15. fejezet

          MinAh is csatlakozott hozzánk. Most már négyen öleltük át egymást. Szinte semmit nem tudtunk a másikról, mégis éreztük, hogy összetartozunk… egyetlen dolog volt, ami közös volt bennünk, a képességünk. Mindannyian képesek voltunk különböző trükkökre, mégsem ez volt, ami igazán összekötött minket… Ami valójában összekovácsolt bennünket, az a szeretet.  Szavak nélkül, kérdések nélkül, feltételek nélkül szerettük egymást. Azon a délután elválaszthatatlanok lettünk. Összetartoztunk. Örökre egybefonódott a sorsunk, egymás támaszai lettünk…

          JiWon elfogadta, hogy velünk éljen, neki sem volt hova mennie, egyedül volt… már évek óta bolyongott a környező városokban a bátyja után kutatva. Tudtam, hogy el kell mondanom neki, hogy mi történt a bátyjával, de nem tudtam, hogyan közöljem vele. Féltem, ha megtudja, akkor eltaszít magától. Végtérre is, én voltam, aki miatt elveszítette őt. Hiába nem voltak vérszerinti testvérek, a szeretet mégis azzá tette őket. Feltétel nélkül, önzetlenül szerették egymást… és többé már nem lesz alkalmuk rá.

          Felsóhajtottam, majd elengedtem a három lánykámat. Kicsit hátráltam, majd az ablakhoz sétáltam.

          - MinAh, MinYoung – szólítottam meg a két idősebbet.

          - Igen? – kérdeztek egyszerre.

          - Szeretnék négyszemközt beszélni JiWonnal… - újra mélyet sóhajtottam.

          - Rendben… addig kipakolunk… - szólalt meg elsőként MinYoung.

          - Köszönöm szépen! – mosolyogtam rájuk, majd JiWonra néztem – Menjünk ki az udvarra…

          - Oké… - bólintott.

          MinAh és MinYoung a konyhába ment elpakolni a bevásárolt holmikat, én pedig az udvarra sétáltam JiWonnal. Próbáltam minden gondolatomat összeszedni, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek bele egyáltalán a mondandómba.

          - JiWon… - kezdtem bele - …korábban mondtam, hogy ismertem a bátyádat.

          - Igen – bólintott.

          - Szóval… - szembe fordultam vele, megszorítottam a kezeit - …a bátyád nagyon szeretett téged, és mindenhol keresett, de nem talált meg…

          - Igen? – megremegett a hangja.

          - Megkért, hogy segítsek neki a keresésben, de sajnos én sem jártam sikerrel… mostanáig – egy pillanatra könnyel teltek meg a szemeim – JiYong… nos… nagyon sajnálom JiWon, de a bátyád… - megremegett a hangom - …a bátyádat meg…megölték – sütöttem le a szemeimet.

          - Nem… - az arcához kapott - …nem…nem lehet!

          - Nagyon sajnálom, JiWon! – öleltem magamhoz.

          - De…?

          - Megesküdtem, hogy megkereslek, és bosszút állok érte! – haraggal és fájdalommal telt meg a szívem, JiWonra néztem.

          - SungYeon – a szemei méregzölden néztek rám – Megtaláltál… így most már nincs más hátra, mint az, hogy megkeressük azt, aki elvette tőlem a bátyámat, és megbűnhődjön a tettéért.

          - JiWon… - kikerekedett szemekkel néztem rá - …ahhoz még nem vagy elég erős.

          - Akkor majd erősödöm! – szorított egyet rajtam.

          Nem akartam őt elengedni, erősen szorítottam magamhoz a törékenynek tűnő testet. Megnyugodtam, hogy nem haragudott rám, bár a teljes igazságot még mindig nem tudta meg, de legbelül még mindig attól tartottam, ha kiderül, hogy miattam kellett meghalnia a bátyjának, egy életre megutál, és elveszítem őt.

          - Unnie… - szólalt meg halkan MinYoung a nappaliból - …minden rendben?

          - A legnagyobb rendben! – emeltem fel a fejemet JiWon nyakából, és MinYoungra néztem.

          MinYoung visszamosolygott rám, MinAh is megjelent mellette, ő is mosolyogva nézett ránk. Lazítottam az ölelésemen, megpuszilgattam JiWon arcát, végül lefejtettem róla a karjaimat. Visszamentem a lakásba, és magamhoz öleltem a másik két lánykát is. Ezek az ölelések adtak nekem erőt a mindennapokhoz. Belőlük merítettem az erőmet.

          Egyszerre nyújtottuk ki a karjainkat JiWon felé, mire a szőke lány szélesen ránk mosolygott, és mindhármunk nyakába ugrott. Hangosan nevetve karoltuk át egymást, szinte már megfojtottuk a másikat az ölelésünkkel, de abban a pillanatban, mindannyiunknak erre volt szüksége. Szerető és féltő ölelésre… Védelmet és biztonságot nyújtó ölelésre.

          - Megéheztem! – nevetett fel MinAh.

          - Nah… - én is felnevettem - …a falánk kishúg megszólalt.

          - Nem is vagyok az! – vigyorogva mordult rám MinAh.

          - Akkor nem vagy az! – viccesen kinyújtottam rá a nyelvemet.

          - Mit eszünk? – alig hallhatóan kérdezte a legkisebb.

          - Összeütök valami finomat – mosolyogtam – addig terítsetek meg.

          - Igen! – válaszolták mindhárman.

          Megpusziltam mindhárom lánykát, majd egyenest a konyhába vettem az irányt. A két legkisebb azonnal nekilátott megteríteni, MinYoung pedig beállt mellém a konyhába. Ketten gyorsan elkészítettük a pompás lakomát, majd tálaltuk is az étket. Az egész vacsora alatt be nem állt egyikőnk szája sem, egymás szavába vágva osztottuk meg az érdekesebbnél érdekesebb történeteinket. Az én történetemhez érve egy pillanatra elhallgattam, némán néztem JiWonra. Tudtam, eljött az ideje, hogy végre szembesüljön a teljes igazsággal. Ahogyan a másik két lánynak is meg kellett végre tudnia, hogyan kerültem ide, ki az, aki miatt még mindig életben vagyok. Felálltam az asztaltól, kibontottam egy üveg bort, poharakba töltöttem, majd mindegyik lánynak a kezébe adtam a pirosló nedűt.
          Koccintottunk a megismerkedésünkre, a családdá alakulásunkra, majd nagy levegőt vettem, és belekezdtem a mondandómba. Szó nélkül, szinte pislogás nélkül hallgattak végig. A bor lassacskán elfogyott a poharakból, de még közel sem értem a végére a mesémnek. JiYong halálához érve JiWon elé térdeltem, megszorítottam a kezeit, mélyen a szemeibe nézve közöltem vele, hogy a bátyjának köszönhetem azt, hogy most itt vagyok vele. Az ígéretet a halála után tettem, megfogadtam, hogy addig nem nyugszom, amíg nem találom meg őt, és nem végzek azzal az ördögi nőszeméllyel. Könnyes tekintettel hallgatott végig.
          A másik két lány is kissé homályos tekintettel nézett rám. Amikor befejeztem a történetemet, JiWon egyetlen szót sem szólt, csak elmosolyodott. Megszorította a kezeimet, és leguggolt mellém a járólapra. Szorosan magához ölelt, nem szólt, némán karolták át karjai a derekamat. Fülébe suttogtam bocsánatomat, de feleslegesen tettem. Nem neheztelt rám, örült, hogy megtaláltuk őt, és végre tudja, hogy mi történt a bátyjával. A másik két lány is magához ölelt minket. Fogadalmat tettünk, hogy mindig egymás mellett leszünk, és nem lesznek titkaink a másik előtt. Ha bármelyikünk is segítségre szorul, akkor számíthatunk egymásra.