2. fejezet

      Még mindig döbbenten feküdtem az ágyban, JiYong pedig ugyanúgy ácsorgott az ablakban. Egyetlen lépést sem mozdult, csak mélyen a szemembe nézett. Lassan felültem, a lábaim még mindig nem akartak mozdulni. Szerettem volna elmenni innen, de képtelen voltam rá. Az ölemben összekulcsoltam a kezeimet, félve néztem JiYongra. Egyfolytában az utolsó szavai csengtek a fülemben.

     - Mi-miből gondolod, hogy én is más vagyok? – kérdeztem szinte alig hallhatóan.

     - Nem te vagy az első, akivel találkoztam… - felelt kérdésemre.
     - Ezt hogy' érted?
     - Nagyon régóta keresek valakit… - felsóhajtott.

      Mielőtt még tovább folytathattuk volna a beszélgetést, elhallgatott. Az ajtóhoz sétált, újra elmosolyodott.

      - Biztosan éhes vagy. Hozok neked valami ennivalót!

       Intézte hozzám szavait, majd azzal a lendülettel el is hagyta a szobát. Újra egyedül voltam a barackszínű falak között. Folyamatosan egy kérdés zakatolt a fejemben. Vajon ki lehet az, akit keres? Néhány percig ücsörögtem magam elé merülve, újra kattant a zár, egy tálcával a kezében lépett be az ajtón JiYong. Letette az éjjeli szekrényre a tálcát, felém fordult.

       - Nem tudom, hogy mit szeretsz, így a legegyszerűbbet választottam. Pirítós és egy bögre tea – emelte fel a tányért és a porcelánt. – Remélem, szereted…

       - Nincs túl nagy étvágyam, de azért köszönöm szépen! Talán ennyit meg bírok enni elsőre – mosolyogtam rá, bólintottam.

       - Erősödnöd kell, különben nem fogsz tudni hamar lábra állni… ha végeztél, visszajövök, és megbeszéljük, hogyan tovább.

       Még egy mosolyt kaptam, hátat fordított, majd ismét magamra maradtam a szobában. Kicsit megemelkedtem az ágyban, nagy nehézségek árán sikerült feljebb húznom a lábaimat. Az ölembe tettem a tálcát, majd a kezembe vettem a teásbögrét. Hideg… a porcelánban lévő vörösesbarna folyadék jéghideg volt. Egy furcsa gondolat futott végig az agyamon, mire elmosolyodtam. Még mindig egyedül voltam a szobában… miért is ne próbálhatnám ki?
       Mindkét tenyerem közé szorítottam a bögrét, alig néhány pillanattal később a korábban jéghideg folyadék már gőzölgött a porcelánban. A számhoz emeltem, majd vigyázva belekortyoltam. Furcsa mód nem égetett meg, ahogy a nyelvemhez ért, kellemesen meleg volt. Nagyot hörpintettem a forró italból, majd visszatettem a tálcára. Gyorsan befaltam a két szelet pirítóst, úgy tűnik, mégis éhes voltam, csak az agyam korábban másképp értelmezte. Újra a kezembe vettem a porcelánt, majd lassanként azt is elfogyasztottam. A forró teától egy kicsit kimelegedtem, de nem tartott sokáig az érzés, mire megszoktam volna, már el is múlt.
      Halk kopogtatás hallatszott az ajtón, összerezzentem. Visszatettem a tálcát az éjjeli szekrényre, majd válaszomra JiYong lépett be a szobába. Minden alkalommal mosolyogva jött vissza hozzám. Jó volt végre ilyen arccal találkozni… nem kellett félnem, nyugodt voltam. Hosszú idő után először éreztem magam biztonságban. Szinte már el is felejtettem milyen az, mikor nem kell félnem az emberektől.
      Megállt az ajtóban, kicsit aggódó tekintettel nézett rám, a mosolya egy pillanatra alább hagyott. A takaróba markoltam ismét, újabb félelem kerített a hatalmába, de mielőtt még bárhogyan is reagálhattam volna, felemelte az egyik kezét.

      - SungYeon… ne aggódj, nincs semmi baj… - felelte - …csak szeretnék valakit bemutatni neked.

      - Kit? – remegő hangon tettem fel egyszavas kérdésemet.

      - Ő itt SeonWoong – nyitotta kijjebb az ajtót.

       Az ajtórésen ezúttal egy barna hajú férfi lépett be az átmeneti hajlékomba. Melegséget árasztó kedves barna szempár nézett rám, kissé telt ajkai halvány mosolyra húzódtak. Lassan közelebb sétált az ágyamhoz, JiYong szorosan lépdelt mögötte. Elém érve, finoman meghajolt, mély és karizmatikus hangon szólított meg.

      - Lee SeonWoong vagyok – emelkedett fel – Üdvözöllek!

      - Sung… SungYeon… - ugrottam volna fel, de a lábaim még mindig nem engedelmeskedtek.

      - Maradj csak! – tette vállamra kezét – Még erősödnöd kell…

      - Na! – vigyorogva csapta össze kezeit JiYong – Akkor térjünk is a lényegre! – rám pillantott.

      - Igen? – félve néztem a szőke befogadómra.

      - SeonWoong fog segíteni, hogy minél előbb talpra állj… - felelte - …szeretne megvizsgálni. Remélem, hogy nem gond…

      - N-nem… - remegve válaszoltam ismét - …csak egy kicsit…

      - Nyugodj meg – szólalt meg ezúttal a magas barna – JiYong beavatott – elmosolyodott.

      - Oh… - kikerekedtek a szemeim - …mit kell tennem?

      - Csak maradj mozdulatlan, és engedd, hogy megvizsgáljam a lábaidat.

      - Rendben.

      Beleegyezően bólintottam, majd óvatosan kitakargattam magam. Az ébredésem óta most tűnt fel először, hogy annak ellenére, hogy egyáltalán nem fáztam, mégis takaró alá rejtőztem. De mégsem éreztem, hogy melegem lenne. SeonWoong közelebb sétált, majd lassanként tapogatni kezdte alsó végtagjaimat. Néhány erősebb szorítás pillanatában felszisszentem, mire elmosolyodott. Ezek szerint ez jó jel is lehet… elvégre érzek némi fájdalmat, ergo nem bénulhattam le. Nagyot sóhajtottam a képzeletbeli megkönnyebbülésemtől.
      Még néhány erősebb szorítás következett, kicsit lágyabb masszírozással fejezte be végtagjaim tanulmányozását. Ismét elmosolyodott, majd a csuklómhoz nyúlt, beleegyezően bólintottam. Elővigyázatosan megszabadított a fehér kötésektől, majd a karjaimat is végignézte. A fejemhez nyúlva hirtelen elrántottam azt, mire megérintette a vállamat.

      - Ezt is le kell vennünk… - nyugtatott meg azonnal.

      - Minden rendben, SungYeon? – aggódva nézett rám JiYong.

      - Igen… - újabb sóhaj hagyta el a számat.

       A meleg és bársonyos tenyér ismét a fejemhez nyúlt, és ezt a kötést is kíméletesen eltávolította. Alaposan szemügyre vette a halántékomon éktelenkedő sebhelyet, majd a kötszeres dobozért parancsolta az első megmentőmet. Sietve érkezett vissza a fémdobozzal, majd lázasan kutatni kezdett benne. Néhány perc múlva egy nagyobb ragtapasz és sebhintőpor került a kezébe. Óvatosan beszórták a sérülésemet, ismét egy apróbb szisszenés, majd a barna ragtapasz is a fejemre került.

       Gyorsan elpakolták a kötszeres dobozt, még néhány apró tapintás, majd visszatakargattak. Megkönnyebbülten sóhajtott fel mindkettő, aggodalomtól mentes tekintetek és halvány mosolyok látszottak az arcokon. Én is elmosolyodtam egy pillanatra. Egyre biztosabb lettem, hogy tényleg jó helyen vagyok.

       - Nos… - szakította meg elsőként a csendet a sérüléseimet ellátó tag - …ahogy azt elsőre is gondoltuk, szerencsére nincs komolyabb baj. A lábaid hamarosan rendbe jönnek, még egy napig biztos, hogy ide leszel láncolva – felnevetett – a többi sérülés is szépen gyógyul.

       - A legjobb hír végre – ismét egy tenyércsapással jelezte örömét a szöszke.

       - Köszönöm szépen! – hajoltam meg az ágyban ülve – Mindent köszönök!

       - Szerencsénkre gyorsan gyógyulsz, így ezt csakis magadnak köszönheted, Sung-ah! – széles vigyorra húzta a száját JiYong.

       - Szerintem ideje távoznunk – bökte oldalba a becézgető felet a másik – még pihennie kell.

       Mindketten egyszerre meghajoltak, majd azzal a lendülettel távoztak is a parányi helyiségből.

       Visszafeküdtem a párnáim közé, újabb merengésbe merültem. Mégis igaz, amiről a szüleim meséltek egykoron. Akadnak olyan emberek a világban, akik békében szeretnének velünk élni… velünk, kívülállókkal. Erre a gondolatra újra összerezzentem. Még én is alig fogadtam el a gyerekkorom óta elkísérő tényt, de ahogy cseperedtem, úgy barátkoztam meg egyre jobban a gondolattal. Korábban képtelen voltam uralni a saját képességemet, úton útfélen bajba keveredtem, míg végül már csak a menekülés volt az egyetlen megoldás. A szüleimet azóta sem láttam, megbélyegezték őket, amiért ilyen lányuk van.

        Pihennem kellett volna, de képtelen voltam rá. Megint megemelkedtem a fekhelyemen, újra nagyobb nehézségek árán ugyan, de feljebb húztam a lábaimat. Muszáj lesz megerősödnöm, nem maradhatok itt sokáig, mert azzal csak bajba keverem JiYongot és a barátját. Egy pillanatra a bögrére néztem, ismét egy mosoly, ismét egy kóbor és bolond ötlet futott végig a fejemben.
        Behunytam a szemeimet, majd felemeltem a jobb kezemet… a tenyeremben először csak egy halvány szikra jelent meg, majd néhány pillanattal később már egy teniszlabda méretű tűzgömböt tartogattam. Teljesen elmélyültem a táncoló lángokban, mindig szerettem nézni, ahogy a tűzcsóvák játszottak a kezemben. Megemeltem a másik kezemet is, majd dobálni kezdtem egyik tenyeremből a másikba a veszélyes játékszert. Rég volt már, amikor gondtalanul játszadoztam a tűzzel… jelen esetben szó szerint tettem. Hosszú percek teltek el így… újra gyereknek éreztem magam.
       Az ajtó felé pillantottam… legnagyobb döbbenetemre JiYong és SeonWoong ácsorgott leesett állal az ajtófélfákat támasztva. A rémülettől vezérelve eldobtam a tűzlabdát, pechemre az ágynemű felé sikerült a találat… ami természetesen lángra is lobbant. A két döbbent alak azonnal hozzám rohant, míg a szőke az ágyból igyekezett minél gyorsabban kiszabadítani, addig a barnahajú valami folyadék félét kezdett keresni. A virágvázában található vizet sikerült oltóanyagként felhasználni… kellő mennyiség volt benne, így nem kellett egy újabb adagért rohanni.
       Megkapaszkodtam JiYong vállában, a lábaimon még mindig nem bírtam megállni, így inkább leültetett egy székbe. Félve néztem fel rájuk… korántsem tűntek bosszúsnak… Sőt! Vigyorogva néztek rám, egész testüket rázta a nevetés. Gondolom, ritkán volt részük hasonló helyzetben. A reakciójukat látva én is megnyugodtam, és már velük együtt nevettem az óvatlan játékom következményén.
       Röpke fél óra alatt rendbe rakták a szobát. A vázába friss víz és friss liliom került, az ágyneműmre új, barackillatot árasztó huzat került. Visszasegítettek a fekhelyemre, megnyugtattam őket, hogy a továbbiakban nem fogok a tűzzel játszani… legalábbis ezen a helyen, majd nevetve távoztak a szobából. Párnáim közé feküdtem…