21. fejezet (JiWon POV)

         - JiWonnie… - suttogta valaki a fülembe - …ébresztő, Hugi.

         - Mhm… - morogtam a párnámba.

         - JiWonnie~… - még mindig szólítgatott, közben éreztem, ahogy a karomon simít végig.

         Minden éjszaka álmodok valamit, de a ma éjszaka még különleges is volt. Soha nem volt még ilyen szép álmom, nagyon nehéz ott hagynom, de már nem tudok mit tenni. Kénytelen leszek felkelni, mert nem hagy nyugtot nekem.

         - JiWon, el fogsz késni a suliból… - szólongatott továbbra is az ismerős hang.

         - N-nem…akarok… - nyöszörögtem.

         - Muszáj lesz, JiWon! – folytatta – MinAh és JunHong is várnak, egyedül Te nem keltél fel még… kérlek szépen!

         - Uhm… - morogtam még kicsit - …jó~… felkelek.

         - Nagyon köszönöm! – puszilta meg az arcomat SungYeon, majd felállt az ágyamról.

         - MinYoung hol van? – dörzsöltem meg a szememet.

         - Ő is lent van, de később indul nálatok… - felelte.

         Nagy nehézségek árán kikászálódtam az ágyból, komótosan elvánszorogtam a fürdőbe, majd beálltam a zuhany alá. Szinte azonnal magamhoz tértem, magamra kaptam a ruháimat, és visszasiettem a legidősebb nővéremhez, de már nem volt a szobámban. Megrántottam a vállamat, felkaptam a táskámat, majd én is elhagytam a szobát. MinAh és JunHong karba tett kézzel ácsorogtak az előtérben, természetesen rám várva.

         - Jó reggelt hétalvó! – mosolygott MinAh.

         - Szia, JiWonnie~… - JunHong is üdvözölt.

         - Sziasztok! – integettem lelkesen – Szia, Minnie! – fordultam az asztalnál ücsörgő nővéremhez.

         - Szia, Hugi! – mosolyogva köszöntött ő is.

         - Tessék, JiWon… - nyújtott felém egy apró dobozt SungYeon - …csomagoltam reggelit.

         - Köszönöm, Unnie – elvettem a dobozt, majd a táskámba hajítottam.

         - Indulhatunk? – kérdezte JunHong.

         - Igen! – bólogattam.

         - Oh… - fogta meg a karomat SungYeon - …ma nem tudok érted menni, JiWonnie. Sajnálom!

         - Nincs semmi baj, egyedül is hazatalálok! – feleltem.

         - Nem azért megyünk egymás elé, hogy hazataláljunk… - reagált kicsit harapósan.

         - Tudom… - hajtottam le a fejemet - …de az elmúlt két hétben nem történt semmi. Nem találkoztunk senkivel.

         - Az lehet, de soha nem lehetünk elég óvatosak! – válaszolta.

         - Ma én sem tudom vállalni, mert két faktot is betettek az óráim után… - jelezte MinAh is.

         - Minnie? – fordult SungYeon MinYounghoz.

         - Szerintem megoldható! – bólogatott hevesen – Eléd megyek, Hugi!

         - Köszönöm! – hajoltam meg.

         - Na, de most már tényleg induljunk, mert soha nem érünk be – siettetett MinAh.

         - Megyek! – ugrottam elé.

         Gyorsan magamhoz öleltem még a másik két nővéremet, beleugrottam a cipőmbe, és elindultam a reggeli kísérőimmel. MinAh és JunHong minden reggel elkísért a suliig, délutánonként pedig az várt rám, aki épp ráért. Szerettem így járni a suliba, soha nem voltam egyedül. Ennyi haszna legalább volt a két héttel ezelőtti támadásnak. Bár egy kicsit soknak éreztem SungYeon aggodalmát, szerintem egy kicsit eltúlozta a mindenkori testőrséget.
         MinAh-t JunHong követte mindenhova SungYeon kérésének eleget téve, aki boldogan vállalkozott erre a szerepre. Minden reggel ugyanabban az időpontban jelent meg a lakás ajtaja előtt, türelmesen megvárta, amíg MinAh és én elkészülünk, végül együtt indultunk el a sulinkba. Engem betessékeltek az én sulimba, aztán átrobogtak MinAh sulijához, ott pedig elváltak az útjaik. Délután pedig ugyanúgy türelmesen megvárta míg MinAh végez a suliban, aztán vagy jöttek elém, vagy pedig hazajöttek, attól függött, hogy MinAh-nak hogyan alakultak az órái. De JunHong egyetlen napot sem hagyott ki, hogy MinAh mellett legyen. Komolyan mondom, hogy még élvezte is.

* * *

         Szerencsére hamar véget értek az óráim, és még észrevétlen is tudtam maradni egész nap… ami az utóbbi időben nem igazán volt megoldható, mert mindig megtaláltak a tanárok… de ma nem. Vigyorogva léptem ki a suli kapuján, és vártam, hogy megérkezzen MinYoung. Szinte még neki sem támaszkodtam a falnak, amikor megcsörrent a mobilom. MinYoung száma villogott a kijelzőn.

         - Szia, Unnie! – vettem fel sietve a készüléket.

         - Szia, JiWonnie! – köszöntött – Ne haragudj, Hugi, de mégsem tudok ma érted menni… - halkult el a hangja a mondat végére.

         - Nincs semmi baj, Unnie! – nyugtattam meg.

         - De igen, van! – felelte – Ma nekem kell hazakísérnem téged, de bent tartanak az egyetemen…

         - Nyugodj meg, Minnie! Mondtam, hogy nincs semmi baj!

         - Már hívtam SungYeont is, azt mondta, hogy ha semmiképp sem tudjuk megoldani, akkor egyedül kell hazamenned, a lehető legrövidebb úton, és minél gyorsabban szedd a lépteidet!

         - Értem!

         - Megígéred, hogy egyenest hazamész, amilyen gyorsan csak tudsz? – kérdezte.

         - Persze! Már indulok is! Szia, Minnie! – ígértem.

         - Szia, JiWonnie! – köszönt el.

         Kinyomtam a mobilt, majd zsebre vágtam. A hátamra dobtam a táskámat, körbe néztem, majd elindultam a legrövidebb úton hazafelé. Igyekeztem minél gyorsabban szedni a lépteimet, ahogy azt ígértem MinYoungnak. A szokásos utcakereszteződéshez érve megálltam. Körbenéztem, mielőtt leléptem volna a zebrára, de amikor a szemben lévő utca felé fordítottam a tekintetem, megmerevedtem. Két démoni alak ácsorgott az utca túl oldalán. Nem a forgalmat figyelték, hanem engem fürkésztek egyfolytában. Kezdtem megrémülni. Úgy tűnt, hogy SungYeonnak mégiscsak igaza lesz, és mégsem vagyunk biztonságban.
         Lassan lépkedtem hátrafelé, nem akartam az utca közepén szélvihart kelteni… pedig legszívesebben azt tettem volna. Ahogy haladtam hátrébb, a két démoni alak úgy közeledett felém. Egy házfalba ütköztem, a támadóim egy pillanatra megálltak, majd ismét elindultak felém. Nem volt más választásom, cselekednem kellett… vagy megvédem magam itt a nyílt utcán, vagy hagyom, hogy megtámadjanak, és akkor… NEM! Megráztam a fejemet, kivertem minden gondolatot a fejemből. Előrébb léptem, a démoni alakok megálltak az utca szélén, és rám néztek. A szemük aranysárgán csillogott, az arcukat nem láttam, valamiféle köpeny volt rajtuk, ami mögé kellőképpen el tudtak rejtőzni… Nem volt időm gondolkodni, futásnak eredtem.
         Egyetlen hely jutott az eszembe, ahol megvédhetem magam, az pedig az az épület volt, ahol SungYeonnal találkoztam. Nem volt kérdés, merre rohanjak, persze nyomomban a két pokoli döggel. Csak futottam és futottam, míg végül elértem a romos épülethez.
         Épp olyan volt, mint amikor utoljára jártam itt. Romos és elhagyott. Berohantam az omladozó falak közé, az udvarra. Az épületbe már nem mertem bemenni, féltem, hogy rám dől az egész ház, pontosabban az, ami megmaradt belőle.
         A démoni figurák ide is követtek, viszont itt már volt lehetőségem megvédeni magamat tőlük. Én az udvar hátsó végében álltam meg, ők a bejáratnál ácsorogtak és meresztgették rám a szemeiket. Levették a fejükről a kapucnit, még jobban szikrázott az aranysárga tekintetük. Biztos voltam benne, hogy ugyanazok közül valóak, mint akik MinAh-t is megtámadták. Egymásra néztek, ördögi vigyorra húzták a szájukat, majd megint rám vezették izzó pillantásukat.

         - Mutatós darab… nem gondolod, LuHan? – szólalt meg az idősebb.

         - Valóban szép példány, ChanYeol - helyeselt a másik.

         - Még, hogy én mutatós darab?!?!

         - Cssh! – tette az egyik ujját a szájára az idősebb alak.

         Ez volt a végső pont, ahol már nem bírtam visszafogni magam, és én lendültem támadásba. Egyik pillanatról a másikra támadt fel a hatalmas szélvihar. A támadóim döbbenten álltak előttem, úgy látszott, hogy nem erre számítottak. A szélvihar egyre erősebb lett, már az apróbb romdarabok is megemelkedtek, és a fejünk körül repkedtek, de még mindig nem bírtam abba hagyni. A tornádó hatására hátrébb tudtam őket taszítani, de talpon maradtak. Még mindig nem volt elég nagy vihar hozzá. Még mindig nem voltam elég erős, hogy elbánjak velük.

         A következő pillanatban egy idegen lépett be a romos falak közé. A testét egy köpennyel takarta, fején kalap volt. Furcsa érzés kerített a hatalmába, egy pillanatra megrémültem. A szélvihar még nagyobb lett, most már a fák is dülöngéltek, a kisebbek meg is hajlottak. Az idegen a támadóim mögé lépett, a kezeit a tarkójukra tette. Néhány apró szikra, majd a földre rogytak. Megdermedtem. A szélvihar elmúlt, én csak döbbenten álltam az idegent bámulva. Nem szólt semmit, felhúzta a kesztyűit, majd elindult felém. Nem tudtam megmozdulni, földbe gyökereztek a lábaim.

         - Nem esett bajod? – kérdezte, ahogy közelebb ért hozzám.

         - Hm?! – kerekedtek a szemeim.

         - Azt kérdeztem, hogy jól vagy-e – ismételte.

         - Oh… - ráztam meg a fejem - …i-igen. – bólintottam.

         - Menjünk innen gyorsan! – nyújtotta felém a kezét.

         - Hogy'?

         - Nem tart sokáig a bénítás, bármikor magukhoz térhetnek!

         - Azt sem tudom, hogy ki vagy! – léptem hátrébb tőle.

         - SeungHyun vagyok… – reagált - …mehetünk? – nyújtotta továbbra is a kezét.

         - Hmm… - még mindig kételkedtem benne.

         - Nem bántalak! – felelte kérdő tekintetemnek – Segíteni szeretnék! Gyere… - kérlelt.

         - Rendben… - egyeztem bele.

         A kezemet a tenyerébe simítottam, finoman megszorította és óvatosan közelebb húzott magához. Átkarolta a derekamat, a köpenye zsebébe túrt, majd egy aprócska fiolát vett elő. Körbenézett, a támadóim már épp kezdtek magukhoz térni, amikor SeungHyun a földhöz vágta az üvegcsét, minek következtében hatalmas lila füst jelent meg. Hirtelen megszédültem, majd egy gondolat múltán a parkban találtam magam.