10. fejezet

        Ledermedve álltam a járda szélén. Fogalmam sem volt, hogy hova tűnt. Egy pillanattal ezelőttig még itt volt előttem, most meg hirtelen köddé vált. Álmodtam volna az egészet?! A tömeg elindult, ide-oda lökdöstek, nem tudtam azt sem, hogy merre induljak tovább. Forgattam a fejemet, lehet, hogy csak én képzeltem azt, hogy eltűnt.
        Mielőtt még feleszmélhettem volna a kezdeti sokkból, valaki finoman megszorította a csuklómat. A csuklómra néztem, majd az azt gyengéden szorongató kar irányába indultam el a tekintetemmel. Egy ismerős barna szempárral találtam magam szemben, kedvesen mosolygott rám a melegséget árasztó szempár tulajdonosa. Mielőtt még megszólíthattam volna az ismerős alakot, egy kisebb szédülést éreztem, hirtelen becsuktam a szemeimet. Amikor kinyitottam, egy parkban találtam magam. Fogalmam sem volt, hogy kerültem a sétálóutcáról a közeli parkba.

        - Ho…hogy' kerülök ide? – dadogtam.

        - Ne ijedj meg… öhm… - kérdően nézett rám.

        - Oh… SungYeon… Kim SungYeon – motyogtam zavarodottan a nevemet.

        - Örvendek! – mosolygott rám – Kérlek, ne ijedj meg tőlem…

        - Nem… - megráztam a fejemet - …dehogy is! Csak… - elhallgattam, összeráncolt szemöldökkel néztem rá.

        - Igen? – félve kérdezett vissza.

        - Csak nem értem, mi történt velem… - néztem rá kikerekedett szemekkel.

        - Hát… - nagyot sóhajtott - …én… voltam – hajtotta le a fejét - …én hoztalak ide.

        - De… hogyan? – fogalmam sem volt az egészről.

        - Így… - felelt, majd ismét eltűnt előlem.

        - Min~? – ijedtem meg azonnal - ~Young? - újra előttem termett.

        Egy kisebb sokk hatása alá kerültem néhány másodperc alatt. Próbáltam összerakni a képet a fejemben. Az egyik pillanatról a másikra tűnik el, majd bukkan fel megint. Akkor mégsem képzeltem azt, hogy eltűnt előlem… tényleg megtörtént.

        - Min…MinYoung… - zavarodottan motyogtam még mindig - …mi vagy valójában? – félve tettem fel a számomra lényeges kérdést.

        - Miért érdekes, hogy mi vagyok? – lépett hátrébb tőlem, a tekintete félelmet sugárzott, a mosolya lefagyott az arcáról.

        - Mert… - nagyot nyeltem - …nem… nem vagy egyedül.

        - SungYeon? – hatalmas szemekkel nézett rám.

        - Az igazság az, hogy… - lehajtottam a fejemet - …én sem az vagyok, akinek látszom.

        Ő is ledöbbent az én kijelentésemen. Most már mindketten értetlenül álltunk egymás előtt, és az egész helyzet előtt. Nem szóltam semmit, megszorítottam a táskámat a vállamon, feljebb rántottam, végül hátat fordítottam MinYoungnak. Nagyot sóhajtottam, ő is fellélegzett. Nyugodtabb helyre akartam menni. Nem akartam egy zsúfolt park közepén megbeszélni vele a dolgokat. Szerettem volna elmondani neki, hogy ki vagyok valójában, de ahhoz olyan hely kell, ahol biztonságban érzem magam… és ő is úgy érezheti magát.

        - Gyere… - fordítottam vissza a fejemet - …elmegyünk egy biztonságosabb helyre.

        Nem válaszolt, csak beleegyezően bólintott. Kinyújtottam felé a kezemet, mire elmosolyodott, én is elmosolyodtam. Megszorítottam a kézfejét, majd elindultam az oltalmat nyújtó hely felé. MinYoung szótlanul sétált mellettem, egyetlen hang nélkül lépdeltünk egymás kezét szorongatva. Nem voltam egyedül…

Egy óra alatt elértünk SeonWoong házához, ami a védelmet jelentette a számomra. Kinyitottam a bejárati ajtót, majd előre engedtem a vendégemet.

        - Fáradj beljebb, kérlek – mosolyogtam rá.

        - Köszönöm… - hajolt meg kissé.

        Félve lépett be az ajtón, én is követtem őt a házba. Lepakoltuk a dolgainkat, majd a hátsó udvarra kísértem őt. Leültettem őt a kerti székre, végigsimítottam a karján, majd hátrébb léptem tőle, biztonságos távolságba kerülve. Leültem a fűre, törökülésbe tettem a lábaimat. Egy pillanatra felrémlett az a nap, mikor utoljára ültem így JiYonggal az udvaron… nagyot sóhajtottam.

        - MinYoung-ah… - szólaltam meg.

        - Igen? – még mindig félve kérdezett.

        - Bármit is fogsz most látni, kérlek, ne ijedj meg… - elszomorodtam - …csak ne rohanj el, kérlek.

        - Rendben – beleegyezően bólintott.

        - Köszönöm! – elmosolyodtam.

        Kicsit még fészkelődtem a fűben, megtörölgettem a tenyereimet a nadrágomban, majd felfelé fordítottam őket. Behunytam a szemeimet, minden erőmet összeszedtem, majd újra MinYoung szemeibe néztem. Pár másodperccel később máris táncoltak a tenyereimben az apró szikrák, MinYoung egy pillanatra megugrott a székben ezt látván, de nem mozdult. A melegséget árasztó barna szempár még nagyobbra tágult, mélyen belenézett a kezemben táncoló szikrákba. Elmosolyodtam. Az ő arcára is gyermeki tekintet ült ki.
        Az arcomhoz emeltem a kezeimet, majd óvatosan belefújtam, csillagszórókat varázsoltam a szikrákból. Még szélesebb mosoly volt a jutalmam a játékomért. Visszatettem a térdeimhez a kezeimet, majd a táncoló szikrákból teniszlabda méretű gömböt képeztem, és dobálni kezdtem egyik kezemből a másikba. MinYoung fejével követte a mozdulataimat, észre sem vette, hogy tátott szájjal bámul rám tovább. Óvatosan összeütöttem a tenyereimet, a tűzlabda eltűnt, megint belefújtam, újabb csillagszórók hullottak a tenyereimből. Végül összesimítottam a két kezemet, és abbahagytam a játékomat.
        MinYoung felpattant a székből, és édes mosollyal az arcán tapsolni kezdett. Elnevettem magam. Soha senki nem örült még a képességemnek. Még JiYong sem tapsolt meg soha… Felálltam a földről, letisztogattam magam, majd visszasétáltam újdonsült barátomhoz. Ahogy közelebb sétáltam hozzá, azonnal magamhoz öleltem. Az ösztönöm erősebb volt a félelmemtől. Szorosan karoltam át vékony derekát, ő is viszonozta az ölelésemet. A nevén és a képességén kívül semmit nem tudtam róla, mégis úgy éreztem, hogy ismerem őt.
        Néhány percig még szorosan öleltük át egymást, majd lassan elengedtem őt. Belekaroltam, és visszamentünk a házba. A nappaliba vezettem MinYoungot, megkínáltam egy pohár vízzel, amit kicsit vonakodva ugyan, de végül elfogadott. Nem szóltam egy szót sem, csak leültem mellé a kanapéra. Szerettem volna, ha ő kezdi a mondandóját, elvégre kettőnk közül ő volt az, aki előbb megmutatta a különleges tehetségét. A szemei olykor szomorúak voltak, olykor mosolyogtak. Rengeteg érzés keringhetett benne. Alig pár órája tudta meg, hogy elvesztette az egyik barátját, én pedig váratlanul felbukkantam.

        Nem lehetett ennyi dolgot egyszerre feldolgozni. Lassanként elfogyasztotta a vizet, majd az üressé vált poharat kezdte szorongatni a kezében. Nem bírtam tovább nézni, ahogy mélázik magában, így ismét magamhoz vettem a kezdeményező szerepét.

        - MinYoung…

        - Igen? – hirtelen emelte fel a fejét.

        - Mióta tudod, hogy… öhm... – elmosolyodtam - …más vagy?

        - Amióta megszülettem… - ő is elmosolyodott.

        - Hogyan? – azt hittem, hogy rosszul hallok.

        - Hát… - sóhajtott egyet - …van még egy dolog, amit nem mondtam el.

        - Mi az? – egyre kíváncsibbá tett.

        Ismét elhallgatott, letette a poharat a dohányzóasztalra, majd felállt a kanapéról. Az ablakhoz sétált, és levette a pulcsiját. Egy percre megrökönyödtem, hogy mégis mivel áll elő, de a kíváncsiságom erősebb volt a meglepődöttségemnél. Egy egyszerű csőtopot viselt a pulcsi alatt, még egyszer rám mosolygott, majd hátat fordított nekem. Kicsit félrehúzta a nyakába lógó barna tincseket, így szinte teljesen láthatóvá vált a háta.
        Majdnem hanyatt vágódtam a heverőn a látványtól. MinYoung lapockáira egy gyönyörű angyalszárny volt rajzolva… rajzolva?! Összeráncoltam a szemöldökömet. Lassan felém fordult, a szemeiben ismét az aggodalom és a félelem látszódott. Elmosolyodtam, nem akartam még jobban megrémiszteni a meglepettségemmel. Nagyot nyeltem, én is felálltam a kanapéról, majd közelebb sétáltam hozzá.

        - Ez…ezek igaziak? – kérdeztem alig hallhatóan.

        - Igen… - bólintott.

        - És… uhm… meg…megnézhetem közelebbről?

        - Ha szeretnéd…

        Újra hátat fordított nekem, még közelebb léptem hozzá. Óvatosan hozzáérintettem a mutatóujjamat a lapockájához, mire hirtelen megrezzent.

        - Bocsánat… - suttogtam.

        - Semmi baj! – mosolyogva válaszolt.

        Újra megérintettem, de most már kicsit határozottabban. Lassan végigvezettem az ujjamat a szárnyain, olykor kicsit megrázkódott, érzékeny helyre tévedt az ujjam. Képtelen voltam felfogni ezt a látványt… egy angyal állt előttem…

        - Angyal vagy? – kérdeztem halkan, mire lassan megfordult.

        - Olyasmi… - elmosolyodott.

        Visszaadtam a pulcsiját, belebújt, megfogtam a kezét, és visszaültettem a kanapéra. A találkozás alkalmából kinyitottam egy üveg bort, poharakba töltöttem, és lekuporodtam mellé. Az egész estét végigbeszélgettük, ahogy haladtunk előrébb a mesélnivalónkban úgy fogyott el a mámorító nedű is az üvegből. Az éjszaka közepén nem akartam őt elengedni, így felajánlottam, hogy aludjon nálam a vendégszobában. Amire csak szüksége van, mindent megtalál a házban. Nem akartam őt elengedni többé… úgy éreztem, hogy végre ismét boldog lehetek.