13. fejezet

          MinAh hamar megbarátkozott az új otthonával, MinYounggal elfoglalták a vendégszobát, a suli után leginkább ott tanultak, az éjszakákat viszont az én hálómban töltöttük. Épphogy elfértünk a hatalmas franciaágyon, de azért kényelmetlen nem volt. Legalább volt kihez bújnom esténként.
          Reggelente igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, nehogy idő előtt felébresszem a lánykáimat. Gyorsan összekészültem, nekik is kikészítettem a reggelit, bár mindig azt mondták, hogy esznek a suliban, de én ezt soha nem hittem el nekik, és nyugodtabban indultam dolgozni.
          Próbáltam minél kevesebbet túlórázni, és minden alkalommal siettem haza hozzájuk. Megvacsoráztunk, lekuporodtunk a nappaliba, beszámoltak a napjukról, én is gyorsan elrebegtem néhány mondatot a munkáról, majd minden alkalommal kiválasztottunk egy-egy filmet, amit megnéztünk, és jó esetben nem aludtunk be rajta. Persze ez nem mindig sikerült, és ahogy az lenni szokott, mindketten az én vállamra dőltek… de nem zavart. Örültem neki! Boldog voltam…

* * *

          Ma reggel újfent a nappaliban tértem észhez, de ezúttal nem a kanapén ért el az álmosság, hanem a szőnyegen. A nyakamba iszonyatos fájdalom hasított, mire felnyögtem. A nyögésre MinYoung azonnal kinyitotta a szemeit, de ő is kellőképpen elzsibbadt a szőnyegen. Hiába puha és finom tapintású, mégis csak a föld… elég kemény alvóhelynek. MinAh halkan szuszogott a kanapén kiterülve, kicsit betakargattam, majd megpusziltam az arcát. MinYounggal a konyhába osontunk, igyekeztünk minél csendesebben elkészíteni a kávéinkat, majd az udvarra csoszogtunk.

          - Milyen napod lesz ma, Minnie? – suttogtam.

          - Könnyű, egyetemmentes nap… - felnevetett.

          - Az jó! Ma én sem dolgozom… - elmosolyodtam - …viszont el kell mennünk bevásárolni.

          - Na, igen – ismét egy széles mosolyt kaptam - …és a takarítás is időszerű.

          - Igen, az is esedékes a mai nap… - felsóhajtottam - …a bevásárlásban úgy tudom, hogy én vagyok a soros MinAh-val…

          - Uhm… - elgondolkodott egy pillanatra - …igen. Tiétek a vásárlás, enyém a takarítás.

          - Csak egy része! – böktem oldalba.

          - Igaz… - viszonozta.

          - Igyuk meg gyorsan ezt az íztelen löttyöt, aztán keltsük fel MinAh-t is… - mosolyogtam.

          - Rendben… - bólintott - …Te vagy én?

          - Rajtad a sor… - rányújtottam a nyelvemet, majd visszasiettem a lakásba.

          MinYoung széles mosollyal az arcán jött utánam, letette a bögrét, majd a nappaliba ment az álmodozó kishúgunkhoz. Óvatosan leguggolt elé, de azért biztos távolságban helyezkedett el, majd lassan végigsimított MinAh karján. Az első érintések mindig hatástalanok voltak, nem reagált rá egyetlen alkalommal sem. Újra végigsimított a karján, egy kicsit határozottabban, amit már MinAh is érzékelt.
          Hirtelen felugrott a kanapén, majd a következő pillanatban egy apró tárgy repült el MinYoung feje mellett. Na, igen! MinAh nem szerette, ha felkeltik, mindig felriadt az álmából, és olyankor valamilyen apróbb tárgy repült felénk. Ezért váltogattuk, hogy ki kelti fel reggelente. MinAh megfagyva ült a kanapén, MinYounggal egymásra mosolyogtunk. Ha nem ébred fel magától, és nekünk kell felkelteni, mindig ez a vége. Lassan nem marad semmilyen dísztárgy a lakásban, ha MinAh így folytatja. Gyorsan elmosogattam a bögréket, majd én is a nappaliba mentem. Megálltam MinYoung háta mögött, vigyorogva néztem a riadt tekintetű kishúgomra.

          - Jó reggelt, MinAh! – szólítottam meg.

          - Jól aludtál? – kérdezte MinYoung.

          - Ne…ne haragudjatok… - hajtotta le a fejét.

          - Nincs semmi baj, MinAh… - ült fel a kanapéra MinYoung - …senkinek nem esett semmi baja.

          - Még eddig… - motyogta az orra elé.

          - Ezután sem fog… - léptem közelebb hozzá - …tudjuk, hogyan kell viszonyulni hozzád, így tudunk is vigyázni magunkra – magamhoz öleltem, és megpusziltam az arcát, majd leültem mellé.

          MinYoung is magához ölelte, megszeretgette, megpuszilgatta. MinAh nagyokat sóhajtozott, igyekezett kordában tartani az erejét, de nagyon nehéz volt neki időnként. A félelem pedig még mindig ott bujkált benne, próbáltuk minden alkalommal megnyugtatni, hogy nekünk nem árthat, és ha kell, meg tudjuk védeni magunkat.

          - Készítek reggelit, rendben? – álltam fel a heverőről.

          - Jó! – felelték egyszerre.

          A konyhába vánszorogtam, majd gyorsan nekiláttam valamiféle ennivalónak. Ami a kezembe akadt, abból próbáltam valami ehetőt kreálni. Több-kevesebb sikerrel ez egész jól ment.

          - Mivel eléggé megcsappant a készletünk, így ma tojásrántotta lesz a reggeli. Remélem, nem gond… – fordultam feléjük.

          - Egyáltalán nem, Unnie! – válaszoltak egyszerre a kérdésemre.

          - Akkor jó! – elmosolyodtam – Terítsetek meg, mindjárt kész!

          Azonnal felpattantak, majd sietve megterítettek három személyre. Valahogy mindig elfelejtik az én drága kishúgaim, hogy nem szoktam reggelizni… megráztam a fejemet, még jobban elvigyorodtam.

          - Én még mindig nem reggelizem, lányok… - fűztem megjegyzésemet a terítékek számához.

          - De enned kell, Unnie! – mordult rám MinYoung.

          - Már ittam egy kávét, az bőven elég. – reagáltam vigyorogva.

          - Unnie! – kiáltottak rám egyszerre.

          - Na, csend legyen! – vigyorogva rendre teremtettem a kishúgaimat - Inkább egyetek! – tettem le eléjük a reggelit.

          - Ajh… Unnie… - sóhajtott fel MinAh.

          - Nehéz eset vagy… - morogta az orra alatt MinYoung.

          - Jó étvágyat! – hajoltam meg előttük.

          A két lány nekilátott a rántotta elpusztításának, én pedig a szobám felé vettem az irányt. Gyorsan előtúrtam a szekrényből egy tiszta felsőt meg egy nadrágot, átöltöztem, majd visszamentem a lányokhoz a konyhába. Hamar befalták a reggelit, mire visszaértem, már a mosogató környékén tüsténkedtek. Megtámaszkodtam az étkezőasztal szélén, mosolyogva néztem a lányokra, ahogy sürögtek-forogtak. Boldog voltam, mégis hiányérzetem volt… JiWon… vajon hol lehet most az a lány?! Egyáltalán… életben van még?

          A rossz gondolattól nagyot sóhajtottam, és egy apró könny jelent meg a szememben. Meg kell őt találnom… minél előbb.

          - Unnie? – szorította meg a vállamat MinYoung.

          - Igen, Minnie? Baj van? – eszméltem fel.

          - Mi is ezt szeretnénk tudni… - válaszolt MinAh.

          - Csak… - újra felsóhajtottam - …csak elgondolkodtam.

          - Micsodán, Unnie? – kerekedtek MinYoung szemei.

          - Tudjátok… - ellöktem magam az asztaltól, a nappali ablakához sétáltam - …ígéretet tettem egy barátomnak, hogy megtalálok neki valakit.

          - Unnie… - MinYoung sóhajtott nagyot a hátam mögött.

          - Meg kell találnom a barátom kishúgát… de fogalmam sincs, hogy merre keressem.

          - Akkor segítünk! – öleltek át egyszerre a kishúgaim.

          - Köszönöm! Drágák vagytok, de még én sem tudom, hogy merre induljak… - felsóhajtottam.

          Újra szorosan átöleltek, én is magamhoz szorítottam a lányokat. Megpuszilgattuk egymást, majd lefejtették rólam a karjaikat.

          - Gyere, MinAh… - karoltam át a derekát - …ideje elindulnunk vásárolni.

          - Igenis! – húzta ki magát, majd elvigyorodott.

          - Sietünk vissza, Minnie-m – fordultam az idősebb kishúgomhoz – Vigyázz Magadra! Zárkózz be! – mondtam mélyen a szemeibe nézve.

          - Ne aggódj, Unnie! – elmosolyodott – Minden rendben lesz!

          - Remélem… - kifújtam a levegőt - …indulás!

          MinAh-ra néztem, megpusziltam újra, majd a bejárati ajtóhoz mentünk. Belebújtunk a cipőkbe, felkaptuk a táskáinkat, megölelgettük MinYoungot, majd elindultunk a bevásárló túrára.

* * *

          Közel két óra alatt sikerült mindent megvennünk, mindkettőnk keze tele volt a megpakolt szatyrokkal, azt hittem, hogy leszakad a karunk, mire hazaérünk ezzel a pakkal. De nem akartam kockáztatni, inkább taxit hívtam. Épp tárcsázni kezdtem a társaság számát, amikor MinAh megfagyott mellettem. Kinyomtam a mobilt, aggódva néztem rá, soha nem láttam eddig ilyennek.

          - Min… - érintettem meg a vállát - …MinAh?

          - Unnie… - letette a szatyrokat - …ott… - emelte fel a kezét.

          - Mi az? – a keze irányába néztem.

          - Ott… arra… - egyenesen egy elhagyott épület felé mutatott - …valami…

          - MinAh! – szorítottam meg a vállát – Te most itt maradsz!! – parancsoltam rá.

          - De… - ellenkezett.

          - Nem! – emeltem fel a hangom – Itt maradsz! Majd én megnézem, hogy mi van ott! E-GY-E-D-Ü-L!!! – taglaltam parancsomat.

          - Unnie… - aggódva nézett rám - …vigyázz magadra!

          - Mindjárt jövök! – magamhoz öleltem, majd hátrébb tessékeltem őt az utcán.

          Mély levegőt vettem, a szívem a torkomban dobogott. Fogalmam sem volt, hogy mit érezhetett MinAh… de nem akartam, hogy velem jöjjön… Nem akartam, hogy baja essen!