4. fejezet

       Fél éve, hogy elmenekültem a régi otthonomból, és egy új családra találtam. Kicsi ugyan, de annál összetartóbb családra leltem. Ezalatt a röpke idő alatt testvérekké kovácsolódtunk, egyszerre töltöttem be a húg és a nővér szerepét. Jó volt középsőnek lenni, mert valaki mindig vigyázott rám, és én is mindig vigyáztam valakire. Igaz, JiYong és köztem alig két év volt, de néha többnek éreztem a kettőnk közt lévő korkülönbséget.
       Volt olyan nap, amikor egy ötéveshez hasonló viselkedést volt képes produkálni, néha pedig öregeket meghazudtoló bölcsességekkel látott el. SeonWoong pedig mindig is a felelősségteljes felnőtt szerepét töltötte be, de időnként akadtak neki is bolond pillanatai. Talán ezért is voltunk olyan összetartóak. Sajnos SeonWoong munkája nagyon elfoglalttá tette őt, így kicsit megritkultak a találkozásaink, de azért igyekezett nem teljesen elfeledkezni rólam, rólunk. JiYonggal viszont annál több időt próbáltunk együtt tölteni.

       Hosszú percekig merültem ma is a gondolataim közé… eszembe jutott JiYong egykori mondata, miszerint régóta keres valakit. De azóta sem beszélt róla, vagy hozta volna fel témának. De ha megtalálta volna az illetőt, akkor biztos, hogy elmondta volna nekem. Mire végére értem az eszmefuttatásomnak, JiYong is visszatért a bevásárlásból. Felpattantam a kanapéról, rögtön a segítségére siettem. Gyorsan elpakoltunk, majd csatlakozott mellém a heverőre, valamilyen ZS-kategóriás horrort vetíttek épp a tévében. Egyáltalán nem kötött le a film, JiYong meredten bámulta a képernyőt, de látszott rajta, hogy fejben teljesen máshol jár.

      - JiYong-shi… - szólaltam meg a félhomályban.

      - Jesszus, Sung-ah! – pattant fel kissé a kanapéról – A frászt hozod rám…

      - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni… - aggódva néztem rá.

      - N-nem ijesztettél meg… - magyarázkodott - …csak belemerültem a filmbe, és nem gondoltam volna, hogy a jelenet kellős közepén fogsz megszólalni.

      - Értem…

      - Mit szeretnél, Sung-ah? – ült vissza a heverőre.

      - Egyszer azt mondtad, hogy régóta keresel valakit… - elhallgattam.

      - Igen? – kikerekedett szemekkel, halkan kérdezett tovább.

      - Meg-megtaláltad azóta?

      - Sajnos nem… - elszomorodott, lehajtott fejjel ücsörgött mellettem.

      - És?... – folytattam volna tovább, de elhallgattam.

      - Az érdekel, hogy ki az, akit már régóta keresek, igaz? – halvány mosolyra húzta a száját.

      - Ig..en – motyogtam válaszomat.

      - A kishúgomat…

      - A-a kis-húgodat – taglaltam meglepődöttségről árulkodó szavaimat.

      - Hm… - ismét elmosolyodott - …nem a vérszerinti kishúgom. A szüleim magukhoz vették még egészen pici korában.

      - Értem. – bólintottam, majd csendben hallgattam tovább a mondandójában.

      - Tízéves elmúltam, amikor egy zivataros éjszakán beállítottak vele. Az utcán találtak rá, szegényke nagyon sírt. Egy percig se gondolkoztak azon, hogy nem sajátjukként nevelik tovább, én pedig azonnal elfogadtam őt… - apró könnycsepp jelent meg a szemeiben.

      - Mi történt utána?

      - Alig múlt hat éves, amikor egy nap különös dolog történt. Akkor láttam először ilyet.

      - Mi-mi történt? Mit láttál? – egy pillanatra megmerevedtem.

      JiYong nem válaszolt. A távirányítóhoz nyúlt, majd végleg elnémította a világító dobozt. Felállt a kanapéról, majd a duplaszárnyas ablakhoz sétált. Elhúzta a függönyöket, a hold tökéletes fényben pompázott, az egész teret bevilágította a ragyogása. Kissé nekitámaszkodott az üvegnek, meredten bámult kifelé. Nagyokat sóhajtozott, én egyetlen szó nélkül figyeltem őt.
      Hosszú percek teltek el némán, majd nem bírtam tovább magamban ücsörögni a pamlagon, így én is az ablakhoz mentem. Hátulról szorosan átöleltem a derekát, fejemet lapockájának támasztottam. Hallgattam a légzését, a szívverését szinte magamban éreztem. Megint egy nagyot sóhajtott, majd megfogta a karjaimat, és finoman megszorította őket. Szavak nélkül is tudtam, hogy most épp erre van szüksége. Még szorosabban öleltem magamhoz, ő is egyre erősebben ragadta meg a karjaimat.

      - Itt vagyok… - suttogtam - …meghallgatlak bármikor.

      - Köszönöm, Sung-ah! – suttogta ő is válaszát.

      Leengedtem a karjaimat, mellé léptem, majd egyszerre ültünk le a puha szőnyegre. Összekulcsolta egyik kezével az ujjaimat, ismét a hold felé nézett. Néhány pillanatig még tovább néztem az arcát, majd elfordítottam róla a tekintetemet, a holdat kezdtem bámulni.

      - Azon a napon minden megváltozott… a szüleim rettegni kezdtek tőle, és nem akarták tovább nevelni őt. Egyedül csak én ragaszkodtam hozzá, talán még jobban szerettem őt azért, mert más volt, mint én. Neki is különleges képessége van. Bár ő korántsem szór szikrákat a szemeivel, és nem játszik tűzlabdával… - elnevette magát.

      - Már ezerszer bocsánatot kértem érte… - böktem finoman oldalba.

      - Tudom. – elkomolyodott – Szóval neki egészen más képessége van… a leginkább azt tudnám rá mondani, hogy egy igazi kis szélvihar. Hatalmas tornádót képes támasztani, ha egy kicsit is veszélyben érzi magát.

      - Tornádót? – kérdeztem vissza.

      - Akkor is megijedt, amikor először jelentkezett az ereje. Valamiért megszidta őt az édesanyám, amire összerezzent, majd a következő pillanatban egy kisebb szélvihar söpört végig a lakáson.

      - Akkor gondolom ez volt az ok, amiért… - elhallgattam.

      - Igen. Apám őrjöngeni kezdett, egyfolytában azt szajkózta, hogy ő nem hajlandó egy torzszülöttet tovább nevelni, és azonnal meg kell tőle szabadulni.

      - Torzszülött?! – háborodtam fel kissé.

      - Így fogalmazott – a hangja megremegett, tekintete homályossá vált.

      - …és az édesanyád? – remegő hangon faggattam tovább.

      - Az édesanyám rettegett apámtól, nem mert ellenkezni vele…

      - Hová került a húgod? – szinte alig lehetett hallani a kérdésemet.

      - Elvittem otthonról… - egy apró könnycsepp gördült végig az arcán - …azt hittem, hogy biztonságba helyeztem őt. De…

      - De...?

      - Tévedtem. Másnap, mikor visszamentem, már nem volt ott. Eltűnt… és azóta sem tudom, hogy mi történt vele… - egyre sűrűbben hullottak a könnyei - …megígértem, hogy visszamegyek érte, de későn tettem.

      - JiYong… - fogtam meg mindkét kezét - …ez nem a te hibád…

      Nem mondtam többet, csak magamhoz öleltem. A fél éjszakát így töltöttük, majd mikor már kellőképpen elzsibbadtunk, mindketten elmentünk aludni. Bár sem én, sem ő nem tudtunk…