20. fejezet

          Mindig is rajongtam az éjszakai égért, szerettem belemerülni, de ma éjszaka egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Viszont most nem a csillagokban gyönyörködtem. Két Angyal repkedett a fejem felett, és én tátott szájjal bámultam őket. Nem tudtam eldönteni, hogy melyikre figyeljek inkább. Addigi életem legszebb éjszakája volt. Csodásan szelték át a csillagos eget, szinte már felkelt a nap, mire földet értek. Óvatosan landolt a két Angyal, kicsit fújtattak még, de mindketten széles mosollyal az arcukon néztek rám, és azok is, akiket reptettek.

          - Nagyon szépen köszönöm, Unnie! – ujjongott JiWon – Köszönöm-köszönöm-köszönöm!

          - Jól van, JiWonnie… - vigyorgott MinYoung - …örülök, hogy nem féltél.

          - Egyáltalán nem! – vágta rá azonnal - …biztonságban voltam, nem volt okom félni.

          - Én is köszönöm! – hajolt meg MinAh JunHong előtt.

          - Szívesen! – válaszolta mosolyogva, majd MinAh vállaira tette a kezeit – De nem kell ennyire hivatalosnak lenned.

          - Oh… - még vörösebben lángolt MinAh arca, mint eddig.

          - Unnie, minden rendben? – fordult felém MinYoung, nyakában egy JiWonnal.

          - Igen! – vigyorogtam a látványon – Valami lóg a nyakadban, Minnie… - mutogattam

          - Igen, érzem… - felnevetett.

          - Jól van, na! – engedte el MinYoung nyakát a kis maki.

          - Lassan felkel a nap… - pillantottam a távoli horizont felé - …ideje lenne hazamennünk.

          Beleegyezően bólintott a három kishúgom, JunHong kérdően nézett rám. Különös és megmagyarázhatatlan érzés fogott el vele kapcsolatban. Szinte semmit nem tudtunk róla, ő sem tudott rólunk semmit, mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem lenne képes ártani nekünk.

          - JunHong… - szólítottam meg - …ha gondolod, akkor megpihenhetsz a kanapénkon.

          - Oh… - emelte fel a kezeit - …nem szeretnék kellemetlenséget okozni.

          - Csak a mai napról van szó - nyugtattam meg. - Tekintsd fizetség gyanánt, mert megmentetted MinAh-t

          - Nem a fizetségért tettem… - hajtotta le a fejét, szinte már csak suttogások voltak a szavai.

          - MinYoung… - fordultam a legidősebb húgomhoz - …lennél szíves minket hazafuvarozni.

          - Máris! – bólintott.

          Megfogta JiWon és MinAh kezét, majd mindhárman eltűntek a szemeink elől.

          - Most mi jövünk – léptem közelebb JunHonghoz.

          - Igen – felelte.

          - Egész jól viselted, ahhoz képest, hogy először teleportáltál… - mosolyogtam.

          - Biztos azért, mert időnként szoktam repülni, így hozzászoktam a magassághoz.

          - Lehetséges… - helyeseltem - …a parkba is repültél, vagy egy sétád alkalmával botlottál MinAh-ba?

          - Épp úgy közlekedem, ahogy az emberek… - mosolyogva reagált - …csak ritkán engedem ki a szárnyaimat. Ha nincs más megoldás… - hajtotta le a fejét.

          - Mindenesetre… - sóhajtottam - …köszönöm, hogy megmentetted MinAh életét.

          - Szívesen tettem – felelte, majd mélyen a szemembe nézett.

          A következő pillanatban felbukkant előttünk MinYoung, kérdően nézett mindkettőnkre. Nem volt több kérdésem JunHonghoz. Ott abban a néhány percben mindenre rájöttem… Megfogtam MinYoung kezét, ő kinyújtotta a másikat JunHongnak, egy kicsit még félt a hirtelen érzéstől, de azért megfogta MinYoung kezét… becsuktuk a szemünket, és mi is eltűntünk egyetlen szempillantás alatt.

          Újra otthon voltunk. MinAh és JiWon a kanapén ücsörgött várakozóan, magukban mosolyogtak. Mi mást is tehettek volna egy ilyen éjszaka után? Angyalok repítették őket a csillagokig… Ahogy megjelentünk a kanapé mögött, mindketten egyszerre pattantak fel. A szemük ragyogott a boldogságtól, mintha még mindig repülnének. Magamhoz öleltem MinYoungot, majd JiWont és MinAh-t is átöleltem.

          - Már csak arra az egy kérdésemre feleljetek… - szólaltam meg - …hogy' fogtok ma suliba menni? – kérdően néztem rájuk.

          - Hááát… - sejtelmesen nézett rám MinAh - …arra gondoltunk JiWonnie-val, hogy…

          - Na, ki ne találjátok nekem! – szinte már tudtam, hogy mire gondoltak.

          - Kérlek, Unnie! – könyörgő szemekkel nézett rám a legkisebb.

          - Unni~~~e… - nyúzott MinAh is.

          - Ajh… - sóhajtottam egy akkorát, hogy még a nappali is beleremegett - …lehetetlenek vagytok!

          - Akkor ez azt jelenti, hogy…? – kérdezett vissza MinAh.

          - Azt! – bólintottam – De csak a mai napra!

          - Hurrá! – ugrottak egyszerre a nyakamba.

          - Öhm… - döbbent meg a vendégünk - …bocsánat, ha esetleg… - elhallgatott.

          - Csak arról van szó… - kezdtem bele - …hogy mivel egy kórházban dolgozom, így tudok nekik igazolást szerezni egy-egy napra. Bár eddig még nem igazán fordult elő ilyen dolog…

          - Értem.

          - Na, jó, lányok! – fejtettem le magamról őket – Irány az ágy! Még a vendégünknek is elő kell készítenem az alvóhelyet.

          - Tényleg nem szeretném, ha miattam…

          - Csh! – hallgattattam el azonnal – Nem fáradtság. Bár ha jobban meggondolom… - rémlett fel bennem egy újabb ötlet - …van még egy szabad szobánk, ahol nem alszik senki.

          MinAh és JiWon vigyorogva rohantak fel az emeletre, magamhoz öleltem még egyszer MinYoungot, és ő is a lányok után ment.

          - Gyere, JunHong! – tettem a kezemet a vállára – Elkísérlek a szobádba.

          - Köszönöm! – hajolt meg mélyen.

          - A szobából nyílik egy fürdő, nyugodtan használd. – indultunk meg mi is az emelet felé – A szekrényekben találsz ruhát, remélem, hogy akad valami, amit fel tudsz venni.

          - Uhm… - motyogta.

          - Ez lenne az… - álltam meg SeonWoong szobája előtt - …én itt szemben alszom MinYounggal, MinAh és JiWon pedig a vendégszobában vannak… - mutattam a harmadik ajtó felé.

          - Értem – bólintott.

          - Remélem, hogy… - összeráncoltam a szemöldökömet.

          - Nem! Semmi esetre sem fogok visszaélni a helyzettel – mentegetőzött – Köszönöm, hogy elszállásoltok a mai napra! – újra meghajolt.

          - Nincs mit, de tényleg nem szeretnék aggódni…

          - Eszembe sem jutott még hasonló sem! – nyugtatott továbbra is.

          Nem válaszoltam az utolsó mondatára, csak mosolyogtam. Annyira győzködött, hogy tényleg nem tudtam elképzelni, hogy bármi butaságot is csinálna… Minél több időt töltöttünk kettesben, annál inkább kezdtem egyre jobban megkedvelni. Nem hazudtolta meg a fajtáját… tényleg egy Angyal volt, bár a külseje nem igazán tükrözte ezt. Főleg nem a vörös haja és a fekete ruházata… és még a szárnyai is feketék voltak. Igazság szerint rólunk sem feltételezte senki, hogy nem vagyunk emberek. Felsóhajtottam.
          Az ösztönöm megint erősebb volt nálam. Közelebb léptem JunHonghoz, és magamhoz öleltem. Egy pillanatra megdermedt a reakciómtól, de nem tartott sokáig a döbbenete, viszonozta az ölelésemet.

          - Köszönöm, JunHong! – mormogtam magam elé – Aludj jól! Pihenj!

          - Mondtam már, hogy szívesen tettem. Köszönöm, hogy elfogadtál! – kicsit lazított az ölelésén, végül elengedtük egymást.

          - Mondjuk úgy, hogy eleget bizonyítottál ahhoz, hogy elfogadjalak, és megbízzak benned!

          - Örülök! – mosolygott barátságosan – Aludj jól, SungYeon!

          - Ha valamire mégis szükséged lenne, akkor tudod, hol találsz!

          - Igen!

          Gyorsan hátat fordított nekem, és bement a szobába. Újra nagy levegőt vettem, és én is elvonultam a szobámba. MinYoung még nem aludt, az ablakon bámult kifelé, és fürkészte az ébredező várost. Még közel sem volt reggel, de már apróbb mozgolódások észlelhetőek voltak.

          - Minden rendben, Minnie?

          - Persze, Unnie – mosolygott - …csak elgondolkodtam.

          - Micsodán?

          - Rég volt már, amikor utoljára repültem… - felsóhajtott - …mindig is szerettem ezt, de most valahogy mégis más volt – rám nézett - …sokkal boldogabb voltam. Sokkal szabadabbnak éreztem magam ma este, mint eddig bármikor, amikor repültem.

          - Minnie… - sétáltam közelebb hozzá - …tényleg minden rendben?

          - Igen…csak szeretnék még sokszor így repülni…

          - Fogsz! Hidd el nekem! – suttogtam a fülébe, majd magamhoz szorítottam.

          - Remélem… - motyogta vállgödrömbe hajtott fejjel, karjaival mentsvárként kapaszkodott belém.

          - Menjünk aludni.

          Kicsit szipogott még egy ideig, majd lassan lefejtette rólam a karjait. Megpusziltam mindkét oldalt az arcát, majd a homlokát is, és átkaroltam a derekát. Elvánszorogtunk a fürdőig, elvégeztünk néhány szükséges dolgot, majd visszacsoszogtunk a hálónkba. Most valahogy jól esett, hogy csak ketten voltunk a szobánkban, és nem kellett a másik két lánnyal osztoztunk. Imádtunk minden estét együtt tölteni, de ma valahogy jobban volt szükségünk egymás társaságára, és úgy éreztem, hogy egy éjszakányi szünetet mindannyian kibírunk.

          Magunkra kaptuk az alvós ruháinkat, majd bebújtunk a takarónk alá. A hátamra feküdtem, és a plafont kezdtem bámulni, a fülemben MinYoung szavai visszhangzottak. MinYoung közelebb fészkelte magát az ágyban, a fejével a vállamhoz bújt, automatikusan pusziltam meg a tincseit. Még jobban belebújt a vállgödrömbe, nagyon sóhajtott. Kicsit megemeltem a kezemet, és magamhoz húztam, hogy ne legyen egyikünknek sem kényelmetlen. A kezemet a vállára tettem, és simogatni kezdtem a karját, hogy megnyugodjon.
          Tudtam, hogy sokat nem segíthetek, de legalább a karjaim közt megnyugodhatott. Még egyszer megpusziltam a fejét, jó éjszakát kívántunk egymásnak, és sikerült végre álomra hajtanunk a fejünket.