5. fejezet

        Hosszú idő után először töltöttem álmatlanul az éjszakát. Egész éjjel csak forgolódtam az ágyban, és JiYong szavai zakatoltak a fejemben. A fájdalmát a mellkasomban éreztem. Éveken keresztül magát okolta azért, amit igazából az apja tett… illetve még most is magát okolja. A szemeim könnyel teltek meg, a látásom elhomályosult. A tudattól halk zokogásban törtem ki. Utoljára akkor sírtam így, amikor elmenekültem otthonról, és a közeli erdőben bújtam meg, majd végignéztem, ahogy porig ég a házunk… az otthonom.
       A fájdalomtól szinte azonnal lángolni kezdett a testem, éreztem, ahogy teljesen eluralkodik rajtam a forróság. A könnyeim elporladtak az arcomról, a szemeim vörösen izzottak. A kezeimet ökölbe szorítottam, majd hatalmasat sóhajtottam, hogy visszafogjam a dühömet. Nem szabad elveszíteni a fejemet… ha ez megtörténik, akkor annak nagyon súlyos következményei lesznek.
       Gyorsan kikászálódtam az ágyból, elhúztam a sötétítőket, a város még épp csak ébredezett. Az utakon szinte egyetlen autó sem volt, ami egyébként ritka dolognak számított ebben a kissé kaotikus városban. Elmerültem a szürkületben, a nap lassan bújt csak elő. Kopogtattak…

      - Igen? – fordultam meg.

      - Sung-ah… ébren vagy? – jött az ismerős hang az ajtó mögül.

      - Persze… gyere csak! – mosolyogva válaszoltam.

      - Arra gondoltam… basszus! – fordított nekem hátat azonnal JiYong.

      - Mi történt? – ijedtem meg.

      - Könyörgöm, vegyél már fel valamit… - eltakarta az arcát, úgy mutogatott felém.

      - Jesszus… teljesen kiment a fejemből.

       Gyorsan felkaptam a ruháimat a székről, a fürdőbe rohantam. Annyira elmerültem a kilátásban, hogy arról is megfeledkeztem, hogy egy kissé átlátszó hálóingben feszítek épp… máskor mindig belebújok a köntösömbe, de ez most ezúttal elmaradt. Sietve magamra kaptam a ruháimat, kissé vörös fejjel tértem vissza a hálóba. JiYong szokásához híven, az ablakon bámult kifelé…

       - Sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam… - hajoltam meg.

       - Inkább neked volt kellemetlen… - elmosolyodott.

       - Mit szerettél volna mondani?

       - Oh… igaz is! – felém fordult - …szóval arra gondoltam, hogy ma meglátogathatnánk mi a kedves bátyánkat!

       - Ez nagyszerű ötlet! – vigyorogva csaptam össze a tenyereimet.

       - Akkor indulhatunk? – lassan sétált az ajtóm felé.

       - JiYong-shi… hajnali fél hat van… - kaptam el a karját - …nem hinném, hogy SeonWoong Oppa már ébren van ilyenkor, és épp reggelizni szeretne – mosolyogtam rá.

       - A francba! – csapott a homlokára – Ezt elfelejtettem…

       - Akkor mit tegyünk? – vigyorogva kérdeztem.

       - Hm… - ő is elnevette magát - …van kedved most is játszani egy kicsit?

       - Milyen játékra gondolsz? – kissé összeráncolt szemöldökkel kérdeztem.

       - Amit megígértél, hogy többet nem teszel… - kacagott.

       - Javíthatatlan vagy… - bólintottam - …a kedvedért. De ne itt!

       - Köszönöm, Sung-ah!

       Karon fogtam, majd az udvar felé vettük az irányt. Ez a szürkület a legjobb ehhez a játékhoz… szinte semmit nem látni, csakis a világító játékszert. JiYong letelepedett a lépcső szélére, én pedig a zöld fűben fészkeltem el magam.
       Elmosolyodtam a gyermeki arcán, a csillogó tekintete tényleg egy kisgyermekéhez volt hasonlítható. Törökülésbe tettem a lábaimat, két tenyeremet az ég felé fordítottam. Először az apró szikrák jelentek meg, majd néhány pillanattal később már jobb kezemben a teniszlabda méretű tűzgolyót tartottam. Lassan dobálni kezdtem egyik kezemből a másikba, összeütöttem a tenyereimet, a tűzlabda eltűnt.
       Egymás mellé tettem a két kezemet, a tenyereim ezúttal is az ég felé néztek, az arcomhoz emeltem felső végtagjaimat, majd óvatosan belefújtam. Csillagszóróként hullottak az apró szikrák a zöld fűbe, újra és újra belefújtam a tenyereimbe. Ismét tűzgömböt képeztem a szikrákból, megint dobálni kezdtem a veszélyes játékszert. JiYong egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét, még mindig ragyogtak… de mégis furcsa volt ez a gyermeki tekintet… mindent megértettem ott abban a percben. JiYong úgy érezte, mintha a kishúgával játszana, csak éppen nem tornádót kelt, hanem a tűzzel játszadozik.
        Azonnal eltűnt a veszélyes játékszer a kezemből, felálltam a harmattal borított fűről, majd a lépcsőhöz mentem. JiYong meredten bámult maga elé, finoman a vállaira tettem a kezeimet, megszorítottam őket, rögtön visszatért hozzám.

       - Miért hagytad abba, Sung-ah? – meglepetten kérdezte.

       - Mert már teljesen máshol vagy fejben… - feleltem válaszul.

       - Oh… ne haragudj – lehajtotta a fejét - … a tegnap esti beszélgetésünk óta egyfolytában JiWon jár a fejemben. Nem tudok másra gondolni, csakis rá…

       - Én is látom… - újra megszorítottam a vállait – Tudok segíteni valamiben?

       - Igazság szerint… - nagy levegőt vett - …megfordult a fejemben, hogy te talán előbb a nyomára bukkannál nálam…

       - Miből gondolod? Félre ne érts, szívesen segítek, csak tudni szeretném, hogy miért gondolod így.

       - Mivel mindketten különleges képességekkel rendelkeztek, gondoltam, hogy érzitek egymás erejét is…

       - Oh… - elszomorodtam - …sajnos el kell, hogy keserítselek, de a mi esetünkben ez nem így működik. Vannak olyanok, akik megérzik a másik erejét, de hogy én megérezzem JiWon erejét, sajnos nem kivitelezhető. Nincs meg hozzá a képességem, és ez nem tartozik a tanulható adottságok közé.

       - Miért? Vannak olyan képességek, amiket tanulni is lehet? – rám nézett, hatalmasra kerekedett a barna szempár.

       - Egyről mindenképpen tudok, de azt még én is tanulom… - elmosolyodtam.

       - Mi az?

       - Nem tudom, hogy pontosan mi a neve ennek, csak azt tudom, hogy nálam egész jól működik…

       - Elárulod, hogy mi az?

       - Van egyfajta védekező képességem… - elmosolyodtam - …mivel még soha nem próbáltam másokkal szemben, így elég nehéz ezt pontosan elmagyarázni.

       - De ha nem próbáltad másokkal szemben, akkor honnan tudod, hogy van?

       - Hát… - elnevettem magam - …magamon már tapasztaltam. Meg igazából tudom magam kontrollálni, ahogy ezt már korábban észrevettétek. El tudom fojtani az erőmet, ha szükségét érzem.

        JiYong kikerekedett szemekkel hallgatott tovább… elmeséltem neki, hogyan jöttem rá a képességemre, a szüleim hogyan fogadták ezt az egész helyzetet. De a meneküléshez érve elhallgattam…

        Sok idő telt el azóta, de még mindig képtelen voltam róla beszélni. Az emberek gonoszak… nagyon kevesen vannak, akik tényleg békében szeretnének velünk élni. A legtöbbjük vasvillával, fokhagymával, kereszttel és egyéb eszközökkel kergetne el minket. Hiába kérdeztem a szüleimet, hogy miért félnek tőlem az emberek, ők se tudták megmondani. Csak annyit mondott az édesanyám, hogy azért, mert én más vagyok, ők pedig pusztán irigyek rám… majd homlokon csókolt, és álomba ringatott.
        A nap lassan előbújt, a szürkület eltűnt… megölelgettük egymást, majd visszamentünk a házba. JiYong felhívta drága bátyánkat, aki még kissé álmos hangon szólt a készülékbe. Néhány percig győzködte őt, majd elégedett vigyorral az arcán nyomta ki a mobilt… úgy érzem, hogy SeonWoong azt sem tudta, hogy merre van arccal előre, JiYong pedig igyekezett ezt a mi előnyünkre fordítani. Gyorsan felöltöztünk, és elindultunk beteljesíteni a küldetésünket.

        A reggeli mindig jó hangulatban telt el, most sem volt ez másképp. JiYong az egész idő alatt pörgött, le se lehetett lőni, SeonWoong végigásította a táplálkozási rituálét, én pedig csak néztem őket, és csendben elmajszoltam az ételt.

       - Akkor este átjössz, Hyung? – kérdezett vissza JiYong, mielőtt kiléptünk volna az ajtón.

       - Persze! Igyekszem ismét sok időt tölteni veletek, de valahogy mindig kicsúsznak a kezeim közül a dolgok… - egy pillanatra elkomolyodott.

       - Nem kell magyarázkodnod! – állítottam meg mondandójában - …tisztában vagyunk vele, hogy nagyon elfoglalt vagy!

       - Köszönöm, hogy megértitek! – hajolt meg előttünk.

       - Na, menjünk, Sung-ah! – karolta át a derekamat JiYong.
       - Menjünk! - elköszöntünk imádott bátyánktól, majd nevetgélve hazaindultunk.

        A ház bejáratához érve mindketten leblokkoltunk. JiYong elengedte a derekamat, maga mögé parancsolt, és lassú lépésekkel haladt tovább. Résnyire kitárt ajtóval találtuk szemben magunkat. JiYong óvatosan beljebb lökte, majd épp csak bekukkantott rajta. Belépett az ajtón, lassan haladt tovább az előtérben… szorosan követtem őt, de nem értettem, hogy miért én vagyok mögötte, amikor kettőnk közül én vagyok az, aki mindkettőnket meg tud védeni. De nem ellenkeztem… egy ismerős érzés kerített a hatalmába.

        A szobákban minden fel volt forgatva, a porcelánok összetörve hevertek a padlón, a képek kissé megszaggatva lógtak a falakon, ezt nem egy ember csinálta. Biztos, hogy többen törtek be a házba… de vajon mit kereshettek.

        Az emeletről morgások és egy ördögi kacaj hallatszott… JiYonggal összenéztünk. Bólintottunk egymásnak, majd kicsit erősebben megszorítottuk egymás kezét. Minél halkabban próbáltunk a lépcsőn felfelé sétálni, de a recsegő hang elárulta, hogy a betolakodók már nincsenek egyedül.

        - Megérkezett a vendégünk… - hallatszott az ördögi kacaj tulajdonosától az üdvözlés.

        - De nincs egyedül… - szólalt meg egy másik hang, hallani lehetett, ahogy beleszagolt a levegőbe.

        - Csak nyugalom, KyungSoo, nyugalom! – parancsolt rá a vékony hang – Gyertek csak… epekedve várunk benneteket.

        Remegő lábakkal sétáltam JiYong mögött, de éreztem az ő félelmét is. Az idegen hangok az én szobámból szűrődtek ki, az emeleten is hasonló látvány fogadott minket, mint a földszinten. Ehhez a pusztításhoz még két ember is kevés… az ajtóhoz érve megálltunk…