63. fejezet (JiWon POV)

          Már épp bekucorodtam Oppával az ágyba, amikor egy különleges érzés telepedett körém. Jó volt SeungHyun Oppával együtt tölteni az időt, de mégis hiányzott valami... vagy inkább megváltozott. Valahogy minden olyan más lett.

          SeungHyun befeküdt az ágyba, én is mellé kuporodtam úgy, ahogy szoktam. Karjaimat átfontam a derekán, fejemet a mellkasára tettem, és hallgattam a szívverését. Máskor mindig megnyugtatott, szinte azonnal el is aludtam nyugodt hangjától. SeungHyun lágyan cirógatta a karomat és a vállamat, de mégis másnak éreztem. Nagyon más volt. Kényelmetlen volt. Fészkelődtem picit a karjaiban, SeungHyun azonnal észrevette a ficánkolásomat.

          - Baj van, JiWonnie? – kérdezte halk, búgó hangján.

          - Nem... – motyogtam zavarodottan - ...nincs semmi.

          - Nekem nem úgy tűnik... – suttogta tincseimre.

          - Pedig... – motyogtam - ...tényleg...jól vagyok.

          - Rendben, hiszek neked.

          - Oppa? – néztem fel rá.

          - Mondd, JiWonnie... – a tekintetünk találkozott.

          - Sétálok egy kicsit...

          - Elkísérjelek? – kérdezte halkan.

          - N...nem... – válaszoltam - ...egyedül szeretnék menni...

          - Jól van – mondta.

          Adott egy apró puszit a homlokomra, magához ölelt, majd elengedte a vállamat. Lassan kimásztam az ágyból, és az ajtó fele mentem. A folyosóra lépve veszekedés zaját hallottam meg. SungYeon Unnie és JongHyun veszekedett a szobájában. Odalopóztam az ajtóhoz, és fülelni kezdtem. Tudni szerettem volna, hogy mi történik most köztük.

          - Menj el... – mondta SungYeon.

          - Sung-ah... kérlek... – hallottam meg JongHyun hangját.

          - Menj... el...

          - Ne tedd ezt!

          - Nem akarlak látni! – válaszolt erőteljesebb hangon a legidősebb nővérem – Menj innen, vagy nem állok jót magamért!

          - Tudom, hogy hibáztam!

          - Ez nem egy egyszerű hiba, JongHyun... – SungYeon hangja megremegett.

          Motoszkálást hallottam meg a hátam mögött. Elkaptam a fejemet az ajtótól, SeungHyun Oppa állt meg mögöttem.

          - Oppa?! – kérdeztem ijedten.

          - Mi történt JiWonnie?

          - Unnie... – motyogtam könnyes szemekkel - ...Unnie... és... JongHyun... veszekednek...

          - Biztos? – lépett közelebb hozzám.

          - Hát... – felsóhajtottam - ...nekem nagyon úgy tűnt.

          - Reméljük, hogy semmi komoly nem történt közöttük... – a karjait a derekamra csúsztatta, és magához ölelt.

          Ebben a másodpercben lépett ki az ajtón JongHyun. Ránk nézett, halvány mosolyra húzta a száját. De nem volt olyan őszinte a mosolya, mint egyébként szokott... erőltetett volt. A szemei. A vörös szempár homályos volt. Könnyáztatta. Az én szemem is bekönnyezett JongHyun tekintetét látva.

          - JongHyun... – szólaltam meg remegő hangon - ...mi történt? Miért veszekedtetek Unnie-val?

          - Nem érdekes, JiWon – válaszolt még erőltetettebb mosollyal – Mennem kell! Szép estét nektek!

          JongHyun biccentett, sarkon fordult, elindult a lépcső felé, de hirtelen eltűnt. Elengedtem SeungHyun derekát, és elléptem tőle.

          - Menj csak nyugodtan... – mosolygott - ...SungYeonnak biztos szüksége van most rád. Mellette a helyed...

          - Nem baj? – kérdeztem, mire megrázta a fejét – Köszönöm...

          Szinte berobbantam SungYeon szobájába. Az ágya végében ült, egész testében remegett. A könnyei nem tudtak végigfolyni az arcán, mert szinte azonnal elporladtak a bőrén. A remegése erősödött. Egyre erősebb lett. A kezeit ökölbe szorította, a fogait csikorgatta... nem tudom, hogy mi történhetett közöttük, min vesztek össze, de Unnie reakciója mindent elárult.
          Talán még annál is nagyobb fájdalmai voltak most, mint amikor megharapta őt a Vérfarkas. Bár a két fájdalom merőben különbözik egymástól. Az egyik testi fájdalom, ami hamar elmúlik, a másik lelki sérülés, aminek a gyógyulásához csakis az idő lehet az egyetlen megoldás. De mégis milyen hosszú idő?

          - Unnie? – suttogtam beljebb lépve a szobájában.

          SungYeon felkapta a fejét. Az ő tekintete is könnyekkel volt teli. Talán még fájdalmasabb volt a legidősebb nővérem szemeibe néznem, mint az előbb JongHyun szemeibe. SungYeon megtörölgette az arcát, és nagyokat sóhajtozott, hogy mielőbb megnyugtassa magát... eredménytelenül. A könnyei egyfolytában hullottak, a sóhajai még nagyobbak lettek. Képtelen volt megnyugodni.

          - Mi történt, Unnie? – sétáltam közelebb hozzá.

          - Mi a baj, JiWonnie? – szipogta könnyes hangon.

          - Mi történt, Unnie? – ismételtem meg újra – Elmondod?

          Leguggoltam SungYeon elé, majd egy pillanattal később inkább már törökülésben foglaltam el a helyemet Unnie lábai előtt. Nagyra nyílt szemekkel néztem fel rá, a kezeimet a még mindig ökölben tartott kézfejeire csúsztattam. Finoman megszorítottam őket, mire felsóhajtott, és egy nagyon apró mosollyal reagált.

          - Hallottam, hogy veszekedtetek JongHyunnal... – törtem meg a fájdalmas csendet.

          - Hallottad? – kérdezte könnyes hangon – Sajnálom, hogy hallanod kellett... – motyogta maga elé.

          - Min vesztetek össze, Unnie? Miért ment el JongHyun? – kérdeztem pityeregve.

          - Mert... mert... – lenyelte visszafojtott zokogását - ...mert el... el kellett... – újra nyelt egyet - ...elküldtem...

          Azonnal mellbe vágott SungYeon vallomása. Nem akartam hinni a fülemnek. Ha nem az ő szájából hallom, akkor el sem hiszem, de még meg is verem azt, aki ilyet mond ki, az is biztos... Összeszorult a szívem. Ez nem lehet... nem lehet, hogy Unnie és JongHyun nem lesznek többet együtt. Lehetetlen!

          - Unnie, mond azt, hogy nem igaz... – könyörögtem még jobban potyogó könnyekkel - ...Unnie... Unnie... nem tehetted meg... – motyogtam - ...kérlek, Unnie.

          - Sajnálom... – válaszolt alig hallhatóan, a könnyei újra eleredtek - ...sajnálom... nekem... most... idő... időre... – motyogta könnyes hangon a szavakat.

          - De ugye nem végleg ment el JongHyun? Ugye nem??? – megremegett a hangom.

          - Nem tudom... – a zokogása felerősödött.

          SungYeon fájdalmas zokogásban tört ki. Szinte már üvöltött a kíntól, a kezeit még jobban ökölbe szorította. Elengedtem a kezeit, feltérdeltem, és szorosan magamhoz öleltem. A bőre tűzforró volt, egész testében remegett a karjaimban. Szorítottam az ölelésemen. SungYeon is derekamra fonta a karjait, magához húzott. Még jobban elöntötte őt a sírhatnék, a falakról visszhangzott a fájdalmas zokogása. Nem tudtam sehogy sem megvigasztalni, hiába simogattam, vagy csitítgattam egyfolytában... csak JongHyun lett volna rá egyedül képes... de ő nem volt itt... SungYeon elküldte.

          - De Unnie miért kellett elmennie? Mi történt, hogy elküldted? Mi volt az, Unnie? – kérdeztem zokogva.

          - Nem... akarok... róla... beszélni... – zokogta.

          - De... – elharaptam a kérdésemet.

          Ha nem, hát nem... felsóhajtottam. Nem akarja elmondani, hiába faggatom. Valami nagyon komoly dolog történhetett, ha SungYeon így döntött... ráadásul a döntésébe még ő maga is belebolondul... kétség nem fér hozzá, hogy fájdalmas döntést hozott. De az okát titkolja...

          - Hagyj... magamra... kérlek... – szipogta könnyes hangon.

          - Nem szeretnélek ilyen állapotban magadra hagyni.

          - Kérlek, JiWonnie... – sóhajtott egy hatalmasat.

          - Biztos ezt szeretnéd?

          - Egyedül szeretnék lenni... – válaszolt.

          Bólintottam. Még egyszer szorosan magamhoz öleltem SungYeon-, megpusziltam a homlokát, és magára hagytam a szobában, ahogy azt kérte. Nem akartam ott hagyni, de meg kellett tennem. Egyedül akart lenni, nem volt más választásom. SeungHyun már nem volt a folyosón, visszamentem a szobánkba, de ott sem találtam. Helyette egy papír hevert az éjjeli szekrényen, SeungHyun kézírásával.

Édes Pici JiWonnie! Ne haragudj, de el kellett mennem. Egy megbízást kaptam, és vissza kell mennem... Sajnálom, hogy nem lehetek most melletted. De gondolatban veled vagyok, JiWonnie. Tudom, hogy megfordult most veled a világ.... Ez egy természetes folyamat... Hidd el, hogy minden rendbe jön. :) Erős vagy! JiYong nagyszerű ember! Örülök, hogy megismertem! Remélem, hogy meg tudja neked adni azt a boldogságot, amit én nem. De soha ne felejtsd el, én mindig melletted leszek! Oppa szeret nagyon!!! :) Vigyázz Magadra! Amint tudok, jövök! SeungHyun Oppa :)))

          Darabokra hullik az életem. Először JongHyun ment el, most SeungHyun. Jó. Oké. Aláírom. Az elsőt Unnie küldte el, a második önszántából, mert mennie kell. Egyedül maradtam... Felsóhajtottam, összehajtottam a levelet, és a zsebembe rejtettem. SeungHyun tudta, hogy valami nincs rendben körülöttem. Lehet, hogy ezért írta a levelet, de lehet, hogy tényleg közbejött neki valami. Összerezzentem egy hangra. A mobilom zaja rázott fel merengésemből. Gyorsan felkaptam.

          - Oppa! – kiáltottam a telefonba.

          - Szia, JiWonnie! – köszöntött viszont SeungHyun – Megtaláltad a levelet?

          - Igen... – motyogtam - ...tényleg dolgod van, Oppa?

          - Persze. Előbb szerettem volna megmondani, de nem volt rá alkalmunk sajnos.

          - Egész biztos? – kérdeztem bizonytalanul.

          - Igen! Biztos! – felelt – Még reggel kaptam egy táviratot, amiben egy Boszorkánytanácson kell részt vennem – magyarázta – új vezetőt szeretnének, és engem jelöltek.

          - Oppa?! – alig hittem a fülemnek.

          - Minden rendben lesz, JiWonnie! – nyugtatgatott – JiYong a legjobbkor toppant be az életedbe, mert én most már nem fogok tudni úgy vigyázni rád, mint ahogy azt egy Védelmezőnek kell – felsóhajtott – Nem tudok minden pillanatban melletted lenni, mert mostantól kötelezettségeim vannak. Sajnálom JiWonnie... – újabb nehézkes sóhaj hagyta el ajkait.

          - Értem... – motyogtam.

          - JiWon...?

          - Igen?

          - Ugye nem azt gondolod, hogy azért jöttem el, mert nem szeretlek? Vagy mert haragszom rád? Ugye meg sem fordult egyik sem abban az okos kis buksidban?

          - Hát... igazság szerint...

          - Akkor már most verd ki a fejedből – állított meg mondandómba - ...a megbízólevél ott van az éjjeliszekrény fiókjában. Ott hagytam erre az esetre – halvány mosoly tükröződött a hangjában.

          - Felfogtam... – motyogtam - ...mikor jössz vissza, Oppa?

          - Amint tudok, találkozunk, JiWonnie! – felelt némi mosollyal a hangjában – De nem tudom pontosan... JiYongra bízlak, Hugi... – sóhajtotta utolsó szavát.

          - Op...pa? – motyogtam.

          - Mindig a bátyád leszek, JiWonnie! Sietek vissza!

          - Majd jól megölelgetlek... – válaszoltam már picit mosolyogva.

          - Alig várom! Vigyázz magadra nagyon! Szeretlek, Hugi!

          - Én is téged, Oppa! Szia... – suttogtam.

          - Szia...

          A vonal megszakadt. Már csak a sípoló hang visszhangzott a fülemben. Ledobtam a telefont az ágyra. Nem hagyott nyugodni a gondolat. Túrni kezdtem a fiókokat a megbízás után, és meg is találtam. Tényleg vissza kellett mennie a Tanácsba. Egy mázsás kő esett le a mellkasomról. Most már biztos voltam, hogy nem haragszik rám, és valóban dolga akadt... halaszthatatlan, és nem lehet kitérni előle. Elővettem a búcsúlevelét, és a megbízással együtt a fiókba csúsztattam. Újabb sóhaj hagyta el a tüdőmet. Megkönnyebbültem egy picit.
          Már csak Unnie miatt aggódtam. Reméltem, hogy minél előbb rendeződnek köztük a dolgok... azok után, ahogy az edzésen viselkedtek egymással. Ahogy egymásra néznek. Ahogy minden... aish! Unnie?! Mi történt köztetek? Lehuppantam az ágyra, piszkálni kezdtem egyik cipőmmel a másik cipőm orrát, miközben meredten vizslattam lábbelijeimet. Egy furcsa gondolat kúszott a fejembe. Hosszú percekig viaskodtam magammal, míg végül döntöttem.

          Kimentem az ajtón, és a lépcső felé indultam meg. SungYeon szobája előtt megálltam, még mindig zokogott. Felsóhajtottam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megnézem, de inkább nem zavartam. Letipegtem a lépcsőn. A nappaliba csak a hold fénye világított be... és egy pislákoló lámpa, ami a lépcső alatti helységből szűrődött ki. Járkálásra figyeltem fel, önkéntelenül indultak el a lábaim a hang irányába. A dolgozószobába.
          Finoman beljebb toltam az ajtót, és bekukucskáltam. JiYong egy fotelban ücsörgött, és valamiféle albumot lapozgatott. Talán fényképeket nézegetett. Időnként széles mosolyra húzta az ajkait, olykor elszomorodott. Ekkor hasított belém egy szorító érzés. A mellkasomba vágott egy érzés. A szívem hatalmasat dobbant. Megremegtem. Mi történik? JiYong megint elmosolyodott, majd újra szomorú lett a tekintete. Kivett egy képet az albumból... felsóhajtott. A szemei picit könnyessé váltak.

          - Gyere csak nyugodtan... – szólalt meg, összerezzentem a hirtelen hangtól.

          - T-tess...ék? – kérdeztem ijedten.

          - Gyere csak, JiWonnie... – emelte fel a fejét a fényképről, és rám nézett.

          A tekintetünk találkozott. Barna szemei felragyogtak a félhomályban. Újra hatalmasat dobbant a szívem. Nagy levegőt vettem, és JiYong engedelmével közelebb merészkedtem a szobában. Könyvespolcok, egy íróasztal, egy heverő. Szinte csak ennyiből állt ez a helyiség.

          - Akarsz te is képeket nézegetni? – kérdezte mosolyogva.

          - Ha nem baj... – suttogtam.

          - Nem... – finoman megrázta a fejét - ...csüccs ide! – a kezét a fotel karfájára simította, finoman megpaskolta a bútort.

          - Oké... – sóhajtottam.

          Elhelyezkedtem a fotel karfáján, picit kényelmetlen volt ugyan, de ülőhelynek egyelőre megtette. JiYong az album egyik felét az ölembe csúsztatta, a másik fele az övében volt. Egyik karját átvetette a derekamon, tenyerét a bútorszövetre simította. Zavaromban összekulcsoltam az ujjaimat. Szabadon lévő kezével lassan lapozgatni kezdte a fotókönyvet, mindegyik képnél hosszan elidőzött, felidézve a lehető legpontosabban az emlékeit. Főleg SeonWoongról mesélt.
          Néha megremegett a hangja, rég nem látták egymást, és ez érezhető volt a szavaiból. Egyik kezemet a karfán lévő kézfejére csúsztattam, és finoman megszorítottam. Apró mosolyra húzta a száját. Megint megdobbant a szívem. Ahogy puha bőréhez ért a tenyerem, megremegtem egy kissé. Mintha végigcirógatna egy finom anyaggal. A tekintetünk ismét találkozott, de ezúttal el is mélyült... egészen mélyre.
          A fotel karfáján lévő kezünk a derekamra simult, még egy remegést idézett elő a testem. Forró volt az érintése. Lassan közelebb húzott magához, a fotóalbum átsiklott az én ölembe, a testem pedig az ő ölében landolt. Először furcsának éreztem. A bátyám... vagyis olyasmi. Legalábbis eddig úgy tekintettem rá, de most... most nagyon nem tudok bátyámként nézni rá... egészen máshogy.

          - JiWonnie... – suttogta lesütött szemekkel, de reagálni nem tudtam - ...tudom, hogy nem kellene, de... egyszerűen nem tudok rád húgomként tekinteni...annál több vagy nekem...

          - Ji...Yong... – motyogtam alig hallhatóan.

          A derekamon lévő kezével végigsimított a hátamon, az album a földön landolt. Tenyerét a tarkómra simította. Homlokát az enyémnek támasztotta, másik kezét az arcomra tette. Puha és bársonyos volt az érintése. Még egy apró mozdulat követte az előzőket. Ajka az enyémhez simult. Megremegtem. A méznél is édesebb volt az érintése... lángra gyújtott bennem mindent ajkaival.