62. fejezet

          A Védelmezők felsorakoztak JiYong mellé, elégedett mosolyra húzták ajkaikat, a karjaikat a mellkasuk előtt összekulcsolták. Összenéztünk a lányokkal. Elsőként én mutattam meg JiYongnak hová fejlődtem. Elléptem a húgaimtól, felemeltem a két kezemet, amiben már táncoltak az apró szikrák. JiYong elmosolyodott. Bemutattam a szokásos kis mutatványomat, felidézve az utolsó együtt töltött boldog perceket. A tűzlabdák megnagyobbodtak, kosárlabda méretűre fejlődtek, JiYong arcáról a mosoly lassanként eltűnt, helyette a döbbenet ült ki az arcára. Elhajítottam a tűzgömböket a tavacskánkba, már amennyi maradt belőlük. JiYong még mindig döbbenten állt előttünk.

          Visszaléptem. Másodikként MinYoung mutatta meg tehetségét. Eltűnt, felbukkant. Eltűnt, felbukkant. Egyszer JiYong orra előtt, egyszer mögötte. Egyszer előttünk, egyszer a Védelmezők mögött. Egyszer a fáknál integetett, egyszer a tónál kiabált nekünk. Élvezte a játékot. JiYongot MinYoung képessége is sokkolta néhány röpke pillanatra, de aztán mosolyogva nézte, ahogy a húgom egy pislogás alatt képes helyet változtatni. Majd következett a másik képessége. JiYong ezt is mély döbbenettel nézte. Az egyik pillanatban még rajta volt az órája, a következőben pedig már MinYoung szorongatta ugyanazt a tárgyat. MinYoung vigyorogva meghajolt befejezve a bemutatóját. A tekintetük találkozott a Vámpírlovagjával. Egymásra mosolyogtak, TaeMin vörös Lélektükrei ragyogtak. JiYong lassanként észhez tért.

          Harmadikként MinAh állt előrébb. Körbenézett, széles mosolyra húzta ajkait. Egy hatalmas kősziklát szemelt ki áldozatul. JiYong a szikla felé nézett, hitetlenül pillantgatott MinAh-ra, aki csak egy mosollyal reagálta le újdonsült barátjának kétségeit. A szikla mozogni kezdett. Lassan felemelkedett, és lebegni kezdett. JiYong leesett állal nézte, hogy egy karnyújtásnyira ellebeg előtte egy kőszikla, majd landol egy teljesen másik helyen. MinAh elégedetten biccentett egy aprót, majd játékos mosolyra húzta ajkait. Mélyen JiYong szemeibe nézett. JiYong rémülten nézett MinAh-ra.

          - Se...seg...segít...ség... – szólalt meg JiYong.

          A lábai már nem érintették a talajt. Ijedten kapálódzott a lábaival, MinAh csak mosolygott.

          - Engedd el magad, JiYong... – szólalt meg mosolya mögött.

          - Hogyan?! Épp nincs semmi a lábam alatt... – válaszolt rémülten.

          - Ha nem engeded el magad, akkor nem fogod élvezni... – mosolygott még mindig - ...olyan, mint a repülés...

          - Kössz... – válaszolt némi gúnnyal.

          - Nem esik bajod... – szólaltam meg - ...MinAh nem ejt le! Csak engedd el magad, JiYong-shi!

          - Jó... – sóhajtott fel.

          JiYong egyre feljebb emelkedett MinAh képességének köszönhetően. Már két méterrel a föld felett lebegett. Fokozatosan sikerült elengednie magát, és kezdte élvezni, ahogy MinAh repteti őt. MinAh ereje kezdett csökkenni, mielőtt még leejtette volna JiYongot, lassan visszalebegtette a földre.

          - Ez valami félelmetes volt! – reagált JiYong, amint lábai alatt szilárd talajt érzett.

          - Te voltál az első, akivel megcsináltam... – mosolygott a húgom.

          - Nagyszerű... – elnevette magát JiYong.

          MinAh lassan visszasétált a sorba. Utolsóként, de nem utolsó sorban JiWon lépett ki közülünk. JiYongnak felragyogtak a szemei. Tudta jól, hogy milyen képessége van a húgának, de fogalma sem volt, hogy azóta mennyit erősödött és fejlődött. JiYong biztatóan mosolygott a húgunkra, JiWon viszonozta azt. Picit idegesen topogott JiWon, le akarta nyűgözni a bátyját. Érhető volt mindannyiunk számára...
          Lassanként feltámadt a szél. Eleinte csak egy lágy szellő cikázott körülöttünk, majd erősödött tovább, végül egy hatalmas tornádó tölcsérébe kerültünk. JiWon vigyázott mindannyiunkra, nehogy kisebb legyen a szélvihar tölcsére, és komolyabb sérülést okozzon nekünk. JiYong ámulattal nézett a húgára. JiWon eltűntette a tornádót, megint lágy szellő fújdogált a réten. JiWon elindult a tó felé, nem messze tőle megállt, mi is tisztes távolságban voltunk tőle. Kíváncsi szemekkel néztem a legfiatalabb húgomra, egyikünk sem tudta, hogy mire készül. JunHong sejtelmesen elmosolyodott... igaz! JunHong még mindig olvas a fejekben.
          Egy lélegzetvétellel később már újra tombolt a szélvihar a mezőn, de nem állt meg egy szélviharnál JiWon. Kitárta a karjait, a szélvihar még erősebb lett. A szemei méregzöld színre váltottak. Rég láttam már ezt a tekintetet. Mennydörgés és villámlás hangja visszhangzott a szélviharban. JiWon lábai már nem érintették a talajt. A tornádó közepén lebegett, felette dörgött az ég, körülötte villámok csapkodtak a talajba, JiWon mégis tökéletes biztonságban volt a szélvihar közepén... lebegve. Hatalmas volt az ereje. Nem csak JiYong képedt el teljesen, minket is eléggé meglepett legkisebb hugicánk képessége. A villámok és a mennydörgés elhalkult, a tornádó csillapodott, JiWon tekintete is fokozatosan megváltozott, lassanként visszaereszkedett a földre, és megszűnt a vihar... és annak minden velejárója. JiWon visszafutott hozzánk, és megállt JiYong előtt.

          - JiWonnie... – motyogta JiYong.

          - Igen? – megremegett JiWon hangja – Mi az? Mi rosszat tettem? Nem tetszett? Megijedtél? – zúdította rá kérdéseit.

          - Ccss-Css! Dehogy! – állította meg az aggodalmas kérdéssorozatában – Nem találok szavakat, JiWonnie... – a tekintete homályossá vált.

          - Tényleg? – még mindig remegett a hangja.

          - Hát persze, JiWonnie... – húzta szélesebb mosolyra ajkait - ...káprázatos voltál!

          JiYong közelebb lépett a húgunkhoz. Két karját szorosan a derekára fonta, és magához ölelte. Büszkeséggel telt meg JiYong mellkasa, a tekintete még mindig kissé könnyes volt, de most nem a szomorúságtól... a büszkeségtől és a boldogságtól. Nem csak a húgát kapta vissza, hanem végre tudja, hogy mivé fejlődött ez az aprócska lány, akit még gyermekkorában mentett meg a saját szüleitől. JiWon szorosan ölelte magához JiYongot, minden erejével viszonozta bátyja ölelését. SeungHyun felsóhajtott az ölelkezőket látva, a tekintetébe furcsa érzés kúszott. Mintha nem lenne biztos JiWon érzéseiben, mintha attól félne, hogy lassan elveszíti őt. Furcsa volt.

          A Védelmezőink visszasétáltak hozzánk, karjaikat a derekainkra simították. Egyedül SeungHyun ácsorgott magában, magára erőltetett egy mosolyt, és szó nélkül nézte tovább az ölelkező párost. JiWon lefejtette a karjait JiYong nyakáról és lapockáiról, JiYong is lazított az ölelésén. Elléptek egymástól, JiWon SeungHyunhoz sietett, JiYong pedig felém és JongHyun felé lépkedett. Megtörölgette az arcát, szipogott picit, végül megtörte a boldog némaságot.

          - Nektek Védelmezőknek is vannak képességeitek? – pillantott JongHyunra.

          - Különben nem tudnánk megvédeni a lányokat... – válaszolt sejtelmesen a Vámpírlovagom.

          - Megtudhatom, hogy mik azok? – kérdezte mosolyogva a régi-új családtag.

          - Egészen felkészültél mindenre? – érdeklődött féloldalas mosollyal JongHyun.

          De még mielőtt bármit mondhatott volna JiYong, JunHong meglepte őt a válasszal.

          - Igazából, picit fél, hogy mikre vagyunk képesek, de a kíváncsisága nagyobb, mint a félelme – jegyezte meg a Vörös Angyal.

          - Hogy?! Honnan...? – fordult azonnal JunHong felé.

          - Most nem érti, hogy miért válaszolok helyette, és honnan tudom egyáltalán, hogy mit akar mondani... – nevette el magát JunHong.

          - Ez...ez... – dadogott picit.

          - Nyugi, JiYong... – vigyorogtam - ...JunHong telepata...

          - T...T...Tele... – motyogott.

          - Telepata – reagált újra JunHong.

          - Ne haragudj, de kiszállnál végre a fejemből? – felnevetett JiYong.

          - Te akartad tudni, hogy mikre vagyunk képesek... – JunHong is elnevette magát.

          - Oké, ez igaz – bólintott megértőn – Mi a helyzet Veled? – fordult a másik Vámpírlovag felé.

          - Manipulálni tudom az időt... – mosolyogta válaszát TaeMin.

          - Manipulálni? Úgy érted, hogy megállítani és visszaforgatni? – kerekedtek JiYong szemei.

          - Nem! – vágta rá TaeMin – Csak megfagyasztom vagy lelassítom. A visszaforgatás veszélyes!

          - Értem... – sóhajtotta JiYong - ...Hyung? – nézett a Boszorkánymesterre.

          - Pszichikai áramütés... – válaszolt egyszerűen.

          - Pszichikai mi?!?! Áram?! – értetlenkedett.

          SeungHyun bólintott egy aprót. Ellépett JiWontól, és JiYonghoz sétált. Menet közben lehúzta a kézfejét takaró kesztyűit, rám nézett.

          - Csak finoman, SeungHyun! Ne olyan erősen... neki nincs védekezőképessége – kértem.

          - Amilyen finoman csak tudom, úgy fogom megmutatni – felelt.

          - Köszönöm! – finoman meghajoltam.

          SeungHyun kinyújtotta a jobb kezét. JiYong rám nézett, mire aprót biccentettem. JiYong kissé remegve nyújtotta a kezét SeungHyun felé, aki gyengéden megfogta az ujjait. JiYong felszisszent, SeungHyun azonnal elengedte a kezét.

          - Bocsánat! – hajolt meg elnézést kérve – Lehet, hogy túl erős voltam.

          - Semmi baj – válaszolt JiYong – Tényleg áramütésszerű érzés. SungYeon, hogy' értetted, hogy nekem nincs védekezőképességem? – fordult felém.

          - Úgy, ahogy mondtam – feleltem mosolyogva.

          - Neked van? – csillogtak fel a szemei.

          - Van.

          - Megmutatod?

          - Ha szeretnéd.

          JiYong aprókat bólogatott. Hirtelen olyan lett, mint egy kisgyerek, akit különböző bűvészek szórakoztatnak a születésnapján. Elengedtem JongHyun derekát és SeungHyun mellé sétáltam. Rég használtam a pajzsomat és úgy igazán még nem is tudtam kipróbálni. Egy lépésnyire megálltam tőlük. SeungHyunra néztem, ő visszanézett rám. Kérdő szemekkel. Vettem egy nagy levegőt, majd hosszan kifújtam.
          Igyekeztem minden erőmmel az előttem lévőkre koncentrálni, de legfőképp JiYongra. Kinyújtottam a kezemet SeungHyunnak, megszorította. Semmi. Bólintottam, hogy minden rendben van. JiYong szemei a háromszorosára nyíltak. Látható volt, hogy SeungHyun az én esetemben sokkal erősebben összpontosít, hogy áramot juttasson a testembe. Sikertelenül. Meg sem éreztem, így inkább elengedte a kezemet.

          - Megizzasztottál... – jegyezte meg halkan.

          - Nem szándékosan... – feleltem mosolyogva, miközben fújtattam egyet.

          - Ez nem mindennapi... – sóhajtott fel JiYong.

          - Köszönöm... – egyetlen mozdulattal magamhoz öleltem.

          Visszasétáltam JongHyun mellé, elégedetten mosolygott rám, bár a korábbi rémülete nem teljesen tűnt el Lélektükreiből.

          - Te mit tudsz, JongHyun? – intézte kérdését a Vámpírlovaghoz.

          - Féken tartani SungYeont! – válaszolt nevetve.

          - Hé! – morogtam rá – Mi az, hogy engem féken tartani?

          - Mondd, hogy nincs igazam, Sung-ah... – suttogta fülembe.

          - Komolyan, JongHyun! – szakította félbe a vitánkat JiYong – Milyen képességed van?

          - Fagyasztás... – felelt mosolyogva.

          - Oh...

          - Pontosabban, uralni tudom a vizet, és annak minden megjelenési formáját – magyarázta – Valamint képes vagyok SungYeont teljesen lehűteni, ha akarom... – féloldalas mosolyra húzta ajkait, mikor rám pillantott.

          - Megmutatod? – kérdezte JiYong.

          - Persze, nem nagy ördöngösség... – jegyezte meg, majd ellépett mellőlem - ...a tó jó lesz?

          - Inkább arra lennék kíváncsi, hogyan fékezed meg SungYeont... – válaszolt.

          - MI?! – sipítottam fel egy másodpercre – JiYong? Ez komoly?

          - Az! – bólintott – Nos? Mi a válaszod?

          - Megmutatom! – biccentett – Sung-ah, lennél szíves?

          - Legyen... – morogtam.

          Tudtam, hogy mivel jár, ha JongHyun ellenem használja a képességét. Tudtam jól, hogy akárhogy szeretném, akárhogy próbálkozom vele, képtelen vagyok ellenállni a képességének. Lehunytam a szemeimet, felemeltem a tenyereimet benne apró tűzgömböket tartva. A testem lángolt. Belül és kívül egyaránt. JongHyun mögém lépett. Egyik karját a derekamra tette, másik kezével végigsimított a nyakamon. Megremegtem, de még nem tűntek el a tűzgolyók. Az ijedtségemtől még nagyobbakká váltak.
          JongHyun szorosabban fogta át a derekamat, mellkasát a lapockáimhoz simította. Orrát a hajamba fúrta, szabadon garázdálkodó kezét a jobb kezemre csúsztatta. Szorított egyet a derekamon, és megfogta a csuklómat. Abban a pillanatban váltak semmivé a tűzlabdák és hűltem le teljesen, amint JongHyun megszorította a testemet. A hideg cikázott a bőrömön, beleremegtem a hűvös érzésbe. A Vámpírlovag gyengéd puszit nyomott az arcomra, újabb remegést csalt ki belőlem.
          Kinyitottam a szemeimet... valahogy megfeledkeztem egy röpke pillanatra, hogy nagyon nem vagyunk egyedül... elvörösödtem. Hiába szerettem volna arra fogni, hogy lángolok, nem lett volna elég hiteles. Az hagyján, hogy JiYong döbbenten nézett ránk, de még a húgaim és a Védelmezőik is kerek szemekkel és leesett állal bámultak minket. Nem túl gyakran láthatták ezt a jelenetet... vagyis, inkább egyáltalán nem. Leráztam magamról JongHyun karjait, morcos szemekkel néztem JiYongra.

          - Remélem, elégedett vagy... – morogtam.

          - Ig...en... az – motyogta. – Bámulatosak vagytok... – nézett végig a csapaton.

          - Köszönjük! – meghajoltunk mindannyian.

          A nap lassan teljesen eltűnt a horizontról, és helyette a sötétség kezdett az uralkodóvá válni. JunHong kitárta a szárnyait, felkapta MinAh-t, és már itt sem voltak. TaeMin megszorította MinYoung kezét, és ők is eltűntek az éjszakában. A következő páros a Boszorkánymester és a húgom volt. Újabb lila köd keletkezett a réten, majd szállt is fel néhány pillanattal később. Kinyújtottam a kezemet JiYongnak, kérdezés nélkül megfogta, másik kezemet JongHyun tenyerébe simítottam. Egy hűvös fuvallat, egy apró szédülés, és már otthon is voltunk.

          JiYongot és a Védelmezőket leültettük a kanapéra és környékére, mi lányok pedig a konyhába vonultunk, hogy fejedelmi vacsorát készítsünk mindenkinek. A fiúk belemerültek a beszélgetésbe, észre sem vették, hogy az asztal megterítve állt mindenféle finomsággal. Többször kellett felhívni a figyelmüket, hogy elhűl a vacsora, ha nem csatlakoznak, mi pedig igen bosszúsak leszünk, ha ez megtörténik, mert nem ezért tüsténkedtünk a konyhában. JiYong elsőként pattant fel az ülőalkalmatosságról, és szaladt az étkezőasztalhoz. Az asztalfőn foglalta el a helyét, mi pedig a szokásos helyeken. MinYounggal az egyik oldalon a Vámpírlovagjainkkal,  velünk szemben pedig JiWon és MinAh az ő Védelmezőikkel. Alig húsz perc leforgása alatt mindent elfogyasztottunk.

          - Akad egy szabad szoba a padláson, Sung-ah? – kérdezte szuszogva JiYong.

          - Padláson?! – kaptam fel a fejemet JongHyun válláról.

          - Ott, miért hol kellene? – kérdezte – Gondolom, az emeleti szobákba elfészkeltétek magatokat hárman, az egyik páros pedig a padláson kialakított kis garzonba költözött be.

          - Padlás?! – még mindig értetlenkedtem. – Itt? Padlás?!

          - Sung-ah, nem tudtál róla, hogy van a padláson egy kis garzon? – kérdezte JiYong.

          - Nem! – ráztam meg a fejemet.

          - Akkor a négy pár, hogy aludt három szobában? – nézett végig rajtunk.

          - Megoldottuk... – válaszoltam.

          - Akkor a garzon üresen áll... – mosolygott.

          - Ezek szerint...

          - És Hyung dolgozószobája? – érdeklődött tovább.

          - AZISVAN? – visítottam fel.

          - Naná! – nevetett fel – Ott van a lépcső alatt az ajtó, az egész emeleti rész alatt van a dolgozója.

          - Esküszöm, soha eddig még nem láttam azt az ajtót! – mentegetőztem.

          - Akkor én bevackolok a dolgozószobába... – mosolygott.

          - Okééé... – motyogtam.

          JiYong az ötletéhez híven elfoglalta a dolgozószobát, a padláson kialakított garzonba MinYoung és TaeMin vackolta be magát. JiWon a vendégszobát vette birtokba SeungHyunnal, MinAh és JunHong SeonWoong szobájába rendezkedett be. Én pedig JongHyunnal osztoztam a szobámon. Mindannyian elvonultunk aludni, de mielőtt még kényelmesen befészkeltem volna magam az ágyamba, szorosan a Vámpírlovaghoz bújva, hogy álomba merüljek, egy nem várt megjegyzés tette borússá a boldog befejezést.

          - SungYeon... – sóhajtott fel JongHyun - ...valamit be kell vallanom neked...