12. fejezet

          A fejemben egy vonószenekar koncertezett, ismerős illatot éreztem a levegőben. Automatikusan a fejemhez nyúltam, egy kötést tapintottam az ujjaimmal. Már megint?! Ha ez így folytatódik, nem marad egyetlen egy ép agysejtem sem.

          Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet, a szobámban találtam magam. MinYoung az ágy egyik oldalán ücsörgött, a Bátortalan Őzike pedig az ágy végénél ácsorgott. A tekintete még mindig riadt volt. Megnyugtatásul elmosolyodtam, majd megköszörültem a torkomat.

          - Akkor most megosztanátok velem, hogyan kerültem a szobámba? – felváltva néztem rájuk, továbbra is mosolyogtam.

          - Ketten hazáig támogattunk… - felelte MinYoung - …jól vagy, Sung-ah?

          - Értem… - bólintottam - …persze, minden rendben van. Csak már kezdem unni, hogy minden alkalommal a fejemen találok egy kötést… - felnevettem.

          - Saj…saj-ná-lom… - motyogta maga elé MinAh.

          - Nincs semmi baj, MinAh – feljebb ültem az ágyon – Jól vagyok!

          - Akkor…én most… megyek… - hátrébb lépett az ágytól.

          - MinAh… - szólaltunk meg egyszerre MinYounggal.

          Azonnal ledermedt, ismét menekülési utat kezdett keresni magának. Kibújtam a takaró alól, MinYoung is felállt az ágyról, én is kikászálódtam.

          - MinAh… - szólítottam meg minél barátságosabb hangon - …kérlek, ne félj tőlünk.

          - Én…csak… - araszolni kezdett a fal felé.

          - MinAh… - kinyújtottam felé a kezemet - …itt biztonságban vagy. Fogalmam sincs, hogy mi történt Veled, bár vannak sejtéseim, de tőlünk… MinYoungtól és tőlem nem kell tartanod.

          - MinAh… - MinYoung is kinyújtotta felé a kezét - …gyere ide!

          - Bízz bennünk…

          Nagy levegőt vett, majd bólintott felénk. Belecsúsztatta a tenyereit a mieinkbe, majd felkucorodtunk a hatalmas franciaágyra.

          - Szóval kezdjük a legutolsó dologgal… - felsóhajtottam, MinAh-ra néztem.

          - Igen? – félve kérdezett.

          - Mi is történt velem a parkban? – oldalra döntöttem a fejemet, még mindig mosolyogtam rá.

          - Megijedtem… - sütötte le a szemeit.

          - Igen… ez megvan… - bólintottam - … de mi volt az, ami fejbe vágott, és hogyan történt?

          - Hát… - elhallgatott.

          - MinAh… - megszorítottam a kezét, nagyot sóhajtottam - …menjünk inkább az udvarra, rendben?

          - Jó… de miért? – rémültté vált a tekintete.

          - Ne ijedj meg! – nyugtatta meg azonnal MinYoung – A friss levegő jót fog tenni…

          Felálltunk az ágyról, közrefogtuk MinAh-t, finoman átkaroltuk a derekát, majd az udvarra mentünk levegőzni… illetve még két dolog miatt, de azt nem akartam előre megmondani. Jobbnak láttam, ha inkább a saját szemével látja azt, amit MinYoung is látott, és talán nem csal majd a megérzésem sem vele kapcsolatban.
          Lassan kisétáltunk az udvarra MinAh-t leültettem a székbe, MinYoung is mellé ült. Én pedig újfent a zöld placc közepére sétáltam. Törökülésbe vágtam a lábaimat, kényelmesen elhelyezkedtem, majd MinAh-ra néztem.

          - MinAh… - sóhajtottam - …ne ijedj meg!

          - Mi-miért? – összébb húzta magát a székben.

          - Nyugodj meg, MinAh… - szorította meg a kezét MinYoung.

          - Csak arra kérlek, hogy ne ijedj meg attól, amit látni fogsz. Rendben? – elmosolyodtam.

          - Ühüm… - bólintott.

          - Köszönöm! MinYoung melletted lesz, ha esetleg szükséged lenne rá…

          A két lány egymásra nézett, majd elmosolyodtak. Én is megnyugodtam. Bíztam benne, hogy nem fog megrémülni tőlem, és talán bátrabban kezd majd bele a mondandójába. Kicsit megtörölgettem a tenyereimet, MinYoungra kacsintottam, majd a szokásos kezdő pozíciót vettem fel. Először csak az apró szikrák jelentek meg, aztán következtek a csillagszórók, majd megint a szikrák.
          MinAh szemei egyre nagyobbak lettek. Szerencsére nem rémült meg, viszont erősen szorította MinYoung kezét, némi félelem azért társult a tekintetébe, de nagyon jól viselte. A szikrák után jöhetett a szokásos labdazsonglőr mutatványom. Egyik kézből a másikba dobáltam a tűzlabdát, végül összeütöttem a tenyereimet, és befejeztem a produkciómat. MinYoung vigyorgott rám, MinAh kicsit ledermedve ült a székben, de azért a szemei csillogtak. Odasétáltam hozzájuk, majd leguggoltam Bátortalan Őzikém elé.

          - Jól vagy? – fogtam meg a térdeit.

          - SungYeon… - suttogta - …Te most akkor?

          - Igen, MinAh… - bólintottam, finoman megszorítottam a térdét - …más vagyok.

          - Öhm… MinAh… - tette vállára a kezét MinYoung - …valamit rólam is tudnod kell.

          MinAh nem szólt egy szót sem, csak bámult MinYoungra. Fogalma sem volt arról, hogy mire célzott. MinYounggal összenéztünk, bólintottam, majd helyet cseréltünk. Ezúttal én ültem le a székbe, és MinYoung ment a zöld fű közepére. Megfogtam MinAh kezét, gyengéden megszorítottam. Tudatni akartam vele, hogy mellettem biztonságban lesz, és senki nem akarja őt bántani. Épp ellenkezőleg.

          MinYoung mély levegőt vett, nagyot sóhajtott, majd eltűnt a szemünk elől. MinAh megszorította a kezemet, formálni kezdte volna a szavakat, de mire egy hang is kicsúszhatott volna a torkán, MinYoung felbukkant… közvetlenül előtte. Egy pillanatra megugrott a székben, MinYoung arcára nézett, majd felém fordította a tekintetét. Kicsit fészkelődött még a székben, majd felsóhajtott.

          - Ezek szerint… - elhallgatott.

          - Igen, MinAh? – kérdeztem vissza.

          - Ti most akkor… uhm… - nagyot nyelt - …Ti is mások vagytok?

          - Igen, MinAh – felálltam a székről, MinYoung mellé léptem – MinYoung egy angyal, én pedig… hogy is mondjam… - elnevettem magam - …mondjuk úgy, hogy mutáns vagyok.

          - A-an…angyal?! – kerekedtek MinAh szemei.

          - Igen – bólintott az említett fél.

          - Van… uhm… - sütötte le a szemeit - …szárnyad is?

          MinYoung még jobban elmosolyodott. Tudta jól, hogy fel fog merülni ez a kérdés MinAh-ban. Kibújt a pulcsiból, majd háttal MinAh elé guggolt. MinAh kicsit előrébb csúszott a székben, majd MinYoung felsőjének nyakát óvatosan megfogta, és félrehúzta. Bekukucskált a felső mögé, majd felkapta a fejét, és rám nézett. Nem szóltam, csak bólogattam… újra bekíváncsiskodott a ruha alá, szemügyre vette a szárnyakat, majd elengedte az anyagot. Hátravette magát a székben, nagyokat sóhajtozott, még nagyobbakat pislogott.

          - Minden rendben, MinAh? – ültem le mellé.

          - Igen… - motyogta maga elé meredve.

          - Biztos? – MinYoung megfordult, majd leült MinAh lábai elé.

          - Biztos. – határozottan bólintott egyet.

          - Akkor most rajtad a sor, Bátortalan Őzike… - mosolyodtam el - …mesélj nekünk.

          - Rendben… - nagyot sóhajtott, majd felállt a székből, néhány lépést hátrált az asztaltól.

          MinYounggal egymásra néztünk, egyre kíváncsibbá tett minket a vendégünk. Körbenézett az asztalon, újra nagyot sóhajtott. Kinyújtotta a jobb kezét az asztal irányába, majd a következő pillanatban az asztalon lévő tál megemelkedett, és elindult MinAh felé. MinYounggal ledermedve néztük, ahogy ellebeg előttünk a fémtárgy, majd MinAh kezében landol. Nem szóltunk semmit csak bámultunk MinAh-ra. Egy kicsit elmosolyodott, majd elengedte a tálat, és visszalebegtette az asztalra.
          Minden világossá vált a számomra. MinAh is különleges képességekkel rendelkezik. MinYounggal egyszerre léptünk MinAh-hoz. Átkaroltuk a derekát, és szorosan magunkhoz öleltük. Végre bátrabban ölelt át minket. Szerettem volna, ha biztonságban érzi magát. Egy ártatlan lány állt velem szemben, akinek szeretetre és biztonságra volt szüksége. Meg akartam neki adni ezeket a dolgokat. Lassan lefejtettük MinAh-ról a karjainkat.

          - Van hol álomra hajtanod a fejed, MinAh? – tettem fel a lényeges kérdést.

          - Igazából… - lesütötte a szemeit - …nem nagyon van hova mennem.

          - Akkor most már ez a ház az otthonod… - szorítottam meg a kézfejét.

          - Hogyan? – kapta fel a fejét.

          - MinYoung is itt lakik néhány napja, a vendégszobában mindkettőtöknek van hely, ha szeretnétek… - MinYoungra pillantottam.

          - Én örülnék egy szobatársnak! – nevetett fel MinYoung.

          - Na, szépen vagyunk!  - én is elnevettem magam – Eddig minden este együtt aludtunk…

          - Jól van, na… - magához húzott, és megpuszilta az arcomat.

          - Akkor menjünk be a házba, együnk valamit, és ünnepeljük meg a találkozásunkat! – csaptam össze a tenyereimet.

          Még egyszer magamhoz öleltem az új családtagomat, majd MinYoungot is átöleltem, végül visszatessékeltem őket a házba. Lekuporodtak az étkezőben, én pedig gyorsan nekiláttam valami ennivaló félének. Az ebéd után MinAh kezdett lassacskán felengedni, és végre elkezdett beszélni arról is, hogy miért menekült.
          Elmesélte, hogy boszorkány család sarja, akiket világéletükben üldöztek, amint kiderült az emberek számára, hogy mik is valójában. Sajnos MinAh szüleinek is menekülnie kellett, így ő sem maradhatott ki. Két napja bujkált a parkban, amikor találkoztunk. MinYounggal könnyes szemekkel hallgattuk végig a meséjét. Egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy SOK. TÚL sokat SZENVEDETT ez a törékeny lány. De most már itt vagyok, majd én megvédem őket mindentől… és mindenkitől.