9. fejezet

        Az ébresztőóra hangja rángatott ki az álomvilágból. Kikászálódtam a párnák közül, félig kómásan a szekrényhez battyogtam, előszedtem a munkaruhámat, majd a fürdőbe vánszorogtam. A reggeli tisztálkodási rituálé után kicsit frissebben sétáltam már le a konyhába kávé és valamiféle reggeli után kutatva. Lehörpintettem a szokásos koffeinadagomat, befaltam két pirítóst, majd elindultam a munkába.
        A kórház ma még inkább a feje tetején állt, bár a sürgősségin soha nem lehetett unatkozni, de ma valahogy mégis megőrültek az emberek. Egyik életveszélyesebb sérült után hozták a következőt, alig tudtuk őket ellátni. A sürgősségiről az intenzívre kerültek azok, akiket meg tudtunk menteni. Ha jól vettem ki a nővérek beszélgetéséből, nem messze a kórháztól hatalmas tömegszerencsétlenség történt. Több autó ütközött egymásnak, ráadásul egy busz is belerohant az egyik személyautóba.
        A recepciós pult mögött körmöltem a papírokkal, és próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy lesznek néhányan, akikkel közölni kell az orvosoknak, hogy nem tudtak segíteni a szeretteiken. Összeszorult a szívem. Ilyenkor örültem, hogy ezeket a híreket nem nekem kell megosztanom a hozzátartozókkal. A merengésemből egy barátságos, de kissé remegő női hang szakított ki.

        - Jó reggelt kívánok! – köszönt illően.

        - Jó reggelt! – viszonoztam a köszöntést hideg és kimért hangon – Parancsoljon!

        - Egy barátomat ma reggel beszállították ide a sürgősségire, és az állapotáról szeretnék érdeklődni – megremegett a hangja, ahogy próbálta elmagyarázni, miért jött.

        - Hogy' hívják? – még mindig rendezgettem a papírokat.

        - T-tessék? – még jobban megremegett a hangja.

        Egy furcsa érzés kerített a hatalmába. Félre tettem a papírkupacot az asztalomon, majd végre felemeltem a fejemet. Egy kedves és ártatlan fiatal lány állt a pult mögött. Barna szemei könnyel teltek meg, az aggodalom minden arcvonásán jelen volt. Azonnal megsajnáltam őt, szégyelltem magam, amiért eddig ilyen hűvösen viselkedtem ezzel a teremtéssel. Finom mosolyra húztam a számat.

        - Hogy' hívják a barátját, akihez jött? – kérdeztem mélyen a szemébe nézve.

        - Öhm… - megköszörülte a torkát, nagyot nyelt, némi bátorságot szedett össze - Kim… Kim HeeChul.

        - Egy kis türelmet kérek – bólintottam – Máris utánanézek.

        Kutatni kezdtem a papírok között. Nem találtam meg az osztályon fekvő betegek kartonjai között és az intenzív osztályon fekvőék között sem leltem az említett barát dossziéjára. A számítógépen folytattam tovább a kutatást, ott már hozzájutottam a szükséges információkhoz.

        - Öhm… - nagyot nyeltem. - Kisasszony - elhallgattam.

        - MinYoung. Lee MinYoung vagyok – halvány mosolyra húzta ajkait.

        Remegve tartottam a kezemben a tollamat, kattogtatni kezdtem zavaromban. Nem tudtam, hogy közöljem vele a hírt. Soha nem kellett még egyetlen egy hozzátartozóval sem rossz híreket közölnöm. Nem tudtam, hogyan kell egyáltalán belekezdeni egy ilyen hír közlésébe. A barna szempár egyre nagyobbra tágult, a könnyek sokszorozódni kezdtek a szemében, az aggodalom jelei még jobban látszottak rajta. Letettem a tollat a kezemből, majd kijöttem a pult a mögül.

        Minden bátorságomat összeszedtem, nagy levegőt vettem, és megérintettem a vállát, egy pillanatra megrezzent a közelségemtől.

        - Talán üljünk ott le egy percre - szólaltam meg alig hallhatóan, a székek felé mutattam.

        Nem szólt, csak bólintott. Átkaroltam a derekát, és a folyosón sorakozó székek felé irányítottam. Leült az egyik székre, én pedig leguggoltam vele szemben. Újra nagyot sóhajtottam…

        - Sajnálom… - automatikusan megfogtam az egyik kezét, finoman megszorítottam. - Már nem tudtuk megmenteni a barátja életét. A belső sérülései nagyon súlyosak voltak. - képtelen voltam folytatni.

        - Ér…értem… - potyogni kezdtek a könnyei.

        - Kérem, fogadja őszinte részvétem! – ismét megszorítottam a kézfejét.

        - Kö-köszönöm… - halk zokogásban tört ki.

        Ösztönösen cselekedtem. Elengedtem a kezét, és átöleltem a vékony testet. Az apró test finoman rázkódni kezdett a karjaimban, végül ő is átkarolta az én derekamat. Képtelen voltam megszólalni a történtek után. Soha nem tudtam tapintatosan közölni bizonyos dolgokat, de most még inkább haragudtam magamra. Még jobban remegett a teste a karjaimban, lassan simogatni kezdtem a hátát vigasztalásul, bár tudom, hogy ez nagyon kevés. Egy ölelés és egy hátsimítás senkit nem vigasztal meg, amikor elveszíti azt, akit szeret. Tudom, mert én is átestem hasonlón. Lassan elengedte a derekamat, én is meglazítottam az ölelésemet.

        - Hozhatok Neked valamit? – kérdeztem alig hallhatóan – Egy pohár vizet esetleg?

        - Nem… - szipogta - …nem kérek semmit, köszönöm – megtörölgette az arcát.

        - Nagyon sajnálom, MinYoung… - megszorítottam a vállát.

        Nem reagált, csak rám nézett. A barna írisz körül némi vörösség tükröződött. Már én sem bírtam tovább visszatartani az érzéseimet, könnyes tekintettel néztem rá. Szerettem volna valahogy megvigasztalni ezt az angyali teremtést, de nem tudtam, hogyan tehetném.

        - Tudok valamiben segíteni? – kérdeztem.

        - Nem… - nagyot sóhajtott - …azt hiszem… most inkább elmegyek.

        Felállt a székről, kezet fogtunk, majd kicsit támolyogva ugyan, de elindult a folyosón a lift felé. Aggódva néztem utána, féltem őt egyedül hagyni ebben az állapotban. Nem ismertem, semmit nem tudtam róla, mégsem tudtam tétlenül nézni, ahogy elmegy. Visszarohantam a pulthoz, gyorsan lekörmöltem egy cetlire, hogy el kellett rohannom, felkaptam a táskámat meg a kabátomat, és én is a lift felé szaladtam.
        Már elment a fémszörnyeteg, mire elértem odáig, a lépcsőház felé vettem az irányt. Majdhogynem kettesével szedtem lefelé a lépcsőfokokat, minél gyorsabban utol akartam érni őt. Lihegve léptem ki a kórház bejáratán, veszettül keresni kezdtem. Forgattam balról jobbra a fejemet, de sehol nem láttam. Nem tudtam, hogy mégis merre induljak tovább.
        A kórház előtti sétálóutcán megláttam egy ismerős alakot, ahogy kissé szédelegve szedi a lépteit a tömegben. Egy pillanatra megkönnyebbültem. Elindultam felé, szólongatni próbáltam, de nem hallotta meg a zajos tömegben a nevét. A zebrához érve mindenki más megállt, egyedül ő lépett le a járdáról.

        - MinYoung! – kiáltottam rá, mire megfordult, majd hirtelen eltűnt a szemem elől.