6. fejezet

       JiYong rám nézett. A szemei a félelemről és az aggodalomról árulkodtak. Az én szemeim is ugyanerről tettek tanúbizonyságot. Megszorította mindkét kezemet, majd magához húzott. Soha azelőtt nem ölelt még ilyen szorosan át, mint akkor. Szeretet, félelem, aggodalom… minden érzelem érződött az ölelésében. Úgy ölelt magához, mintha ez lenne az utolsó alkalom…

       - Nem lesz semmi baj, Sung-ah! – suttogta fülembe.

       - JiYong-shi… - motyogtam.

       - Bármi történjék is, SungYeon – lazított az ölelésén, mélyen a szemembe nézett – …bármi is fog odabent történni, ígérd meg, hogy azt teszed, amit mondok neked!

       - JiYong… - könnyel teltek meg a szemeim.

       - Ígérd meg, SungYeon… ígérd meg! – emelte fel kicsit a hangját.

       - Igen… - bólintottam.

       Még egyszer magához ölelt, nagy levegőt vett, majd ökölbe szorított kezekkel lépett be a barackszínű falak közé. Én is követtem őt a helységbe, mindketten azonnal lefagytunk. Az ablak előtt három idegen ácsorgott, fekete köpeny borította a testüket, kapucnival leplezték az arcukat.
       A hátunk mögött felbukkant még kettő, az egyikük elkapta a karjaimat, majd a hátam mögé szorította. A hirtelen jött erős fájdalomtól térdre rogytam, de mielőtt még JiYong a segítségemre siethetett volna, a másik alak őt is elkapta, majd egyetlen mozdulattal a földre kényszerítette. Rettegve néztünk egymás szemébe, JiYong igyekezett ismét a mosolyával megnyugtatni, hasztalan volt.

       - Minden rendben lesz… - suttogta.

       - Hát persze! – nevetett fel az ablak alatt ácsorgó kicsit alacsonyabb, vékony alak – Ha azt teszed, amit mondok, akkor természetesen rendben lesz…

       - KI VAGY?!?! – kiáltott rá JiYong – Mit akarsz tőlünk?

       - Hm… - lassan leemelte a fejéről a csuklyát, ördögi mosollyal nézett ránk - …az lényegtelen, hogy én ki vagyok. De mint utolsó kívánság, akár meg is oszthatnám veled… - újra felnevetett.

       - Ji…Yong… - fájdalommal telve motyogtam a nevét.

       - Cssh-cssh-cssh… - szorított egyet rajtam a fogva tartóm - …a buta kislány nem beszél, csak hallgat.

       Még egyszer erősen megszorította a karjaimat, hallottam, ahogy megroppannak a csontjaim a vállaimban és a karjaimban. Felkiáltottam a fájdalomtól. Hiába próbáltam összeszedni minden erőmet, képtelen voltam szabadulni. JiYong iránti aggodalmam nagyobb volt, mint a saját félelmem. Nem tudtam használni a képességemet, bármennyire is szerettem volna. A fájdalom a csontjaimban csak nehezítette a koncentrációmat.

       - Nem tudom, hogy ki vagy, ahogy azt se tudom, hogy mit akarsz tőlem. De őt engedd el… - biccentett felém JiYong.

       - Sajnos nem tehetek eleget a kérésednek… - lépett előrébb a vékony hang tulajdonosa.

       - Kérlek… - elcsuklott a hangja - …engedd el!

       - Á-á… - rázta meg a fejét - …mivel ennyire ragaszkodsz hozzá, biztos vagyok benne, hogy értékes darab… - felém nézett, a tekintetünk találkozott.

       - Áruld el, ki vagy! MIT AKARSZ?! – ordított rá JiYong.

       - Mindent a maga idejében, kedves JiYong… - gonosz vigyorral mondta - …ez a neved, ugye?

       Még közelebb lépett hozzánk az ismeretlen… Egy nő… Egy ördögi nő állt előttünk. A másik négy alak is megszabadult a csuklyától, az arcuk nem látszott jól a sötét szobában… odakint fényes nappal volt, a szobámban pedig szürkület… hogy lehetséges ez?! Újra az ördögi nőre néztem, az arcán még mindig ugyanaz a gonosz vigyor volt, a másik két alak közelebb lépett hozzá. A szemeik aranysárgán felragyogtak, összerezzentem…

       - Talán… ijesztőek lennének a kísérőim? – kacagott fel, miközben mélyen a szemembe nézett.

       - N-nem… - motyogtam alig hallhatóan, a fájdalomtól lassan az ájulás szélére kerültem.

       - Akkor miért rezzentél meg, mikor megláttad őket? – vigyorogva mutatott a háta mögött testőrként ácsorgóakra.

       - Én…én nem…nem félek… tőled… - dadogtam.

       - Nekem nem úgy tűnik… - leguggolt elém, majd megszorította az államat - …hm… biztos, hogy értékes darab vagy, ha a barátod ennyire óv téged.

       Újra megszorította az arcomat, a körmeit a bőrömbe vájta, véres nyomot hagyva hátra. Még mindig nem tudtam használni a képességemet, hiába akartam…

       - Azt hiszem itt az ideje, hogy elbúcsúzz a barátodtól… - JiYongra nézett, majd elengedte az arcomat, és hozzá sétált - …vagy inkább te nézed végig az ő halálát? – JiYong hajába túrt, megmarkolta a szőke tincseit, majd hirtelen hátrarántotta a fejét.

       - Ne~! – kiáltottam az ördögi nőre – Kérlek… könyörgöm… ne bántsd!

       - Oh! – elvigyorodott, elengedte JiYong haját – Képes lennél feláldozni magad érte?

       - Fogalmad sincs arról, hogy mit jelent nekem! – ripakodtam rá, harag öntötte el az agyamat.

       - Hm… - gúnyos mosolyra húzta a száját - …ez az! Ha dühös vagy, akkor mutatkozik meg igazán az erőd…

       - Hogy'?! – emelte fel a fejét JiYong – De honnan…?

       - Azt kiderítettem, hogy valamelyikőtök más, csak azt nem tudtam, hogy pontosan ki a kívülálló… - újra az ablakhoz sétált - …de a reakciójából világossá vált, hogy kettőtök közül ő az értékesebb… - mutatott rám.

       - Ha egy ujjal is…

       - Na-na! – hallgatta el JiYongot a karját szorongató sötét alak – Csak ne olyan hevesen… - sátáni hangon suttogta fenyegetését a levegőbe.

       JiYonggal egymásra néztünk, a félelem lassanként távozott a testemből. Ahogy rá néztem, még dühösebbé váltam… térdre rogyva, hátrafeszített karokkal láttam magam előtt. A testemen kezdett eluralkodni a harag, éreztem, hogy egyre forróbbá és forróbbá válok legbelül. A fogva tartóm egy pillanatra meglazította a szorítását, majd újra megrántotta a karjaimat. Felszisszentem. Már korántsem fájt annyira, mint amikor először szorongatta a csontjaimat. Megint JiYongra néztem, bólintottam felé…

       A következő pillanatban kiszabadította magát, én is ugyanígy cselekedtem. A kezembe kaptam a földön heverő ezüstözött gyertyatartót, majd tarkón csaptam vele a sötét alakot, JiYong is sikeresen leütötte az őrzőjét, a maradék három behatoló ledermedve nézett ránk. Mielőtt még magamhoz ölelhettem volna JiYongot, megragadta a karomat, majd az ajtó felé tessékelt.

      - Menekülj! – parancsolta.

      - De JiYong… - ellenkezve néztem rá.

      - Megígérted! – újra megszorította a karomat, végül kilökött az ajtón.

      Könnyes szemekkel rohantam lefelé a lépcsőn, a nyomomban két pokoli alakkal. A szobából már csak JiYong kiáltása hallatszott, újra és újra fájdalmasan felkiáltott. Egy pillanatra megcsuklottak a lábaim, az utolsó néhány lépcsőfokon végiggurultam, és arccal a földre estem. A két üldözőm megállt fölöttem. Éreztem magamon az éhes tekintetüket. Újra egy gyötrelmes kiáltást hallottam az emeletről, a kezeim ökölbe szorultak.
       Minden egyes kínzó kiáltás pillanatában olyan érzésem volt, mintha mindannyiszor kést döfnének a szívem közepébe. A fájdalom és a harag égetett belülről. Közelebb hajoltak hozzám, de még mielőtt megérinthettek volna, a könyökeimre támaszkodtam, majd feltérdeltem. A tekintetem találkozott az övékkel, folyamatosan járattam a pillantásomat a két behatoló között, közben a kezemmel valamiféle védekező eszközt próbáltam keresni…
       Egy fémes tapintású dolgot éreztem meg, megmarkoltam, majd a következő pillanatban fejbe vágtam vele az egyiket, majd azzal a lendülettel a másik is ugyanígy végezte. A földre rogytak. A szívemet szorító fájdalom megint belém hasított, egy utolsó kínkeserves kiáltást hallottam a szobámból… összecsuklottam. De nem adhattam fel… el kellett menekülnöm, bármennyire is fájt otthagynom JiYongot.
        Nagy nehézségek árán talpra álltam, az esés következtében az egyik bokámat kificamítottam, az erős szorongatásoktól pedig az egyik vállam kiugrott. Flippergolyóként kitámolyogtam a bejárati ajtón, majd az egyetlen számomra biztonságos hely felé indultam. Igyekeztem minél gyorsabban szedni a lépteimet, de a fájdalom olykor erősebb volt nálam. A falnak támaszkodva támolyogtam végig az utcán, a látásom kezdett homályosodni, a bokám egyre jobban feszült. Folyamatosan hátrapillantottam, féltem, hogy ezek a sötét alakok követni fognak. De nem jöttek utánam… egyszerre könnyebbültem meg és szomorodtam is el.
        Megkönnyebbültem, mert így volt időm eljutni a házig. Ugyanakkor nagyon fájt odabent… tudtam, azzal, hogy JiYong kitessékelt a szobából, egyedül maradt azokkal a szörnyetegekkel… vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem őket. Egyedül maradt azzal az ördögi nővel és az embereivel…

Felrémlettek a fájdalmas kiáltásai… térdre estem.

        - Ji…Yong… - zokogva motyogtam magam elé  - JIYONG!!! – ordítottam fel a fájdalomtól.

        Kitártam a karjaimat, a könnyeim egyre jobban hullottak, a fájdalmam egyre erősebb lett. A következő pillanatban a testem szinte lángolni kezdett. A tenyereimben tűzlabdák jelentek meg… JiYong nevét ordítottam a világba. Újra és újra felordítottam… a tűzgolyók minden egyes kiáltásommal nagyobbak lettek, a végén már kosárlabda méretű gömböket tartottam a tenyereimben.
        Körbenéztem, homályosan láttam magam előtt mindent, de a piros tűzcsap alakját felismertem… mindkét tűzgolyót elhajítottam. Telibe! A tűzcsap azonnal megadta magát, a víz gejzírhez hasonló módon tört fel a talajból. Az emberek menekülni kezdtek az utcáról, nem tudták, hogy mi történt az addig nyugodt kis utcában. Letöröltem a könnyeimet, feltápászkodtam a földről. A bokám még mindig fájt, a vállam még mindig nem volt a helyén. Elindultam Oppa háza felé, a falnak támaszkodva, időnként összeesve, de tovább mentem.

        Estére értem SeonWoong házához. Remegve nyomtam meg az ajtócsengőt… egész testemben remegtem, de meg kellett tartanom magam. A célhoz érve nem adhattam fel…

        Kattant a zár, az ajtó lassan kitárult előttem…

        - SungYeon! – kiáltott felém az ismerős alak.

        - SeonWoong… - motyogtam nevét erőtlenül - …JiYong…

        Nem tudtam már befejezni a mondatomat. Minden elsötétült előttem, a homlokom egy puha anyaghoz ért, biztonságot nyújtó karok öleltek át, de nem tudtam reagálni.