14. fejezet

          Idegesen sétáltam az elhagyott épület felé. De tudni akartam, hogy mi az, amit MinAh látott… vagy érzett. Soha nem láttam még ilyennek, nagyon megijesztett. Sietve leléptem a járdáról, átszaladtam az úttesten, az épület szélénél megálltam. Ökölbe szorítottam a kezeimet, éreztem, ahogy lassan elönt a forróság. Lassan közeledtem az elhagyott épület bejárata felé, az egyik kezemben megjelent a teniszlabda méretű tűzgolyó. Nem tudtam, hogy mi várhat rám odabent, de inkább felkészültem. Nem akartam ugyanabba a hibába esni, mint amikor JiYonggal léptünk be óvatlanul a lakásba. Biztosra kellett mennem, ezúttal nem hibázhattam.

          A lábammal óvatosan beljebb löktem a megtépázott bejárati ajtót, majd bekukkantottam. Összetört bútorok tárultak elém. Még beljebb léptem az ajtón, és elindultam a sötétségben. Az üvegszilánkok ropogtak a cipőm alatt, egy-két nagyobb bútordarabba sikerült is belerúgnom. Hiába világítottam magamnak, nem néztem a lábam elé, csak előre fele. Az egyik helységből halk szipogásra lettem figyelmes. A falhoz tapadtam, és úgy haladtam tovább a szipogás irányába. Visszavettem a fényerőből, épp csak megvilágított valamit a tűzlabdám. Ismét bekukkantottam az ismeretlen helységbe.

          Egy egykoron rózsaszínben pompázó szobába léptem. Tele volt babaholmikkal, játékokkal, bútorokkal… már amennyi megmaradt belőlük. Még beljebb sétáltam, alig láttam valamit a szobában, a megtépázott gyerekágy sarkában egy összekuporodott testet fedeztem fel. Hátrébb léptem tőle, a tűzgolyó eltűnt a kezemből, megköszörültem a torkomat.

          - Szia- suttogtam.

          Felkapta a fejét, rám nézett. Rövid, szőke hajú, riadt tekintetű lány kuporgott az ágy lábánál. Nem láttam jól az arcát, de a rémület a zöldes szeméből még így is jól kivehető volt. Még hátrébb léptem, szinte egészen a falig lépkedtem, majd leguggoltam.

          - Szia… - szólaltam meg ismét.

          - Ki…vagy? – motyogta, a rémült tekintete kicsit haragossá vált.

          - Nem akarlak bántani! – emeltem fel a kezeimet – A nevem SungYeon… és téged hogy' hívnak? – kicsit oldalra döntöttem a fejemet, próbáltam minél kevésbé megrémiszteni.

          - Uhm… - felsóhajtott.

          - Hogy' kerültél ide? – néztem körbe a szobában.

          - Nem tudom… - összerezzent - …nem emlékszem, hogy mi történt.

          - Értem – bólintottam – Megengeded, hogy segítsek Neked?

          - Mi-miért? – újabb rémület ült az arcára.

          - Nem akarlak bántani, épp ellenkezőleg! – közelebb léptem.

          - Nem! – ugrott fel azonnal.

          Abban a pillanatban, ahogy felpattant, kitárta a karjait, és hatalmas szélvihar kerekedett. Mintha egy tornádó söpörne végig a szobán. A lány szemei méregzölden világítottak szinte, az arcán a félelem és a gyűlölet jelei egyaránt mutatkoztak. Lehetetlen. Egyre nagyobb szélvihar támadt a négy fal között, az apró játékok és bútordarabok úgy repkedtek el a fejem előtt. Hirtelen térdre rogytam, a döbbenettől szinte megszólalni is alig bírtam… megtaláltam?!

          - JIWON! – kiáltottam túl a szélvihart, a méregzöld tekintet megfagyott, a meglepődöttség váltotta fel a gyűlöletet.

          A hatalmas tornádó megszűnt, a méregzölden világító szempár eltűnt. Ismét egy riadt tekintetű lány állt velem szemben. A döbbenettől képtelen voltam megszólalni, a szívem a torkomban dobogott, a szemeim könnyel teltek meg.

          - Ji…Won – motyogtam magam elé - …JiWon… meg…megtaláltalak – könnyes hangon folytattam.

          - Tessék? – leengedte a karjait, fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülötte.

          - Én… ismertem… - dadogtam - …ismertem a bátyádat.

          - Hogyan? – az arcához kapott, a lábai megremegtek, leült a földre.

          - Igen… - felsóhajtottam.

          - Ki vagy? Honnan ismered a bátyámat? – a hangja minduntalan megremegett.

          - Menjünk innen… - próbáltam lábra állni - …gyere velem, és mindent elmondok, amit a bátyádról tudok… - kinyújtottam felé a karomat.

          - Ho-hova? – a zöldes szempár még mindig riadtan nézett rám.

          - Egy olyan helyre, ahol mindketten biztonságban vagyunk… - elmosolyodtam, majd közelebb léptem hozzá.

          - Uhm… - kicsit még vonakodott tőlem.

          - JiWon… - felsóhajtottam - …én is más vagyok… - leguggoltam elé - …bár én nem szélvihart keltek… - felnevettem.

          - Hanem? – egy pillanatra felcsillant a zöldes szempár.

          - Hmm… - megráztam egy kicsit a fejemet - …mondjuk, hogy leginkább a tűzzel játszadozom.

          Egyetlen szót sem szólt, csak felállt, és megfogta a kezemet. Megszorítottam a kézfejét, és magamhoz húztam. Az ösztönöm ismét erősebb volt a félelmemnél. Úgy öleltem át, mint amikor JiYong karolt át a halála előtt. A picinyke test rázkódni kezdett a karjaim között. Hosszan végigsimítottam a hátán, újra és újra megismételtem. Még erősebben szorítottam magamhoz, szinte már fojtogattam az ölelésemmel. A karjaival belekapaszkodott a nyakamba, a lábai egy pillanatra elemelkedtek a földtől. Végre. Annyi idő után végre megtaláltuk őt. Lefejtettem róla a karjaimat, megszorítottam a kezeit, mélyen a szemeibe néztem.

          - Indulhatunk? – mosolyogtam.

          - Igen… - halvány mosoly jelent meg az arcán, finoman bólogatott rám.

          - JiWon… nyugodj meg! – átkaroltam a derekát – Biztonságos helyre viszlek!

          - Jó… - felsóhajtott.

          Egy picit megszorítottam a derekát, megpusziltam a szőke tincseit, majd végre kiléptünk a káosz sújtotta gyerekszobából. JiWon szorosan lépdelt mellettem, az ujjai erősen markolták a pólómat. A félelme épphogy csak csillapodott… fogalmam sem volt róla, hogy került ebbe a házba, egyáltalán mi is történt vele, de már nem is érdekelt. Csak az foglalkoztatott, hogy végre rá találtunk, és többé nem kell egyedül lennie.

          A házból kilépve a hátam mögé bújtattam, nem akartam, hogy bárki is egyáltalán észrevegye. Vigyázva sétáltunk vissza MinAh-hoz, megszorítottam JiWon karját, majd átrohantam vele az úttesten. MinAh eleget téve a kérésemnek, elbújt a köztes kis utcában.

          - JiWon… - fordultam felé - …egy perc, és itt vagyok!

          - Hova~? - aggódva nézett rám.

          Nem válaszoltam, csak gyorsan hátat fordítottam neki, és a szűk kis utca felé sétáltam.

          - MINAH! - kiáltottam az utcakereszteződéshez érve.

          - Unnie! – ugrott a nyakamba.

          - Minden rendben, MinAh! – öleltem át – Jól vagyok! Nincs semmi bajom! – nyugtatgattam.

          - Mi történt? – remegő hangon kérdezte.

          - Megtaláltad, MinAh… - eleredtek a könnyeim - …megtaláltad nekem, MinAh!

          - Kicsodát, Unnie?

          - JiWont… - szipogtam.

          MinAh szemei a háromszorosára tágultak, alig merte elhinni, amit korábban mondtam. Könnyes szemekkel néztem rá, és csak bólogattam. Képtelen voltam megszólalni, egyszerűen csak magamhoz öleltem újra, olyan erősen szorítottam őt is, ahogyan az előbb JiWont karoltam át.

          - SungYeon?! – egy aggódó hang kiáltott értem.

          - Megyek! – válaszoltam az aggódó hang irányába – Gyere, MinAh, menjünk haza!

          - Jó! – bólintott.

          Átkaroltam a derekát, és visszamentünk JiWonhoz. Az alacsony lány összerezzent, amikor meglátott minket… de mielőtt még szólhattam volna, MinAh elengedte a derekamat, és magához ölelte JiWont. A szőke lányka először megdermedve tűrte, hogy átkarolja őt, majd néhány biztató hátsimítás után ő is viszonozta MinAh ölelését. Megpuszilgatták egymást, majd végül engem is magukhoz öleltek.

          - Menjünk végre haza… - suttogtam a fülükbe.

          Felkaptuk a szatyrokat, majd végre elindultunk haza. JiWon még kicsit riadt volt, amikor elérkeztünk a házhoz, de bátran követett minket. Kinyitottam az ajtót, betessékeltem a két lányt a lakásba, ledobtuk a szatyrokat a földre, majd kibújtunk a cipőinkből.

          - MinYoung! – kiáltottam a nappali felé.

          - Megjöttetek? – szólalt meg az angyali hang.

          - Igen! – válaszoltunk MinAh-val.

          - Gyere, JiWon! – kinyújtottam felé a kezemet – Szeretnélek bemutatni egy angyali teremtésnek…

          -  An-angyali? – kikerekedtek a szemei.

          - Igen! – bólintott MinAh.

          - JiWon… - fordultam felé - …ahogy azt már mondtam, én egy mutáns vagyok – elmosolyodtam - …MinAh egy boszorkánymester… MinYoung pedig egy angyal.

          - Uhm… - egy pillanatra megrökönyödött, végül elmosolyodott.

          Átkaroltam a derekát, majd a nappaliba sétáltam vele. MinYoung még tüsténkedett, de már a vége felé tartott a takarításnak.

          - MinYoung… - sóhajtottam egy nagyot - …ő itt JiWon! – mutattam a szöszke lányra.

          - Unnie... – elmosolyodott - …megtaláltad?

          - Nem… MinAh talált rá… - könnyes szemekkel néztem mindkét lányra.

          MinYoung mindent eldobott, majd azzal a lendülettel magához ölelt minket.