kuncogta.

- Biztos, hogy jól vagy? – mélyítette el a szemkontaktust.

- A lehető legjobban vagyok – felelt mosolyogva.

- Te is rendben vagy, Hyung? – KiBum emelkedett fel a bútorról, a legidősebb Védelmezőhöz lépdelt.

- Sosem éreztem még magam ilyen jól – fúrta hosszú ujjait melírozott tincsei közé, felrázta őket, majd SungYeon vállára tette karját és magához vonta Menyasszonyát. – Miről beszélgettetek pontosan? – érdeklődött kíváncsi szemekkel.

- Csak a Menyasszonyságról meg a Vámpírlétről – TaeMin is közelebb sétált, majd MinYoung háta mögé érve, átfonta derekát és állát megtámasztotta az Angyal jobb vállán.

- Érdekes téma – vigyorogta a legidősebb Védelmező.

- Nagyon is az! – nevetett fel MinYoung. – De hogy’ is van igazából ez a „meghalhat a Társa mellett” dolog? – rebegtette pilláit KiBum felé, akinek rajzolt hatású szájára lassanként kúszott egy elégedett mosoly.

- Úgy, ahogy mondtam – közölte tényként, majd fordult egyet és visszasétált a kerti bútorokhoz. – Mi sem élünk örökké, nem vagyunk istenek. Csak ostoba vérszívók – kuncogta, ahogy közelített a székhez.

- De most akkor mi van? – értetlenkedett továbbra is az Angyal.

- A Menyasszonyoknak van egy nagyon különleges képességük, amikről még ők maguk sem tudnak – helyezkedett el ismét az egyik széken. – Menyasszonynak lenni nagyon is összefüggő dolog.

- Kifejtenéd? – intézte KiBumhoz kérdését SungYeon.

- Azzal, hogy a Menyasszony megharapja a Vámpírlovagját, szövetséget köt vele. A vérük eggyé válik, ezáltal felerősíthet képességeket, vagy akár adhat újakat is. SungYeon esetét véve alapul, ő jóval erősebb lett, mint korábban volt. Az egész testét lángba tudja borítani és porig égetni egy egész várost.

- Hurrá – morgott az orra alatt a példaként felhozott lány.

- Cssh, Sung-ah. Semmi baj nem lesz, míg melletted vagyok – duruzsolta nyugtató szavait a fülébe.

- Remélem is – pihegte lehunyt szemmel.

- És ha az én esetemet vesszük alapul? – tette fel kérdését az Angyal.

- Felejtsd el, MinYoung – reagált elsőként a legfiatalabb Védelmező, miközben könnyedén megfordította tenyerei alatt Menyasszonyát. – Nem foglak bántani és soha nem foglak a másik végletre kényszeríteni. Esküt tettem, amihez a végsőkig tartom is magam – közölte tényként.

- Minden Eskü megszeghető – jegyezte meg félszegen SungYeon, majd JongHyunra nézett. – Hiszen, ha azzal az életét mented meg, akkor máris megéri megszegni – járatta bíborszín szempárját a vörösen csillogó lélektükrökben.

- Azért nem könnyű megszegni azt az Esküt – húzta egyetlen csókra magához Szerelmét, majd elszakadtak egymástól és MinYoungra néztek. – Magatoknak kell tudnotok, hogy mit szeretnétek.

- Vállalok mindent – jelentette ki ellenkezést nem tűrően az Angyal, ahogy válla mögé nézett, hogy végigmérje nővére és Védelmezőjének alakját. – Tudom, hogy nem lesz könnyű, de akkor is végig akarom csinálni – fordult megint Vámpírlovagja felé.

- Nem foglak megharapni, MinYoung-ah. Soha. Akkor inkább az Öröklét, mintsem a neked okozott szenvedés.

- Kibírom. Ha Unnie-nak ment, akkor nekem is menni fog – győzködte TaeMint.

- De én meghaltam, Minnie – hívta fel halkan egy fontos tényre az Angyal figyelmét, JongHyun magabiztosabban fogott SungYeon vállára. – Én nem éreztem, amikor JongHyun megharapott, de te a tudatodnál leszel végig. Érezni fogod, amikor a fogai a bőrödbe mélyednek, hallani fogod, amikor iszik a véredből, és azt is érezni fogod, ahogy megtelik a méreggel a tested és félvérré válsz. Lassan. Nagyon lassan.

- Nem számít. Eldöntöttem – lehajtott fejjel felelt SungYeon taglalására, majd ismét Vámpírlovagjára nézett. – Szeretlek, TaeMin-ah, és nem akarok egyetlen percet sem nélküled létezni. Többé már nem. Nem akarok egyedül lenni. Tartozni akarok valakihez, TaeMin-ah. Ahogyan Unnie tartozik JongHyunhoz, úgy akarok én is hozzád. Örökre.

- MinYoung-ah – súgta ajkaik közé, majd fokozatosan megszüntette a köztük lévő távolságot és egyetlen őszinte csókban egyesültek.

Megirigyelve a szerelmesen csókolózókat, JongHyun is közelebb húzta magához SungYeont és ők is elvesztek az Érzelmek Tengerében. Csupán KiBum volt az, aki kissé fintorogva nézte a Szerelmeseket. Ugyan próbálta leplezni fájdalmát és igyekezett előtérbe helyezni Bátyja és a legfiatalabb Vámpírlovag boldogságát, azonban képtelen volt elszakadni a kínzó emlékektől, amik egyre gyakrabban törtek rá a megmentése óta. Talán túl sokszor is.

- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha én most már elmegyek – kelt fel a székből, elsimított néhány ráncot a nadrágján, felsőjén is igazított egyet, majd a nappali bejárata felé indult.

- KiBummie? – szakadt el Menyasszonyától a legidősebb Védelmező és Öccsére nézett. – Mi baj van?

- A legjobb lesz, ha visszavonulót fújok.

- Szerintem a vendégszobát nyugodtan birtokba veheted, nem hinném, hogy SungYeonnak ellenére lenne – pillantott Menyasszonyára, majd megint Öccsét vette mérce alá.

- Nem érted, Hyung – vett egy nagy levegőt. – Ideje végleg távoznom. Köszönök mindent, SungYeon! – dőlt meg udvariasan, majd felemelkedvén folytatta. – Most már minden a helyére került, hálás vagyok, hogy segítettél a Bátyámnak, remélem, hogy valaha viszonozhatom majd ezt feléd.

- Ne butáskodj, KiBum – SungYeon ellépett JongHyuntól és KiBumhoz sétált. – Nem kell elmenned. Ebben a hatalmas házban bőven elférünk mind.

- Nem érted, igaz? – húzta kényszeredett mosolyra a száját.

- KiBum? – mindkét kezét megfogta a Vámpírlovagnak és igyekezett minden gondolatot megfejteni. – Mit kell értenem, KiBum?

- Ti már megtaláltátok a Menyasszonyotokat, boldogan élhettek egymás mellett, de bocsássatok meg nekem, ha ezt nem tudom mosolyogva nézni. Én már elveszítettem a Menyasszonyomat és többé már nem lesz esélyem egy ilyen élményre, mint ami nektek adatott meg, így a legjobb lesz, ha örök magányra ítélem magamat, és visszavonulok minden érzés elől.

- Úgy érted, hogy olyan akarsz lenni, mint Ők? – csatlakozott a beszélgetésbe TaeMin is. – Képes lennél úgy élni, mint Azok? – TaeMin szavai dühtől izzottak, amely érzést egyik lány sem értett, ellenben a másik két Vámpírlovag tökéletesen felfogott. – Meg sem próbálsz boldog lenni? Soha többé?

- Hibáztam, TaeMin-ah! – Fakadt ki könnyeivel küszködve a második legidősebb Vámpírlovag. – Szerinted élvezet nézni, ahogy boldogok vagytok a Menyasszonyaitokkal, miközben én elveszítettem az enyémet, mert túl gyáva voltam megharapni? Mert nem akartam, hogy vállaljon értem bármit is! Azt hiszed, hogy élvezem? Minden nap meghalok, mióta elvették tőlem a Menyasszonyomat! Minden áldott napom maga a pokol nélküle! Tudod, milyen érzés? De inkább vállalom azt a létet, minthogy ezzel a szenvedéssel a szívemben kelljen tovább léteznem. Ha kell, akkor Velük – szűrte fogai között.

- Kik? Kikkel? – motyogta rémülten MinYoung. – Kiről beszéltek, TaeMin-ah?

- Nem érdekes, MinYoung. Ne is törődj velünk.

- Miért nem mondod meg neki, hah? – fonta össze mellkasa előtt a karjait. – Miért nem mondod meg a Menyasszonyodnak, hogy ki is vagy valójában?

- TaeMin-ah? Mire céloz KiBum? Mit? Mit titkolsz? – reszketve fogott Védelmezője karjára és magával szembe fordította. - Kik?

- Rajta, TaeMin! Valld be végre a Menyasszonyodnak, hogy ki fia borja vagy! Mondd csak el bátran, hogy miért jöttél el! Mondd el, hogy ugyan mivel dacolsz a mai napig! Mondd el neki, hogy tudja, meg vannak számlálva a percei!

- Elég lesz, KiBum! - JongHyun lépett fel erélyesebben Öccsével szemben, hiába tudta, hogy annak minden egyes kijelentése a valóságot takarja.

- Halljuk! - SungYeon szólította fel a Vámpírlovagokat a színvallásra, hangja mennydörgésként vágott végig az udvaron.

- Lee TaeMin vagyok, egy Vámpírlovag. Egy Vámpírlovag, aki a legelső Vámpír leszármazottainak egyike. A Családom a Vámpírok Vezetői. Egy Vámpírlovag vagyok, aki szökésben éli a napjait a Szolgájával, aki szintén egy Vámpírlovag - ebben a másodpercben siklott át tekintete JongHyunra, aki a következő momentumban fejet hajtott a fiatalabb előtt, ezzel még jobban összezavarva a két lányt. - Egy Vámpírlovag vagyok, aki ellenszegült a Család akaratának és nem akart többé a Sötétségben élni. Egy Vámpírlovag vagyok, aki szerelmes egy Angyalba - pillantott ezúttal MinYoungra, aki egyre sűrűbben szedte levegőjét a hallottaktól.

2. évad - 4. fejezet

Miután KiBum magára hagyta Bátyját és annak Menyasszonyát, a folyosóra lépve lecövekelt. Kis időre lapockáival az ajtónak támaszkodott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban magához tért az idősebb lány és Bátyja végre megnyugodhat. Akaratlanul is elmosolyodott a kiszűrődő hangoktól, miközben néhány pillanatra az emlékeibe merült. Felidézte magában múltjának egy részét, a korábbi finom görbület lassanként tűnt el ajkairól és váltott ismét szomorú mosolyra arckifejezése.

Tenyereit is a falapra simította, de mielőtt még egy kóbor könnycsepp bukkant volna elő macskás szempárjából, melynek fakó vörössége lassanként erősödött KiBum állapotával arányosan, sietve letörölte azt jobb kezével. Mélyet sóhajtott elveszve az emlékek tengerében, hiába gyógyult a teste megelőzve az idő pergését, a lelkén ejtett hegek továbbra is tátongtak. Elveszített Menyasszonyát képtelen volt elfelejteni. Bármennyire is küzdött emlékei mélyre ásásával, ettől az egytől képtelen volt szabadulni.

Néhány perccel később ellökte magát a falaptól, majd lassan araszolni kezdett a közlekedőn egy másik ajtó felé, ahonnan a fiatalabb Vámpírlovag erejét érezte. Megállt a sötétszín térelválasztó előtt, újabb másodpercek teltek el a várakozással, majd jobb kezét felemelve óvatosan megkocogtatta a falapot. Szinte még combja mellé sem engedte a karját, amikor az ajtó majdhogynem feltépődött és megjelent előtte egy aggodalommal teli, mégis csillogó szempár, MinYoung személyében.

- Felébredt – szólalt meg KiBum halvány mosollyal ajkain, majd hátrált egy lépést.

- Jól van? – nyelt egy nagyot az Angyal, aki alig merte felfogni KiBum egyszavas mondatát, olyannyira hihetetlennek érezte abban a pillanatban.

- Azt hiszem, hogy a lehető legjobban van SungYeon – sóhajtott fel megkönnyebbülten a megmentett Vámpírlovag, majd bíborszín szempárja az Angyal mögött álldogáló társára tévedt. – Most már mindketten megnyugodhattok. Minden rendben lesz.

- Bemehetek hozzá? – tette fel kérdését MinYoung, noha pusztán csak az illendőség vezérelte őt, mert szíve szerint el sem mozdult volna az idősebb lány mellől.

- Talán már nem zavarsz meg semmit – jegyezte meg egy elégedett vigyorral egybekötve, majd még két lépést hátrált az Angyal szobájától.

- Most ezt mire mondod? – Pislogott értetlenül a lány, ahogy kijjebb lépett a folyosóra, a két Vámpírlovag összenézett, majd TaeMin ajkaira is hasonlóan elégedett görbület költözött. – Lemaradtam valamiről? – forgatta a fejét a két Védelmező között, mire a fiatalabb az Angyal derekára simította a bal karját és gyengéden magához vonta őt.

- Nem maradtál le semmiről, Angyalom – suttogta lágy hangon a fülébe, amire MinYoung teste finom rázkódással reagált és egy parányi sóhaj hagyta el száját.

- De akkor miért vigyorogtok úgy, mint a vadalma? – mormogta továbbra is a fejét járatva a két férfi között. – Valaminek csak kellett történnie, ha ilyen elégedett képet vágtok ti ketten! Ki vele! Mi van Unnie-val és JongHyunnal? Miért vágtok ilyen fejet? Valamit tudnotok kell, különben nem lenne ennyire önelégült fejetek! – összekulcsolta karjait mellkasa előtt, korábbi öröme szertefoszlott a Vámpírlovagok arcát látva, helyére sértődöttség és némi gúny költözött.

- MinYoung-ah – pihegte újra füléhez hajolva az Angyal Védelmezője, miközben még biztosabban fogott annak derekára. – Nem maradtál le semmiről, csupán nem kell aggódnod már SungYeon miatt. Jól van és a lehető legbiztonságosabb karokban van most jelen pillanatban.

- De valaminek akkor is történnie kellett – duzzogva reagált TaeMin szavaira, egyetlen pillanatra sem szakította el bosszús pillantását a lábai alatt lévő szőnyegről, a legkevésbé sem akart Védelmezője szemébe nézni, mert tudta, akkor elveszíti a fejét és semmit sem szed ki belőle.

- Szerintem inkább menjünk mindannyian SungYeon szobájába és győződjünk meg mi magunk a dolgokról – KiBum fordult egyet és újfent az idősebb lány szobáját vette célba.

Az Angyal még egy mérges sóhajt engedett tüdejéből távozni, majd végül elfogadta KiBum javaslatát és követte az idősebb Vámpírlovagot nővére lakrésze felé. TaeMin szorosan lépdelt Menyasszonya mellett, karja még mindig az Angyal derekán pihent, csupán néhány milliméter távolság volt kettejük között, ami egy-egy lépés következtében azonnal semmivé vált.

SungYeon szobájához érve újra KiBum került szembe a térelválasztóval és megint ő volt az, aki figyelmes kopogtatással jelezte megérkezését. Tette után alig három másodperccel később nyílt is az ajtó és kaptak engedélyt a kint várakozók a belépésre. Az idősebb Vámpírlovag ellépett az ajtóból, hogy MinYoungot előre engedje, majd miután TaeMin is a helyiségbe lépett, becsukta maga mögött a térelválasztót és hátával nekidőlt.

MinYoung lassan lépdelt SungYeon ágyához, a félvér mutáns ragaszkodóan ölelte magához Védelmezőjét, aki jobb karjával a hátán simított végig hosszú mozdulatokkal, bal karjával derekát tartotta biztosan. Fejüket a másik nyakszirtjébe temették és addig ki sem bújtak onnan, míg meg nem hallották az Angyal halk szipogását.

- Jól vagyok, Minnie – emelte meg a fejét JongHyun vállgödréből és ránézett. – Soha nem éreztem magam még ilyen jól – húzta lágy mosolyra halványrózsaszín száját.

- Unnie – pityeregte az Angyal. – Biztos, hogy jól vagy?

- Igen, biztos.

- Öhm – nyelt egy parányit, majd elkapva SungYeonról könnyes pillantását, JongHyunra nézett, majd megint nővére szempárját csodálta meg. – Szép a szemed – mosolyodott bele kimondott gondolatába.

- Hm – SungYeon is Védelmezőjére figyelt néhány röpke másodperc erejéig, aztán megint húgán állt meg tekintetével. – Köszönöm. Nekem is tetszik, bár én magam még nem láttam – kuncogta.

- Gyönyörű – pihegte alig hallhatóan a legidősebb Vámpírlovag, ahogy orrával SungYeon nyakába bújt egyetlen szívdobbanásnyi időre, majd megint társait vette mérce alá.

- MinAh jobban van? JiWonnie vele van? – nézett végig a megfogyatkozott társaságon a legidősebb lány, végül MinYoungon állt meg kérdő tekintetével.

A három Vámpírlovag és az Angyal szempárja összeakadt. Fogalmuk sem volt róla, mégis hogyan tálalják az idősebbnek a történteket, hiszen még azt sem szokta meg jóformán, hogy félvérré vált, így nem voltak biztosak benne, hogy jól viselné majd a fájdalmas elvesztést, amit a másik két lány távozása okozhat SungYeonnak.

- Minnie? – törte meg a némaságot SungYeon, miközben elengedte JongHyun testét és lecsúszott a Vámpírlovag combjairól. – Hol vannak a lányok? – Kérdezte, ahogy talpa érintette a földet, lassan megpróbált lábaira állni, JongHyun tenyere a lány derekára siklott, hogy biztonságban tartsa őt.

- Unnie – nyomott le egy nehézkes gombócot a torkán. – Lehet, hogy még egy picit inkább pihenned kellene. Talán jobb lenne, ha még inkább visszafeküdnél – kereste az újabb kibúvókat, hogy nővérét óvja a csalódástól, azonban SungYeon szembogarai lassanként váltottak nyugodtból idegessé és azzal együtt mérhetetlenül ijedtté is.

- Mit titkolsz, Minnie? – biccentette oldalra a fejét kérdése közben és még közelebb támolygott az Angyalhoz.

- Nem titkolok semmit – hazudta lesütött szemekkel, újabb védelmi módszerben reménykedve.

- Valamit biztosan elhallgatsz előlem, mert ha minden rendben lenne, akkor már rég megmondtad volna. Soha nem tudtál hazudni. Főleg nem nekem. Tehát? Hol van a másik két lány? – nézett végig az Angyal reszkető alakján, akinek kibuggyantak az első könnycseppek szeméből.

- Ülj le inkább, Sung-ah – JongHyun fogott az idősebb lány csípőjére, majd húzta is vissza az ágyra és lenyomta rá.

- Te is tudod, JongHyun? – kapta a fejét Védelmezőjére, aki pusztán egy magabiztos fejbólintással válaszolt a kérdésre.

- Hol vannak? – elcsukló hangon buktak elő a szavak SungYeon szájából.

- Elmentek, SungYeon – felelt a legfiatalabb Vámpírlovag, elengedte MinYoung derekát és SungYeon elé lépett, lassan leguggolt lábai előtt. – Nem tudták, hogy Hyung mire készül, JiWon megijedt és azzal, hogy téged elveszítettek, úgy érezték széthullott a családjuk.

- Hazugság – tört fel könnyes hangon SungYeonból.

- Unnie – sóhajtotta csalódottan az Angyal.

- Nem! – Kiáltotta el magát egyre elcsuklóbb hangon, haragosan nézett hol Védelmezőjére, hol a másik két Vámpírlovagra, hol pedig MinYoungra. – Hazugság! Nem tették volna meg soha! Azt mondták, mindig együtt leszünk! – záporoztak SungYeon könnyes ellenkezései, ahogy tudatosult benne TaeMin korábbi mondata, magabiztosan emelkedett fel az ágyról.

- Kérlek, Unnie, nyugodj meg – fogott SungYeon ökölbe szorított bal kezére, de hirtelen elrántotta a tenyerét, amikor bőrén érezte az idősebb lány emelkedő hőmérsékletét.

A kép csak illusztráció

MinYoung rémülten nézte a kétségbe esett nővérét, akinek vörös szempárja fokozatosan elsötétült, bíborszín írisze feketévé alakult, szemfogai alsó ajkára nőttek, testhője pedig egyre magasabb értéket kezdett produkálni a másodperc tört része alatt, ezzel tenyerében megjelentek az első kisebb lángcsóvák.

JongHyun hirtelen termett a lány mögött, majd szorított is azonnal csípőjére, orrát a lány nyakszirtjébe fúrta és hosszan belélegezte Menyasszonya illatát, megfontoltan húzni kezdte MinYoungtól, ahogyan a legfiatalabb Vámpírlovag is felegyenesedett és Menyasszonya elé állt, hogy testével óvja az esetleges támadástól.

KiBum ellökte magát az ajtótól és a két pár közé állt. Egyszer TaeMinre nézett, egyszer pedig JongHyunra pillantott. Egy-egy kósza pillantást pedig a két Menyasszony irányába intézett. Nagyot sóhajtott, majd két karját kinyújtotta, jobb tenyerét JongHyun lüktető mellkasára simította, a balt pedig TaeMin vállára tette.

- A legjobb lesz, ha ezt a beszélgetést nem itt folytatjuk tovább – szakította meg a feszült csendet, mire mindannyian bólintottak egyet beleegyezésül. – Menjünk inkább az udvarra.

- Jó ötlet, Bummie? – intézte hozzá szavait JongHyun.

- Nem lesz senkinek semmi baja.

- Sung-ah még nem biztos, hogy felkészült a kinti világra. Nagyon intenzíven érzi a szagokat, ahogyan a napfényt is meg kell még szoknia, ami nem két perc.

- Hidd el, hogy elég felkészült ahhoz, hogy ne ölje meg a külvilág, ahogyan ő sem tud már ártani a külvilágnak. Sokkal erősebb a Menyasszonyod, mint ahogy azt te gondolod.

- Biztos vagy benne, Bummie? – aggodalmaskodott továbbra is.

- Csak az udvarra megyünk, Hyung – kúszott könnyed mosoly KiBum szájára.

- Én akkor is féltem SungYeont, KiBum. Még csak most telt meg a vére az enyémmel, csupán alig két órája lehet azt mondani, hogy félvér lett. Nem akarom, ha megsérülne, vagy a figyelmetlenségem miatt ártana bárkinek is.

- Miért? Ártana? – szólt közbe a testvérpárbajba MinYoung is, akin egyre csak eluralkodni látszott rémültsége.

- Nem ártana senkinek sem. Erősebb bármelyikünknél – jegyezte meg halkan KiBum, miközben végignézett SungYeon didergő testén, porcelános bőre fokozatosan telt meg vérrel és kapott rózsaszínes árnyalatot, ami folyton csak erősödni látszott. – Ha nem megyünk ki az udvarra záros határidőn belül, akkor a Menyasszonyod lángba borítja az egész szobát, sőt, akár még a házat is felégetheti. Odakint ezt maximum a kerti bútorokkal tudja megtenni.

- Ez mit akar jelenti, KiBum? – motyogta az Angyal.

- SungYeonnak kordában kell tartania az indulatait, mert ha nem fékezi meg őket, akkor akaratlanul okozhat súlyos sérüléseket olyanokban, akiknek nem akarna egyébként sem ártani.

- Hah? – nyögött fel MinYoung.

- Ha nem figyel magára, akkor bármikor porrá égethet bárkit a környezetében.

- De JongHyun vissza tudja tartani SungYeon ezen képességét – javasolta a legfiatalabb Védelmező, mire az összes tekintet TaeMinre tévedt. – Miért néztek rám úgy, mintha nem tudnátok ezt ti is? – pislogott tanácstalanságában.

- Hogy’ érted, hogy vissza tudja tartani, TaeMin-ah?

- Úgy, MinYoung, hogy mindig is képes volt erre, Hyung – mosolyogta csendes válaszát, majd egy apró csókkal illette Menyasszonya homlokát.

- Ez igaz – sóhajtott fel JongHyun, miközben szorosabban fogta meg SungYeon derekát.

- Akkor nem lesz itt semmi gond – KiBum ajkára megkönnyebbült görbület költözött, majd SungYeonra nézett.

A félig mutáns és félig Vámpír lány mellkasának heves mozgása csillapodott, majd normális ütemben kezdte szedni a levegőjét. Íriszének vörössége is visszatérni látszott, ahogyan bőrének porcelánossága is követte a fakóbb árnyalatot, testhőmérséklete visszahűlt, tenyeréből eltűntek a lángok.

Nagyokat pislogott maga elé, ahogy elcsitultak indulatai, azonnal megfordult JongHyun tenyerei alatt, karjait átfonta Vámpírlovagja nyakán és erősen magához szorította a langyos testet. Orrát Vámpírlovagja vállgödrébe nyomta, aprókat szippantott bódító illatából, akaratlanul nyalta meg kiszáradt ajkait, ahogy tüdeje megtelt az aromával.

- Most inkább menjünk ki, hamarosan ők is csatlakoznak hozzánk – tolta hátrébb a legfiatalabb Védelmezőt és Menyasszonyát, míg végül el nem értek az ajtóig.

- KiBum? – pislogott nagyokat MinYoung értetlenségében, TaeMin vállára markolt.

- SungYeon a Szomjúságát nem tudja megfelelően kontrollálni, így jobb lesz, ha inkább az udvaron várjuk meg, amíg teljesen lehiggad. Hyung pedig mindent elmond neki, amit tudnia kell.

- De ugye nem lesz egyikünknek semmi baja?

- Hyungot egy percig sem kell féltened, SungYeon pedig a legjobb biztonságban van mellette. Ők már összetartoznak és nincs az a Földi vagy Égi erő, ami elszakíthatná őket egymástól – KiBum ellépett tőlük, majd a kilincsre fogott. - A Szomjúsága pedig hamarosan lecseng és nem lesz ilyen kis harapós - ezzel köddé vált.

- Hagyjuk magukra őket – suttogta MinYoung fülébe Vámpírlovagja, aztán ők semmivé lettek.

SungYeon reszketve ölelte magához JongHyunt, mely remegés nem akart elmúlni, JongHyun minden erejével küzdött, hogy megnyugtassa Menyasszonyát. Szüntelenül simított végig gerince ívén és préselte minduntalan magához a didergő sziluettet. Kissé oldalra döntötte fejét, hogy még elérhetőbbé tegye nyakának feszes ívét, a Menyasszony egy méretes gombócot igyekezett letuszkolni nyelőcsövén, szúrós-égető érzés kerítette hatalmába a következő nyelésekor.

- JongHyun? – szuszogta elhaló hangon.

- Rajta, Sung-ah – súgta párnáira hajolva, amikor Menyasszonyára fordította figyelmét, majd újfent felkínálta nyakát. – Miattam ne aggódj, a Szomjúságod fontosabb.

- Nem akarlak bántani - ellenkezett egyre nehezebben.

- Sung-ah - újra Menyasszonyára nézett -, nem lesz bajom. Amíg az én véremmel csillapítod a Szomjúságodat, addig tudom, hogy szükséged van rám.

- Mindig szükségem lesz rád, JongHyun.

- Akkor remélem, hogy soha nem fog elmúlni ez a kaparó érzés - fogai közé szorította alsó ajkát, vörös szempárját csodálattal telve vezette végig SungYeon arcán. - Szeretlek, Sung-ah, és megteszek bármit. Igyál - lágy csókot lehelt szájára, majd megint nyakát kínálta fogyasztásra.

- Köszönöm – motyogta lehunyt szemmel, kitárta cserepes ajkait, ezzel láthatóvá téve szemfogait.

Egyetlen parányi sebet ejtett a Vámpírlovag torokívén, a márványos bőr halkan felrepedt, SungYeon pedig lassú kortyolásba kezdett, amint az első vércseppek nyelvének hegyéhez értek. Körmeit JongHyun vállaiba mélyesztette, ahogy Éhsége alábbhagyni látszott, egyetlen biztos nyalintással állította meg a kicsorduló vöröslő folyadékot, majd gyengéd csókkal illette a sértett felületet. JongHyun mosolyogva nézett Menyasszonya lélektükreibe, jobb keze a piros tincsek közé tévedt, bal kezével végigsimított oldalán és Szerelmes Csókkal forrasztotta össze ajkaikat.

2. évad - 3. fejezet

A korábban mindig csendes házban sikolyok hangjai verődtek vissza a falakról. Kínkeserves és szenvedéssel teli üvöltések vágták ketté a meghitt levegőt és boldog pillanatokat. Szinte már az ablakok is betörtek az éles hangtónustól. Csupán percekig tartott a kiáltásáradat, ám azok egy Örökkévalóságnak tűntek a házban tartózkodók számára. Legfőképpen a legidősebb Vámpírlovag számára.

JongHyun szeretett volna mielőbb véget vetni Menyasszonya szenvedéseinek, de fogalma sem volt róla, hogyan is könnyíthetne a fájdalmán. SungYeon iránt érzett szerelmével próbálta enyhíteni a mutáns folytonos vergődését, ahogy újra és újra hűvös testéhez szorította SungYeon testét. KiBum pedig Bátyja felett állva igyekezett biztos támasza lenni az idősebb Vámpírlovagnak, hogy elviselje a látványt. A kínt, amit részben ő okozott Menyasszonyának.

Mielőtt még egy utolsót sikított volna SungYeon, szemhéjai megemelkedtek, tekintete a másodperc töredékére összeakadt JongHyun szempárjával, majd azzal a lendülettel el is nehezültek. A Vámpírlovag csendesen szólongatni kezdte az ernyedtté vált testet, hasztalanul. SungYeon nem reagált a suttogásra, bármennyire is reménykedett benne JongHyun.

- Sung-ah? Nyisd ki a szemed – simította reszkető tenyerét a lány arcára.

- Hyung? Rendbe jön – biztatta halkan a kétségbeesett Vámpírlovagot.

- Sung-ah? Ébredj fel – hajolt homlokához, majd apró csókkal illette a bőrét.

- Kinyitotta a szemét az előbb, Hyung. Jól van a Menyasszonyod.

- De csak egy pillanat volt az egész – motyogta elcsukló hangon, egyszer Öccsére pillantott, egyszer pedig SungYeon arcát térképezte fel.

- Az lehet. De az a pillanat éppen elég volt ahhoz, hogy tudjuk, jól van.

- Ha újra kinyitja a szemét és velem marad, akkor tudni fogom biztosan.

- Te is tudod, hogy pihennie kell még egy kicsit.

- Vajon meddig kell még pihennie?

- Hyung. Még csak most telik meg a teste a véreddel – KiBum felsóhajtott, majd folytatta is gondolatát tovább. – Aztán pedig még vár egy fontos feladat a Menyasszonyodra.

- Tudom. De nem akarom arra kérni, Bummie.

- Te is tudod, hogy egyszer meg kell tennie – szorított erősebben JongHyun vállára, mire az felemelte a fejét és KiBumra nézett.

- Semmit nem kell megtennie. Majd Sung-ah eldönti, hogy mit szeretne.

- Én úgy gondolnám, hogy veled lenne. Amennyiből pedig megismertem, minden kétség nélkül megtenné neked.

- Nem fogom akkor sem kérni rá. Felejtsd el, KiBum. Nem akarom ennek kitenni, és egyáltalán nem is akartam. Soha nem akartam megharapni, hogy arra a Sorsra ítéljem, ami nekem van. Csak szeretni akartam. Tisztán és őszintén. Megvédeni őt mindentől, ami ártó lehet a számára.

- Tudom, Hyung. Mind ezt akarjuk – húzta lágy mosolyra ajkait.

- Egyébként is – JongHyunból egy nehézkes lélegzetvétel szakadt fel, amikor tekintete SungYeon nyakára tévedt, emlékeztetve őt a harapásra. – Előbb meg kell bocsátania, amiért ezt tettem vele.

- Szerintem már rég megbocsájtott neked, Hyung – szélesedett a görbület KiBum száján, akaratlanul viszonozta a mosolyt az idősebb Vámpírlovag, amikor újfent Testvérére nézett.

- Honnan veszed?

- Ha tényleg úgy szeret, ahogy gondolom, akkor soha semmivel nem tudnád őt megbántani és nem kellene semmiért sem bocsánatot kérned.

- De egyszer már megbántottam őt. Amikor hazudtam neki az ittlétem okáról.

- Az elsődleges célodat nem vallottad be, ami később már egészen átformálódott. Azért kerested meg SungYeont, hogy engem megtalálj, segítsen neked a keresésben, de fogalmad sem volt róla, hogy kire lelsz benne. Jól mondom?

- Valahogy így történt, igen.

JongHyun hosszú percek óta először húzta megkönnyebbült mosolyra a száját. KiBum utolsó megjegyzése nyugalommal töltötte el, ám egy kicsiny része még mindig aggódott Menyasszonya reakciójától. Addig képtelen volt megnyugodni, amíg nem hallja Menyasszonya szájából a megbocsátó szavakat. Szüksége volt a biztosra, hogy tudja, minden rendben van.

Merengését egy újabb nyöszörgés szakította félbe, ahogyan SungYeon teste is újra összerándult a karjaiban. Az idősebb Vámpírlovag hirtelen kapta a fejét az ölében görnyedő mutánsra, jobb kezét ismét az arcára csúsztatta, hűvös ujjbegyeivel lágyan megcirógatta a bőrét. Még egy nyögés érkezett SungYeon torkából, kezei ökölbe szorultak, aztán elernyedtek, szemhéjai megremegtek, míg végül megmozdította őket.

A kép csak illusztráció

JongHyun lassan elvette a tenyerét SungYeon arcáról, megkereste bal kezét és a következő pillanatban összefonta az ujjaikat. SungYeon nagyokat pislogott, ahogy megpróbálta érzékelni a külvilágot, végül bíborszín szempárja rálelt Védelmezőjének kissé homályos lélektükreire, melyek az övéhez hasonló árnyalatban pompáztak. SungYeon összeráncolta a szemöldökét, ahogy tudata lassanként tisztult és a foszlány emberi alakot kezdett ölteni előtte.

- Ez a Mennyország? – szólalt meg alig hallhatóan és még kissé erőtlenül.

- Miből gondolod? – suttogta egy félszeg mosollyal kísérve.

- Mert itt vagy. Pedig tudom, hogy meghaltam, de képtelenség, hogy a mennyben kötöttem volna ki.

- Feltámadtál.

- Hogyan? – pillázott egyre kisebbeket. – Hogy’ lehetséges? Hiszen Sandara golyója~

- Eltalált, ez igaz, de én – JongHyun elharapta a mondatát, nem tudta, hogyan is közölhetné SungYeonnal a rideg tényeket.

- Mit csináltál? – kérdezte némi aggodalommal.

- Megszegtem az Eskümet, Sung-ah. Ne haragudj rám, kérlek! Én csak~

- JongHyun?

- Magatokra hagylak, és azt hiszem, szólok MinYoungnak is – JongHyun csupán parányit biccentett KiBum megjegyzésére, majd a fiatalabb Vámpírlovag köddé vált a szobában.

JongHyun feljebb húzta az ölében Menyasszonyát, ellazította az ujjait, majd kezét újra SungYeon arcára csúsztatta. Reszketve érintette a már hűvössé vált bőrt, melynek hibátlan porcelánossága csodálatra késztette a Vámpírlovagot. Elrévedezett SungYeon arcán, bíborszín íriszén, nyakának ívén és kulcscsontján. Ösztönösen nyalta meg ajkait, amikor a hirtelen rátörő Szomjúsága eluralkodni látszott rajta, alsó ajkába mélyesztette fogait.

- JongHyun? Mi történt velem?

- Sung-ah – nyelt egy nagyot, ahogy lélektükreik újfent összeakadtak. – Ne haragudj rám, kérlek, Sung-ah. Amit tettem, azért tettem, mert szeretlek. Megszegtem az Eskümet, mert szeretlek, Sung-ah. Kérlek. Kérlek, bocsáss meg nekem! Sung-ah, meg tudsz bocsátani? - könyörgött megállás nélkül.

- Miről beszélsz, JongHyun? – értetlenkedett.

A Vámpírlovag nehézkesen fellélegzett. Összeszedte minden bátorságát, elvette a kezét SungYeon arcáról, majd a csuklójára fogott és felemelte a karját. SungYeon balgán nézett alkarjára, majd vissza a Vámpírlovagra, aztán megint csuklóját vette szemügyre. Két parányi folt bújt meg testének egy pontján, ami fokozatosan halványult el, míg végül teljesen beforrt a heg.

SungYeon kihámozta a kezét JongHyun ujjai közül és nyakához nyúlt. Bőrét tapogatva nézte Védelmezőjének ijedt arcvonásait, amik egyre csak erősödtek. Azonban ahogyan alkarjáról eltűnt a harapás, úgy már nyakán sem érezte a foglenyomatot. Visszaengedte a karját és automatikusan fogott JongHyun ujjaira. Összekulcsolta őket.

- Köszönöm – szólalt meg, miközben ujjaikra szorított.

- Hah? – kapta fel a fejét összefont ujjaikról és SungYeonra nézett. – Sung-ah? Ez most akkor mit akar jelenteni? Nem? Nem haragszol?

- Nem – rázta meg finoman a fejét, nyomatékosítva válaszát. – Épp ellenkezőleg.

- Mi? Mire célzol?

- Hálás vagyok neked, JongHyun – húzta lágy mosolyra ajkait, JongHyun tekintete csak még inkább mosolygásra késztette.

- Miért vagy hálás? Hiszen megszegtem az Eskümet. Megígértem, hogy soha nem foglak bántani és most mégis megtettem.

- Nem, JongHyun. Nem ezt ígérted.

- De igen, Sung-ah.

- A-a. Azt kértem tőled, hogy ments meg. Emlékszel még?

JongHyun érzései a vártnál előbb utat törtek. Szeméből újabb és újabb könnycsepp bukkant elő, melyek nem tudták bevégezni útjukat. Mindegyik piciny jégcseppé alakult, aztán elporladt a Vámpírlovag arcán. Lassan lehajolt SungYeon arcához, homlokát megtámasztotta a lány homlokán, szemhéjai elnehezültek, amiben hamar követte őt a Menyasszony is. Ujjaik ragaszkodóan kapaszkodtak egymásba, karjaik is megtalálták az utat a másik testére.

- Szeretlek, Sung-ah – pihegte párnáira.

- Szeretlek – sóhajtotta, majd bezárta ajkaik közötti távolságot.

Őszinte és szerelmes csókban forrtak össze, mely fokozatosan mélyült el, végül JongHyun volt az, aki elszakította párnáikat egymástól ujjainak segítségével. Még egy parányi csókot lehelt SungYeon szájára búcsúzóul, majd megint arcán kezdett kalandozni vöröslő tekintetével. Szája boldog mosolyra húzódott, ujjai finoman cirógatták SungYeon vállát, míg másik kezével ujjaikat szorította.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy én is vámpír vagyok? – mosolyodott el a kérdése végén.

- Nem vagy az. A Menyasszonyom vagy! Az nem ugyanaz! – kuncogta.

- De ha megharaptál, akkor hogyhogy nem vagyok én is az? – pislogott értetlenségében.

- Még nem vagy igazi vámpír – a korábbi mosoly eltűnt JongHyun arcáról, újfent aggályai tükröződtek vonásain. – Ahhoz még. Khm. Szóval, még meg kell tenned valamit, Sung-ah. De én nem akarlak arra kényszeríteni! – nézett ijedten SungYeon szemébe.

- Mit kell tennem, JongHyun? – ült fel a Vámpírlovag ölében, ahogy lassanként visszatért az ereje.

- Nem akarom, Sung-ah – motyogta.

- Én akarom – ellazította ujjaikat és mindkét tenyerét JongHyun arcára tette, szelíd erőszakkal fordította maga felé a fejét. – Mit kell tennem? – simogatta meg hüvelykujjaival a márványos bőrt.

- Emlékszel még arra, hogy mi a Kötelessége a Menyasszonyunknak? – tette fel bátortalanul a kérdését.

- Általunk Vérrel Telítődtök – felelte magabiztosan.

- Igen – biccentett. – De ahhoz nem elég, ha csak én haraplak meg, mert azzal nem tér vissza a szívdobogásom.

- Azaz? – döntötte oldalra a fejét.

- Nem akarom, hogy megtedd, Sung-ah – dünnyögte lesütött szemekkel.

- Mondtam az előbb, hogy én akarom megtenni. Nem kell kérned sem és erőltetned sem, mert önszántamból akarom. Mit csináljak?

JongHyun felemelte szemhéjait, mélyen SungYeon mélybordó szemébe nézett, melyek kíváncsian fénylettek. Tudta, hogy Menyasszonya kérlelhetetlen és mindamellett még önfejű is. Tudta, hogy nem tudja eltéríteni a szándékaitól, bármennyire is ezt akarta. Végül SungYeon volt az, aki megtörte a hallgatagságot.

- Nekem is meg kell harapnom téged, igaz?

- Igen – súgta.

- Hol a legeredményesebb? – fejét JongHyun homlokának döntötte, tenyerei továbbra is a Vámpírlovag arcán pihentek.

- Bárhol. Ahol csak szeretnéd. A Szomjúságod majd úgyis vezet.

- A Szomjúságom? – húzta hátrébb a fejét és JongHyunra nézett.

- Az. Kaparó érzés a torkodban – lassan végighúzta hüvelykujját SungYeon nyakán, majd alsó ajkán vezette végig ujjbegyét. – Elönti az agyadat és nincs semmi, ami csillapíthatná, csak a vér. Hiába innál vizet, méregnek éreznéd. Csak a pirosló folyadék az, ami úrrá lehet rajta.

- Értem – bólintott beleegyezően. – Öhm. Én. Hm.

- Tessék – felemelte a csuklóját és SungYeon ajkához tette. – Innen is jó lesz.

- Nem – mosolyogta, miközben megfogta JongHyun csuklóját és derekára vezette a remegő kart.

Picit helyezkedett még a Vámpírlovag combjain, bal kezével JongHyun tincsei közé túrt, jobb kezét végigvezette a Vámpírlovag nyakszirtjén, majd lassan vállgödrére hajolt. Elhintett néhány lágy csókot, ahogy haladt feljebb torokívén, míg elért egy kívánatos ponthoz. Ösztönösen nyalta meg párnáit, miközben aprót szippantott illatából és kitárta ajkait. Nyelve hegyével egy pillanatra megtapogatta szemfogait, majd egy szívdobbanással később a porcelános felületbe mélyesztette őket.

JongHyun egyetlen mély morgással reagált az érzésre, aztán újabb halk sóhajok törtek fel belőle, ahogy Menyasszonya lassanként kortyolni kezdte a meghűlt és kissé megalvadt vért. Az idő megállt, a tér megszűnt létezni körülöttük. SungYeon magabiztosan ízlelgette Vámpírlovagja nyakát, majd mikor elégnek érezte, elszakadt tőle, lenyalta a maradék pirosló folyadékot szájáról és még egy utolsó nyalintással elállította az immáron serkenőbb vért.

Kibújt JongHyun vállgödréből és erősen magához szorította. SungYeon mellkasa lüktetett, kis idő elteltével pedig arra lett figyelmes, hogy Vámpírlovagjának mellkasa is dübörögni kezd. Eltolta magától JongHyunt, akinek vonásai furcsán fájdalmasnak tűntek. Kezei ökölbe szorultak, ahogyan szemhéjait is leszorította, alsó ajkát beharapta, hogy elfojtsa a szenvedéseit. SungYeon rémülten nézte Védelmezője alakját, aki a következő pillanatban eldőlt az ágyon és összehúzta magát.

Lábait mellkasához préselte, karjaival átfonta testét és a párnába fojtotta minden kiáltását. A mutáns aggódva nézte Vámpírlovagja szenvedését, hiába szólongatta, nem volt hajlandó reagálni SungYeon hangjára. A görcsössége éppen olyan váratlanul maradt abba, ahogy az JongHyunra tört. Várt még egy picit, majd ismét felült az ágyon és egy biztos lendülettel rántotta magához a még rémült Menyasszonyát.

- Most már hozzád tartozom, és te hozzám tartozol – lihegte Menyasszonya nyakába.

- Jól vagy? – könnyes hangon bukott ki SungYeonból a kérdés, mire JongHyun lazított a szorításán és a lányra nézett csillogó szempárral.

- Köszönöm, hogy megmentettél! – egyetlen mély csókban forrasztotta össze ajkaikat, SungYeonnak ideje sem volt reagálni, megadta magát heves Érzéseinek.