17. fejezet (MinAh POV)

          Hullafáradtan keltem ma is… de ma legalább nem a nővéreim keltettek fel. Sikerült önállóan észhez térnem, bár még mindig szédelegtem. JiWon még édesen szunyókált mellettem, az egész napot képes lenne átaludni, ha megtehetné… de ez nem most lesz.
          Kikászálódtam az ágyból, a fürdőbe vánszorogtam a ruháimmal, vettem egy gyors zuhanyt, magamra kaptam a ruháimat, majd visszamásztam a szobánkba. A zuhany most nem jött a segítségemre, hiába vártam tőle… hogy a fene vinné el ezt az egészet! Még mindig egy élőhalotthoz hasonlítottam. Lehuppantam az ágyra, de JiWon még erre sem reagált. Tényleg nagyon mélyen aludhatott, hogy ha még arra sem riadt fel, ahogy az ágyra pattantam. Akkor marad a szokásos módszer… Óvatosan végigsimítottam az arcán, nem reagált, csak belebújt a párnájába.

          - Jó reggelt, JiWon… - suttogtam fülébe, majd megpusziltam az arcát.

          Még mindig semmi reakció, csak egy nagyobb sóhaj. Soha nem könnyű őt felébreszteni, de ma valahogy lehetetlennek tűnt. Nagyon szépek lehetnek az álmai, ha ennyire nem akarja otthagyni őket. Újra megsimogattam az arcát, újabb sóhaj érkezett, de most legalább a szemei is reagáltak. Erősen szorította össze a szemhéjait, halkan morgott magának.

          - JiWon… - pusziltam meg újra - …ébresztő. Kelj fel, Hugi!

          - Nem akarok… - motyogta, még jobban belebújt a párnák közé, a takarót az arcára húzta.

          - JiWonnie~… - nyúltam a takaró után, és húzni kezdtem róla a nehéz anyagot.

          - Ajh… Unnie… - lerántotta a fejéről a paplant - …miért épp a legszebb álmomból kellett felkeltened?! – mordult fel kissé.

          - Le ne harapd már a fejemet! – reagáltam kicsit hevesebben.

          - Ne haragudj, Unnie… - felült az ágyban - …csak olyan szépet álmodtam…

          - Azt mindjárt gondoltam… - felnevettem - …de muszáj suliba indulnunk. Minnie és Sung-ah már várnak ránk.

          - Hogyhogy? SungYeon Unnie ma nem dolgozik? – törölgette meg a szemeit.

          - Nem. Azt mondta, hogy most itthon marad, mert pihennie kell… - összeráncoltam a szemöldökömet, kicsit aggódtam a legidősebb nővérem miatt.

          - Mennyi ideig marad itthon? – aggódva nézett az én szemeibe, tudtam, hogy ugyanazért.

          - Ha jól emlékszem, akkor a héten nem is megy már. – halvány mosolyra húztam a számat – Menjünk! Köszönjünk nekik… - ugrottam fel az ágyról - …használjuk ki, hogy most mindenki itthon van még, és reggelizzünk együtt.

          - OKÉ! – ugrott ki az ágyból JiWon.

          Na, igen… a varázsszó segített JiWon ébresztésében. Az együtt és a reggeli szavak használata néha komoly hatással voltak JiWonra. Ugrándozva magára kapta a ruháit, a nyakamba ugrott, megpuszilgatott, majd kézen fogva indultunk el a konyhába. Ahogy az várható volt a legidősebbek már túl voltak a reggelin, MinYoung a mosogatónál tevékenykedett, de SungYeon nem volt az étkezőben. Sietve keresni kezdtem a szemeimmel, de sehol nem láttam.

          - Jó reggelt, Minnie! – köszöntöttük egyszerre az Angyalunkat.

          - Sziasztok, Hugicáim! – mosolyogva fordult felénk, megölelgetett, és a szokásos puszijainkat is megkaptuk tőle.

          - Unnie merre van? – forgattam a fejemet a kérdésem közben.

          MinYoung elkomolyodott… tudta, hogy mi történt vele, de nem akarta elmondani nekünk. Elengedtem JiWon kezét, és megfogtam MinYoungét.

          - Minnie? – szinte alig hallhatóan kérdeztem.

          - Nincs semmi baj… - felsóhajtott - …de egy időre el kellett mennie.

          - HOGYAN?! – kiáltottunk fel JiWonnal egyszerre.

          - Ne ijedjetek meg, lányok! – nyugtatott meg azonnal – Nincs semmi baja. Jól van!

          - De mégis hol van? – kerekedtek JiWon szemei.

          - Nem tudom pontosan, hogy hova ment, és azt sem, hogy mikor jön vissza… - nagyot sóhajtott MinYoung - …csak annyit tudok, hogy a mi érdekünkben tette.

          - Mi az, hogy a MI érdekünkben? – háborodtam fel azonnal.

          - Nem tudom, MinAh! – hajtotta le a fejét Angyalunk – Nem akartam elengedni, de tudod jól, milyen, ha a fejébe vesz valamit… - lemondóan sóhajtott újra.

          - Tudom… - én is felsóhajtottam.

          - Kértek reggelit? – emelte fel a fejét.

          - Nekem elment az étvágyam, de JiWonnie biztos, hogy éhes… - fordultam a Kishúgom felé.

          - Hát… - elpirult - …én is aggódom Unnie miatt, de… - hirtelen lesütötte a szemeit.

          - Gyere, JiWonnie! – karolta át a derekát MinYoung – Készítek neked valami finomat!

          - Én elindulok a suliba, ha nem baj… - rántottam meg a vállamat kissé.

          - Nincs hozzá egy kicsit korán, MinAh? – kérdezett vissza MinYoung.

          - Majd a parkon keresztül megyek… - elmosolyodtam - …arra hosszabb az út, és muszáj kiszellőztetnem egy kicsit a fejem.

          - Rendben, de nagyon vigyázz magadra, Hugica! – mosolygott rám Angyalunk.

          - Vigyázok! – bólintottam.

          - Szia, Unnie! – köszönt el tőlem JiWon, majd beleharapott a reggelijébe.

          Magamhoz öleltem JiWont és MinYoungot, felkaptam a táskámat, beleugrottam a cipőmbe, majd útnak indultam. A reggeli napsütés ezúttal elmaradt. Borús volt az ég a zajos kisváros felett, és ez volt az, ami engem most igazán megnyugtatott. Reméltem, hogy ma az eső sem kerüli el a városunkat.

          A park bejáratához érve furcsa érzés kerített a hatalmába. Mintha valaki követne és figyelne. Hátrafordultam, de a rohanó embereken kívül senkit nem láttam ácsorogni mögöttem. Elindultam a parkon át a suli felé, bőven volt még időm beérni… gondoltam, kicsit szusszanok, mielőtt tovább megyek, így leültem egy padra, az ölembe tettem a táskámat, és az eget kezdtem méricskélni. Vártam, hátha elered az eső, de nem akart kedvezni az időjárás. A szürke felhőfoszlány tisztulni látszott, a napsugarak lassan kikandikáltak közülük. Nagyot sóhajtottam.

          - Ez sem az én napom… - motyogtam magam elé.

          - Miből gondolod? – szólalt meg egy ismeretlen, bársonyos hang.

          Az ismeretlen hangja simogató volt. Táncoltak a bőrömön a szavai, a szívemet melegség öntötte el. Felemeltem a fejemet, de nem láttam senkit magam előtt. Oldalra fordultam, és megpillantottam. Egy magas, vékony, vörös hajú fiú ácsorgott tőlem egy karnyújtásnyira. Hatalmas fekete szemei melegséget árasztottak, ajkai barátságos mosolyra húzódtak…

          - Szia… - szólalt meg újra.

          Képtelen voltam megszólalni… a látvány elvarázsolt. Azt hittem, hogy álmodom. Hirtelen lecsuktam a szemeimet, megráztam a fejemet, majd újra kinyitottam a szemhéjaimat… még mindig itt volt előttem, nem tűnt el. A fekete szempár ugyanúgy melegséget árasztott, a mosolya még mindig kedves és barátságos volt.

          - S-szia… - motyogtam zavarodottan, teljesen elbűvölt - …T-te most… most tényleg… tényleg itt vagy… előttem? – még mindig zavarodottan gagyarásztam.

          - Persze! – nevetett fel – Nem vagyok én délibáb…

          - Akkor mi vagy? – kerekedtek ki a szemeim – Mert, hogy nem emberi lény vagy, az tuti… - sütöttem le szemeimet - …ahhoz túl~ - beharaptam a számat.

          Közelebb lépett a padhoz, nagyot sóhajtott, majd leült mellém. Egész testemben remegni kezdtem a közelségétől, azt sem tudtam, hogy mit tegyek. Szóljak vagy hallgassak?! De helyettem Ő törte meg a csendet.

          - Az én nevem JunHong… - hangja dallamosan csengett - …Téged hogy' hívnak?

          - Min…MinAh – kaptam fel a fejemet, a sötétbarna szempárral találtam magam szemben.

          - Ez igazán bájos név… - mosolygott.

          - K-köszönöm… - teljesen belepirultam a bókjaiba.

          - Nagyon örülök, MinAh! – nyújtotta felém a kezét.

          - Én…is… - remegve nyújtottam neki a sajátomat.

          A bőre meleg és bársonyos volt… Egy pillanatra megrémült, a kedves mosoly eltűnt az arcáról, a szemei aggódva néztek rám.

          - Mennünk kell! – szólalt meg riadt hangon, felpattant a padról, majd húzni kezdett maga után.

          - De~? – fogalmam sem volt, hogy mi történt.

          Megragadta a csuklómat, hátat fordított nekem, és elindult a park kijárata felé… Értetlenül követtem a lépéseit, de alig haladtunk néhány métert, megdermedt és még erősebben megszorította a csuklómat. A hirtelen megállástól a lapockáinak ütköztem. Vörös fejjel, zavarodottan léptem azonnal hátrébb… de nem reagált rá. Meredten bámult maga elé. Félve léptem ki mögüle, de mintha tudta volna, mire készülök, hátranyúlt, és maga mögé parancsolt.

          - Csak maradj mögöttem, MinAh! – fordította felém az arcát, a szemei még mindig riadtak voltak, majd ismét a park kijárata felé nézett.

          - Mi… mi történt, JunHong? – ijedt hangon kérdeztem.

          - Baj - válaszolta maga elé.

          A következő pillanatban két aranysárga szemű alak termett előttünk. Haragos, félelmet keltő tekintettel néztek ránk. A magasabb előrébb lépett, gúnyos mosolyra húzta ajkát…

          - BaekHyun… - szólalt a fiatalabb, alacsonyabb fiúhoz - …a tiéd a lány, az enyém a kísérője.

          - Igen, JoonMyun! – bólintott megértvén a parancsot.

          A két pokoli alak egyre közelebb ért hozzánk, JunHong karjai egyre jobban védelmeztek. Két kezemet JunHong lapockáira tettem, a ruháján keresztül éreztem, mennyire forró a bőre. Egy pillanat alatt vörösödtem bele a gondolatba, majd húzódtam volna hátrébb, amikor JunHong karjai visszahúztak a hátához. Arcomat is a lapockái közé fúrtam, de a következő másodpercben felrémlett bennem valami. Semmit nem tud rólam, mégis védelmezni próbál, holott nem kellene. Kibújtam a hátából, és egy kicsit hátrébb araszoltam tőle, mély levegőt vettem, kifújtam, majd mellé léptem.

          A sötét alakok alvilági mosolyukat villogtatták ránk, kettőnk között járatták a tekintetüket. JunHongra néztem, aki haragos pillantásokat intézett a pokoli teremtmények felé. Most kell igazán erősnek lennem… össze kellett szednem minden erőmet, mert meg kellett védenem őt. Bármibe is kerüljön…

          - MinAh… - suttogta a nevemet - …miért nem maradtál mögöttem?

          - Mert meg tudom védeni magam… - válaszoltam.

          - Megtudhatnánk, hogy miről folyik a társalgás? – vigyorogva kérdezte a magasabb alak.

          - Csupán arról diskurálunk, hogy milyen módon végezzünk veletek! – válaszolta fennhangon a megmentőm.

          - Oh… - vigyorgott továbbra is - …ez igazán kellemes beszélgetés lehet. De nekünk nincs annyi időnk, hogy megvárjuk, míg eldöntitek… - pillantott a társára - …így inkább mi vennénk át a kezdeményező szerepét.

          Szinte még ki sem mondta az utolsó szavát, az alacsonyabb támadásba lendült. Volna. De ahelyett, hogy nekünk ugrik, egy közeli fának csapódott a teste. A társa döbbenten nézett ránk, fogalma sem volt, mi történt az elmúlt kettő és fél másodpercben.

          - Jaj… ugye nem sérült meg? – gúnyos hangon szólaltam meg – Nem venném a lelkemre…

          Halk nyöszörgés jött a fa irányából, lassan tápászkodott fel a földről az elesett srác, a szemei aranysárgán izzottak, a dühe kezdte elborítani az agyát… egy pillanatra megrémültem.

          - MinAh! – ragadta meg a csuklómat JunHong.

          A következő pillanatban egy hatalmas sokk ért… JunHong kitárt szárnyakkal állt mellettem, mélyen a szemembe nézett, bólintott, majd egyetlen mozdulattal rántott közelebb magához, kapott a karjaiba, és repült fel velem.

          A támadóink meghökkenve álltak a történtek előtt, úgy látszik, ők sem tudtak JunHong képességéről… de még én sem. Erősen kapaszkodtam a nyakába, ő pedig csak szállt és szállt… mint a legcsodásabb sasmadár a világon, úgy szelte át a kék eget…

          - Ideje lenne leszállnunk… - mosolygott.

          - Oh… igen – bólogattam hevesen - …itt jó lesz – mutogattam lefelé.

          - Inkább hazarepítelek… - suttogta a fülembe, mire megremegtem.

          - Rendben… - vörös fejjel motyogtam válaszomat.

          Gyorsan elrebegtem a címet, mire beleegyezően bólintott, és hirtelen irányt váltott. Egy szempillantás alatt értünk el az otthonomhoz. Óvatosan landolt a földön, majd még annál is óvatosabban tette le a lábaimat. Nem akartam őt elengedni többé…