11. fejezet

          Két hét telt el, mióta a kórházban találkoztam MinYounggal. A két hét alatt egyre többet találkoztunk, lassan kezdtük megismerni egymást. A barátja temetésére nem akart egyedül elmenni, így megkért, hogy kísérjem őt el. Természetesen azonnal beleegyeztem. Egy percig sem gondolkodtam azon, hogy mellette legyek-e vagy sem.
          A temetés után ismét nálam láttam vendégül, nem akartam ilyen állapotban egyedül hagyni őt. Megvacsoráztunk, majd lekuporodtunk a kanapéra tévét nézni. Fogalmam sem volt arról, hogy éppenséggel milyen műsor megy adásban, de nem is érdekelt. Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, megtámasztottam a fejemet, majd meredten bámultam a világító dobozra. MinYoung lassan közelebb csúszott hozzám, elfeküdt a kanapén, mint egy kismacska, a fejét az ölembe tette. Apró mosollyal az arcán nézett fel rám, mire én is elmosolyodtam. A fejére tettem a kezemet, majd lágyan simogatni kezdtem a vörösesbarna tincseit. Még jobban belebújt az ölembe, elnevettem magam.

          - Minden rendben, Kiscica? – nevetve kérdeztem.

          - Most már igen… - felnézett rám, széles mosolyra húzta száját.

          - Akkor jó! – megsimogattam az arcát – Pihenj!

          Újra a tévé felé fordította a tekintetét. Alig pár perc telt el, mire halk szuszogásra lettem figyelmes. Annyira kimerítette őt ez a nap, hogy elaludt az ölemben. Megpusziltam a fejét, majd tovább simogattam. Kezdtem én is elálmosodni, de nem volt szívem őt felébreszteni. Betakargattam egy kicsit, majd én is álomba szenderültem.
          Reggel teljesen elzsibbadva ébredtünk mindketten. Minden porcikám fájt, MinYoungnak sem volt őszinte a mosolya, ahogy felült a kanapén. Kinyújtóztattuk elgémberedett tagjainkat, majd mindketten felálltunk a kényelmetlenné vált fekhelyről. A konyhába indultam némi koffeinért.

          - Te is kérsz kávét, Minnie? – fordultam vissza félútról.

          - Ha lehet… - elmosolyodott.

          - Akkor főzök frisset, majd gyere.

          Átcsoszogtam a szemben lévő helységbe, elkészítettem a beígért ébresztőket. MinYoung is elővánszorgott a nappaliból, a kezébe nyomtam a kávésbögrét, majd levágódtunk az étkezőasztalhoz.

          - Mit tervezel mára, Unnie? – mosolygott a kávésbögre mögül, majd belekortyolt a forró italba.

          - Úgy terveztem, hogy dolgozni megyek – felnevettem – Miért?

          - Oh… ma is dolgozol? – elkeseredett teljesen.

          - Ne dolgozzak?

          - Jaj, dehogyis! Nem azért mondtam… - sütötte le a szemeit.

          - Akkor miért kérdezted, Minnie? – sejtelmesen mosolyogtam rá.

          - Csak arra gondoltam, hogy ma együtt tölthetnénk a napot. Ma nem kell az egyetemre mennem.

          - Értem. Akkor nem megyek dolgozni.

          - De miattam nem kell…

          - Psszt! – szakítottam félbe – Ma nem dolgozom, csak vicceltem.

          Elégedetten vigyorgott rám, bár némi haragot véltem felfedezni a szemeiben. Gonosz tréfa volt, meg kell hagyni, de azért a kellő hatást elértem vele. Elfogyasztottuk a reggeli koffeinadagunkat, majd elvonultunk a szobáinkba öltözni. Mivel az utóbbi időben egyre több éjszakát töltött nálam, felajánlottam, hogy hozzon át néhány holmit, hogy ne kelljen mindig hazarohangálnia, amikor szüksége van valamijére.

          Fél óra múlva már teljes harci díszben ácsorogtunk az előtérben, és morfondíroztunk, mégis hova lenne érdemes ma elmennünk. Közös megegyezéssel úgy döntöttünk, hogy a közeli park lesz a legjobb választás. Elvégre szép emlékek kötnek oda minket. Belebújtunk a cipőinkbe, felkaptuk a táskáinkat, majd kézen fogva és mosolyogva indultunk el az úti célunk felé.

          Kellemesen meleg volt a reggeli napsütés, egyetlen felhő sem volt az égen, még a szél sem fújt. A parkba érve lekuporodtunk egy padra, és élveztük a meleg napsugarakat. Becsuktam a szemeimet, és hosszú merengésbe kezdtem. MinYoung kezét finoman szorongattam, olykor ő is megszorította az én kezemet.
          Közel egy órája ücsöröghettünk a padon, amikor halk szuszogásra lettem figyelmes. Kinyitottam a szemeimet, de senkit nem láttam a parkban kettőnkön kívül. Illetve sétáltak el emberek előttünk, de ez a szuszogás máshonnan jött. A hátam mögé néztem, de csak egy bokrot láttam, így visszafordultam. Megint becsuktam a szemeimet, újra hallottam a halk szuszogást a hátam mögött, újra hátranéztem. Próbáltam úgy helyezkedni, hogy a bokor mögé lássak.

          - Mi baj, Unnie? – szólított meg MinYoung.

          - Semmi… csak… - elhallgattam.

          - Igen?

          - Te nem hallasz semmit, Minnie? – még mindig a bokrot vizslattam.

          - Mit kellene? – ő is hátra fordult.

          Nem reagáltam a kérdésre. A zöldellő bokor leveitől kicsit eltérőbb színre lettem figyelmes. Valahogy nagyon nem illettek a zöld növényzethez azok a piros foltok. Vigyázva felálltam a padról, MinYoungot a helyén marasztaltam. Nagyon lassú lépésekkel haladtam a bokor felé. A piros foltok kezdtek egyetlen halmazzá állni, ahogy közeledtem. A szuszogást is jobban hallottam. Egy letört gallyra léptem, ami természetesen kellő hangot adott ahhoz, hogy a szuszogás megszűnjön. Leguggoltam a bokorral szemben.

          - Nem akarlak bántani… - suttogtam a bokor felé., dálasz nem érkezett a zöldből, csak egy hatalmas sóhaj, majd újabb szuszogás. - Közelebb mehetek? – még mindig suttogtam, nem akartam még jobban megrémiszteni, végül két lépést előrébb araszoltam, kicsit erősebben hallottam a szuszogást.

          - Ne félj… - a bokor felé nyúltam, még mindig suttogtam - …gyere elő, szépen kérlek.

          - Hagyj békén… - szipogta vékony hangon a bokor.

          - Nincs semmi baj. Nyugodj meg! – nagyot nyeltem – Bízz bennem, kérlek.

          - Menj innen… - parancsolt rám kicsit határozottabb hangon a növény.

          - Az én nevem SungYeon. Téged hogy' hívnak? – még közelebb fészkelődtem.

          - Nem mindegy? – kissé gúnyos hangon válaszolt.

          - Hogy hívnak, Bátortalan Őzike? – mosolyodtam el kicsit.

          A bokor egy pillanatra megrezgett, még jobban összehúzta magát a kuporgó őzike. Lassan araszoltam felé, egyre óvatosabban próbáltam a közelébe férkőzni. Nem akartam még jobban ráijeszteni, már így is eléggé meg volt rémülve.
          A piros halmaz egy pulcsi volt. A pulcsi alatt egy reszkető lány bújt meg. Térdei felhúzva, kezeivel szorosan átkarolta a lábait, arcát a karjai közé temette. Még közelebb léptem hozzá, majd nagyon óvatosan megérintettem a vállát. Azonnal elugrott előlem, rémült arccal nézett rám. Hatalmas barna szemei riadtan néztek a szemeimbe, a menekülési utat kezdte keresni.

          - Ne félj tőlem… - emeltem fel a kezeimet - …nem bántalak.

          - Mit… mit akarsz? – minden egyes szava a félelemről árulkodott.

          - Segíteni szeretnék… - elmosolyodtam - …és, hogy ne félj tőlem – kinyújtottam felé a kezemet.

          - Miért… bíznék… benned? – taglalta még mindig rémült hangon a kérdését.

          - Nem tudom… talán mert én is bízhatok benned.

          Egy picit megkönnyebbült az összekuporodott test, de még mindig szorosan össze volt gubózva. Közelebb másztam hozzá, és leültem vele szemben. Az ölemben összekulcsoltam az ujjaimat, várakozóan néztem rá. Néhány pillanattal később ő is leült velem szemben, de még mindig reszketett a félelemtől.

          - Mi a neved, Bátortalan Őzike? – tettem fel újra a kérdést.

          - Min… MinAh… Choi MinAh - motyogta maga elé.

          - Nagyon szép neved van, MinAh! – kicsit fellélegezhettem – Az én nevem Kim SungYeon, aki pedig a bokor mögött kukucskál, a barátnőm, Lee MinYoung…

          - Ühüm… - bólogatott.

          - Nem baj, ha MinYoung is ideül mellém?

          - Uhm… - újra összerezzent, maga alá húzta a lábait.

          - Tőle sem kell félned. Nagyon kedves lány, és szereti az Őzikéket – elmosolyodtam.

          - Huh… - nagyot sóhajtott, majd bólintott.

          MinYoung előbújt a bokor mögül, mosolyogva leült mellém a fűbe. Félve nézett mindkettőnkre MinAh, nem tudta, hogy melyikünkre figyeljen jobban.

          - Szia, MinAh… - nyújtotta felé a kezét MinYoung - …MinYoung vagyok.

          - Sz-i-a… - taglalta, remegve nyújtotta ki a kezét.

          - Örvendek! – finoman megszorította a kezét MinYoung, majd az ölébe engedte mindkét karját.

          - Mi történt veled MinAh? – kérdően néztem rá – Hogy’ kerültél a parkba?

          - El…futottam… - motyogta alig hallhatóan.

          - Mi elől futottál el? – szinte egyszerre kérdeztük.

          - Mindenki elől…

          Hirtelen megláttam magamat MinAh-ban. Emlékszem, amikor én menekültem az emberek elől. Egy pillanatra egy különös gondolat futott végig a fejemben. Mi van ha...? Összeráncoltam a szemöldökömet. Egészen közel férkőztem MinAh kissé reszkető testéhez. Kinyújtottam felé a karjaimat, szerettem volna magamhoz ölelni, hogy biztonságban érezze magát.
          A következő pillanatban belém hasított a fájdalom. Valami a halántékomhoz csapódott, MinAh reszketve ült előttem, jobb tenyerét felém tartotta, rémült tekintettel nézett rám. Néhány pillanatig még tudatomnál voltam, majd minden elsötétült előttem…