16. fejezet

          Újabb napok, és újabb hetek teltek el. Vidáman és boldogan peregtek egymás után, szinte fel sem fogtam, hogy repül az idő. A lányok a suliban töltötték a hétköznapokat, én pedig a kórházban. A hétvégéket igyekeztük minél hasznosabban tölteni, természetesen mindannyian együtt. Mindegy volt, hogy mit csinálunk, csak négyen tegyük.

          SeonWoong örömmel fogadta a hírt, hogy nem tengetem egyedül a napjaimat, készséggel egyezett bele – mellesleg utólag kértem az engedélyét -, hogy a három lány beköltözzön a házba. A két fiatalabb a papírforma szerint a vendégszobát foglalta el, MinYoung pedig az én hálómba költözött be. Ez egészen addig működött minden nap, amíg nem köszöntött be az este.
          A vacsora és az esti film után mindenki elvonult a saját szobájába, amiben megegyeztünk, de érdekes módon minden este valamelyikünknek halaszthatatlan közölnivalója támadt a másik három lánnyal, így egy szobába keveredtünk, majd abban a szobában is ért el minket az álom. Hiába volt megbeszélve, hogy ki hol alszik, kinek hol van a holmija, soha nem úgy aludtunk el. Egy ágyba fészkeltük be magunkat, szorosan összebújtunk, és szinte azonnal elaludtunk.
          Általában én voltam az első, aki megébredt, utánam pedig MinYoung volt, aki képtelen volt tovább aludni. A leglustább JiWon volt. Szeretett sokáig aludni, még akkor is, amikor iskolába kellett mennie. MinAh lett a kiválasztott, akinek sikeresen kellett felébresztenie. Persze azután, hogy valamelyikünk MinAh-t rángatta ki az álomvilágból.

          A legfőbb feladatomról viszont egyetlen percre sem feledkeztem meg. Hiába voltam boldog a három lányka mellett, tudtam, hogy van még valami, amit meg kell tennem. A lányok pedig igyekeztek ebben a küldetésemben támogatni. A hétvégi estéket egy távoli tisztáson töltöttük, messze a várostól. Ott gyakoroltunk, ha kellett, másnap hajnalba nyúlóan. JiWon fejlődött a legjobban. Mivel ő volt a legfiatalabb, rajta látszott a leginkább a változás. Már nem kellett a haragja és a félelme ahhoz, hogy szélvihart keltsen. Elég volt egyszerűen rágondolnia. Időnként még szükség volt, hogy kinyújtsa a kezét, de ez egyre kevesebbszer fordult elő. Ahogy erősödött, a szélvihar úgy lett egyre nagyobb. De még mindig volt benne valami… ennél többre is képes.

          MinAh is egyre ügyesebben bánt az erejével. Neki sem volt szüksége a félelemre ahhoz, hogy megmozdítson valamit. Ahogy fejlődött, úgy tudott egyre nagyobb tárgyakat elmozgatni. Már arra sem volt szüksége, hogy a kezét felemelje hozzá. A tudatával képes volt egy sziklát arrébb tessékelni, ha neki úgy tetszett. Benne is több volt még… és az a több idővel felszínre is fog törni, csak azt nem tudtuk, hogy mikor…

          MinYoungnak túl sok gyakorlásra már nem volt szüksége… legalábbis szerintünk. Nem hitte el nekünk – belegondolva, örülök, hogy ebben a dologban mégsem hallgatott ránk -, szerinte igen is van még mit fejlődnie. Az egyik ilyen gyakorlás alkalmával furcsa és kezdetben megmagyarázhatatlan dolog történt. Az edzés végére érve a szokásos traccspartit ejtettük meg, amikor is MinYoung hihetetlen dolgot művelt. Nem akartam neki odaadni az üvegét, gondoltam, megviccelem őt, hadd szaladjon utánam. Az egyik pillanatban földbe gyökerezett a lába, kinyújtotta a kezét, elkiáltotta magát… amint kiejtette a száján, hogy üveg, abban a pillanatban tűnt el az én kezemből, és termett MinYoung kezében.
          Most már nem csak saját magát tudta teleportálni, hanem apróbb tárgyakat is. Először csak döbbenten álltunk MinYoung eddig ismeretlen képessége előtt, majd egyszerre ugrottunk a nyakába. Attól a naptól kezdve szorgosan gyakorolta a tárgyak teleportálását… sikeresen.

          Persze én sem feledkezhettem meg a továbbképzésemről. Hiába voltam a legtapasztaltabb, még nekem is kordában kellett tartanom az erőmet. Tudtam, hogy mire vagyok képes. Tudtam, hogy városokat pusztíthatok el a haragommal és a fájdalmammal, ha nem figyelek oda kellőképpen. Mindig én voltam az utolsó, aki megejtette a szokásos tréninget. Afféle szórakoztatás is volt.

          A lányok csillogó szemekkel figyeltek, ahogy eleinte csak játszadoztam a tűzlabdával, végül a tisztáson található tóba hajítottam mindig. Nem akartam semmit sem felégetni, elég volt, hogy olykor én lángoltam belülről. Idővel nekem sem volt szükségem sem a félelmemre, sem pedig a haragomra ahhoz, hogy megmutatkozzon az erőm. Elég volt felemelnem a kezemet, és a következő pillanatban táncoltak is az apró lángok a tenyeremben. De ez még kevés volt.
          Valahogy meg kell védenem a lányokat, ha elérkezik az idő… tudtam, hogy nincs sok hátra, és újra felbukkan az a démoni nőszemély, de fogalmam sem volt róla, hogy mikor sodorja őt az utamba a Sors. De fel kellett készülnöm mindenre. Az edzések után MinYoung hazateleportált minket, néha még érzékenyen reagáltunk az ugrásra, de kezdtük megszokni. Minden éjszaka, miután lefeküdtek a lányok, vigyázva kilopóztam a hálóból, és az udvarra mentem gyakorolni.

          - Meg kell őket védenem, bármi is legyen az ára… - motyogtam magam elé - …és meg is fogok tenni mindent, hogy ez sikerüljön.

          Mély levegőt vettem, kifújtam, és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kiterjesszem a védelmemet. Eleinte nem sikerült. Hiába összpontosítottam, nem sikerült. Szinte már felkelt a nap, mire befejeztem a gyakorlást. De nem adhattam fel… minden nap újra és újra gyakoroltam. Ha magamat tudom kontrollálni, akkor a lányokat is meg kell tudnom védeni. Nem voltam biztos benne, hogy mikorra érem el a kitűzött célt, de azt tudtam, hogy el fogom érni. Az egyik éjszaka nem voltam elég ügyes, nem sikerült észrevétlenül kilopóznom a szobából.

          - Unnie? – szólalt meg az ajtóból MinAh.

          - MinAh – fordultam hirtelen a hang irányába – Miért nem alszol?

          - Unnie… jól vagy? – megtörölgette álmoskás szemeit, aggódva nézett rám.

          - Persze, MinAh – mosolyogtam – Csak még gyakorlok egy kicsit…

          - Az utóbbi időben nagyon furcsa vagy… - sóhajtott egy nagyot - …nem szeretnénk, hogy valami bajod legyen.

          - Minden rendben lesz, MinAh! – közelebb sétáltam hozzá, és megsimogattam az arcát.

          - Amikor így mondod… - elkomolyodott - …akkor tudom elhinni a legkevésbé.

          - MinAh… - húztam magamhoz - …ne aggódj miattam! Jól vagyok, és minden rendben lesz!

          - Megígéred? – egy pillanatra megremegett a hangja.

          - Igen! – kicsit erősebben szorítottam magamhoz – Megígérem! – megpusziltam az arcát – Menj, tessék lefeküdni!

          - Te is gyere, Unnie! – nevetett rám.

          - Nemsokára megyek én is… - újra rá mosolyogtam, majd visszatessékeltem őt a lakásba.

          Megvártam míg MinAh teljesen eltűnik a szemem elől. Nem akartam még visszamenni a szobába, nem akartam aludni. Tudtam, hogy fontos vagyok nekik… tudtam, mert többször is hangoztatták. Számomra viszont ők hárman voltak a fontosak. Az, hogy mi lesz velem, ha újra találkozom JiYong gyilkosával, nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy a lányok rendben legyenek.
          Tudtam, hogy el akarnak majd kísérni, így eszembe sem jutott volna megakadályozni őket a tervükben, de azt akartam, hogy ők mindenképp biztonságban legyenek, amíg végleg porrá égetem azt a dögöt. Visszamentem az udvarra, még fáradtabb voltam, mint mielőtt elkezdtem volna, de nem akartam abbahagyni. Muszáj volt újra megpróbálnom… nem lehet, hogy nem sikerül. Újabb nagy levegő, újabb mély sóhaj, újabb koncentráció… a szemeim lecsukódtak, a testem hideggé vált, szinte megfagyott körülöttem minden…