18. fejezet

          Fogalmam sem volt, hogy mi történik a lányokkal, amíg távol vagyok, de egy furcsa gondolat süvített át az agyamon, és azonnal hazarohantam. Alig fél óra alatt értem a házhoz, de valami azt súgta, hogy a hátsó bejáraton kell bemennem a lakásba…

          A gyomrom görcsbe rándult, a szívem a torkomban dobogott. Ha bármelyik lánynak is baja esett, amíg távol voltam, soha nem bocsátom meg magamnak… A lehető leghalkabban szedtem a lépteimet a ház falához szorulva, a tenyeremben már megjelentek az apró tűzcsóvák, ha nemkívánatos személyt találok a házban, gondolkodás nélkül fogom elhajítani felé.

          Óvatosan félrehúztam a terasz ajtaját, majd vigyázva bekukkantottam. Senkit nem láttam először a nappaliban… de halk pusmogásra lettem figyelmes, ami az előtérből szivárgott ki.

          - Lányok… - ismertem fel MinAh hangját - …ő itt JunHong.

          Megdermedtem. Egy idegen van az otthonunkban, és MinAh az, aki bemutatja a másik két húgomnak. Több sem kellett, sietve léptem beljebb a lakásba, és indultam meg kissé dühödten az előtérbe. MinYoung és JiWon egymás derekát átkarolva ácsorogtak MinAh és az idegennel szemben.

          - Unnie! – ragyogtak fel MinAh szemei, ahogy észrevett.

          - MinAh… - összeráncoltam a szemöldökömet - …ki ez?!?!?! – néztem a húgom vállát karoló idegenre, szinte már gondolatban megfojtottam.

          - Unnie… - tette fel a kezeit MinAh - …ő itt JunHong, és azért van itt, mert…

          - Mert?! – szakítottam félbe, egyre jobban öntötte el az agyamat a harag.

          - Mert reggel a parkban… - elhallgatott, a másik két lányra pillantott.

          - MinYoung? JiWon? – kérdően néztem rájuk.

          - Unnie… - lépett közelebb hozzám MinYoung - …előbb nyugodj meg! – kérlelt.

          - Majd ha tudom, hogy ki ez a srác, akkor megnyugszom! – még mindig fújtattam, a kezemből még mindig nem tűntek el a szikrák.

          - MinAh bajba került a parkban! – vette magához a szót az idegen.

          - HOGYAN?! – kerekedtek a szemeim.

          - …de JunHong megmentett! – reagált azonnal MinAh a kérdésemre.

          Döbbenten álltam a helyzet előtt. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet. Nem tudtam, hogy örüljek vagy ne örüljek az idegen jelenlétének, aki ráadásul megmentette a húgomat. De mégis kitől? Újabb furcsa érzés kerített a hatalmába… nem lehet!

          - MinAh! – léptem közelebb hozzá, és szorítottam meg a kezeit – Kik voltak azok?

          - Hát… - kezdett bele - …ketten voltak. Ha jól emlékszem, akkor az egyiket BaekHyunnak hívták… - magyarázott.

          Ismeretlenül csengett a támadója neve. Véletlen lehet, nyugtattam meg magam. Ismét az ismeretlen fiúra néztem. Még mindig MinAh vállán pihentette a kezét, a szemei melegséget árasztottak, féltőn pillantgatott a kishúgomra. Elengedtem MinAh kezeit, és hátrébb léptem tőlük. Lassan méricskélni kezdtem JunHongot, nem tudtam, hogy megbízhatunk-e benne. Egyáltalán nem örültem a jelenlétének, elvégre mégis csak egy idegen, közben pedig megmentette az egyik húgom életét… barát vagy ellenség?! Tettem fel magamban a kérdést.
          Nagyot fújtattam, bizalmatlanul álltam előttük, a lányok pedig csak bámultak rám… Hol engem néztek, hol JunHongra pillantottak. Lehet, hogy érdemes lenne megbeszélni ezt a dolgot. Talán bízhatunk benne, és nincsenek hátsó szándékai… talán.

          - Legyen… - morogtam magam elé - …MinAh, lennél kedves, és bemutatnád nekünk a megmentődet! – néztem MinAh-ra.

          - Khm… - köszörülte meg a torkát - …lányok, ő itt JunHong.

          - Nagyon örülök! – nyújtotta ki a kezét azonnal Minnie – MinYoung vagyok, és köszönöm, hogy segítettél a húgomnak.

          - Semmiség! – mosolygott kedvesen, majd ő is kinyújtotta kezét.

          A kezük összesimult. A mosoly egyetlen másodperc alatt fagyott le JunHong arcáról, zavarodottan nézett MinYoungra, majd felém fordította a tekintetét. Rögtön megingott a frissen megszerzett bizalmam iránta, kérdően és nyugtalanul néztem a szemeibe.

          - JunHong? – szólaltam meg.

          - Öhm… - engedte el MinYoung kezét - …sa-sajnálom… csak…

          - Jobb lesz, ha megered a nyelved… - egyre inkább kezdett felmenni bennem a pumpa - …csak mi? Mi történt veled? – kérdeztem kicsit emeltebb hangon.

          - Semmi… biztosan csak az idegesség miatt van – felelte zavarodottan.

          - JunHong? – ismét kérdően néztem rá.

          - Unnie… - bökött oldalba JiWon - …ne legyél már ilyen bizalmatlan vele. Az én nevem JiWon… - nyújtotta a kezét ő is - …örülök a találkozásnak.

          - Szintén! – újra barátságosan mosolygott, majd kezét JiWon tenyerébe simította.

          A reakciója most is ugyanaz volt, mint MinYoung esetében. A barátságos mosoly eltűnt az arcáról, zavarodottan nézett JiWon szemeibe, majd megint rám.

          - Ebből elég lesz, JunHong! – ripakodtam rá – Ne mond azt, hogy az idegesség miatt fagyott le mindkét esetben a vigyor az arcodról, mert nem veszem be!

          - N-nem… - engedte el JiWon kezét - …csak nem értem… - sóhajtott egy nagyot.

          - Ha elmondod, akkor lehet, hogy tudok rá válaszolni… - higgadtam le egy kicsit.

          - MinYoung… - kezdett bele zavarodottan - …MinYoung egy… - elhallgatott.

          - Egy mi? – lepődtem meg kissé.

          - Egy Angyal… - felelt a kérdésemre - …JiWon pedig egy mutáns… - folytatta.

          - Honnan tudod? – reagált azonnal MinYoung.

          - Meg…megéreztem. – hajtotta le a fejét.

          - Lányok! Kifelé! – parancsoltam.

          - De, Unnie! – ellenkezett elsőként MinAh.

          - Tűnés! – újabb parancs a részemről.

          MinAh eltávolodott JunHongtól és a másik két lányhoz lépett, akik azonnal átölelték őt, majd az udvarra siettek. Utánuk fordultam, hogy biztonságban tudjam őket, majd megint JunHongra néztem. A testem lángolt belülről, mindkét kezemben megjelentek az apró lángcsóvák. Végül kissé fenyegetően felemeltem a kezeimet.

          - Beszélgessünk kicsit… - ingerülten néztem az idegenre.

          JunHong megadóan emelte fel a kezeit, és lépett hátrébb, egészen a bejárati ajtóig. Nem mozdultam, csak meredten figyeltem minden lépését. Mégsem bízhatunk benne… pedig olyan barátságosnak és kedvesnek tűnt ez a fiú. Már kezdtem megkedvelni, amiért megmentette a húgomat, erre ez történik.

          - Szóval… - szólaltam meg - …ki vagy és mit akarsz MinAh-tól?

          - Megvédeni – felelte.

          - Ahhoz itt vagyok én, és a másik két lány… - válaszoltam gúnyosan.

          - Szükségetek van rám! – egy pillanatra megremegett a hangja.

          - Miből gondolod, hogy épp rád van szükségünk? – ráncoltam össze a szemöldökömet.

          - Mert… - elhallgatott - …mert…

          - Igen? – kérdeztem kicsit higgadtabban.

          - Mert megérzem, ha valaki bajba kerül… - motyogta maga elé, majd a szemembe nézett.

          - Mi vagy valójában, JunHong? – a tenyereimből eltűntek a szikrák, a testem visszahűlt a szokásos hőmérsékletűre – Milyen teremtmény vagy?

          - Egy… Angyal vagyok… - felelte.

          - Mint Minnie… khm… mármint MinYoung… - zavarodottan válaszoltam.

          - …és Te? – félve kérdezett vissza.

          - Én? – eszméltem fel – Igaz is! – ráztam meg a fejemet.

          Nagyot sóhajtottam. Még mindig kicsit bizalmatlanul álltam JunHong előtt, de mégis volt egy olyan érzésem, hogy nem hazudik, és tényleg csak meg akarja védeni MinAh-t. Lehet, hogy megérdemel ő is egy esélyt.

          - SungYeon – nyújtottam kezemet békülési szándékkal – A nevem Kim SungYeon. A lányok nővére vagyok… - halvány mosolyra húztam a számat - …kicsit bizalmatlan vagyok mindenkivel szemben, de remélem, hogy megérted…

          - Igen, megértem… - lépett közelebb hozzám, és nyújtotta felém a kezét - …örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat.

          - Én is.

          Kezet fogtunk… de a korábbi reakciók elmaradtak nála. Meglepetten nézett rám, tudtam, hogy felmerült benne egy bizonyos kérdés. Elengedtem a kezét, a mellkasom előtt összekulcsoltam a karjaimat. Némán néztünk néhány percig egymás szemébe. Láttam a tekintetében, hogy próbál olvasni bennem… sikertelenül.

          - Felesleges, JunHong – mosolyogtam – Nem fogsz tudni belém látni…

          - Én nem… - rázta meg a fejét. - …na jó…de…

          - Bármilyen különös is, de az én fejembe te soha nem fogsz belelátni egészen addig, amíg én azt nem akarom… - engedtem le a karjaimat - …márpedig nem akarom.

          - Megkérdezhetem, hogy te milyen teremtmény vagy, SungYeon?

          - Megkérdezheted… – nevettem fel - …mutáns vagyok, mint JiWon.

          - Akkor azért a lángok… - mosolygott - …és miért nem tudok? – elhallgatott.

          - Mert nem csak a tűzzel tudok játszani… - feleltem - …van még egy képességem, ami megvéd.

          Nem szólt semmit, csak bólintott. A feszültség lassan megszűnt közöttünk, kezdtem én is nyugodtabb lenni és JunHong is egyre nyíltabban kezdett viselkedni.