7. fejezet

        Sötét van. Nem látok semmit. A testemben lüktet a fájdalom. A fejemben kínkeserves kiáltások visszhangoznak. Egy nő sátáni kacaját és négy aranysárga szemű alak morgását hallom a hátam mögött…

        - JIYONG! – tértem magamhoz nevét kiáltva – Ji…Yong… - estem vissza a puha ágyneműre.

        - Sung-ah… - hallottam meg egy ismerős hangot - …nyugodj meg.

        - Oppa? – forgattam a fejemet – Te vagy az?

        - Igen, SungYeon… - nyugodt és kedves hangon válaszolt a kérdésemre - …én vagyok az.

        Leült az ágyam szélére, megfogta az egyik kezemet, finoman megszorította.

        - Mi történt? Hogy kerültél megint ilyen állapotba? – suttogta kérdését.

        - JiYong… JiYong… - megremegett a hangom – Miért nem látok semmit sem?

        - SungYeon, kérlek, nyugodj meg… - ismét megszorította a kezemet - …egy kötés van a szemeiden. Borzalmas állapotban voltál az éjszaka. A bokád és a vállad kificamodott, az arcod furcsa sérülésekkel van tele, a szemeid pedig… - nagyot sóhajtott - …mielőtt még végleg összeestél volna, vörösen izzottak.

        - De ugye...? – rémültem meg egy pillanatra.

        - Nincs semmi baj, csak egy egyszerű kamillás borogatás van rajta. A válladat vissza kellett akasztani, de egész jól viselted. A bokádat is elláttam, de egy jó pár napig biztos, hogy megint az ágyhoz leszel láncolva – magyarázta.

        - Nem… - ellenkeztem - …nem maradhatok itt egy percig sem – engedtem el a kezét.

        A fejemen lévő kötéshez nyúltam, le akartam szedni, mire egy erős fájdalom hasított a vállamba.

        - AÚÚ~ - kiáltottam fel.

        - Mondtam, hogy vissza kellett akasztani a válladat! – parancsolt rám – Azt hiszed, hogy ez az egész egy játék?!

        - Oppa… - fájdalmasan motyogtam.

        - Lassan úgyis le kell cserélni a borogatást, akkor megnézem, hogy kell-e még tovább borogatni, vagy csillapodott már a vörösség a szemeidben. De addig is…

        - Igen?

        - Elmondod, hogy mi történt? Hol van JiYong? – a hangja tele volt aggodalommal.

        - JiYong… - hajtottam le a fejemet - …meg…meg-öl-ték… - taglaltam alig hallhatóan a válaszomat.

        - Hogyan?! – megremegett a hangja, megszorította a kezemet – Tudod, hogy ki tette, vagy egyáltalán miért tette?

        - Nem tudom, hogy miért… csak azt tudom, hogy egy pokoli nőszemély és a testőrei voltak…

        - Egy nő? – ismételte.

        - Igen… egy ördögi nő – szorítottam ökölbe a kezemet.

        - A fontos az, hogy te viszont megmenekültél… - tette kezét az ép vállamra.

        - De milyen áron… - motyogtam magam elé, könnyek folytak végig az arcomon.

        - Azt akarta, hogy te túléld… - finoman megszorította a vállamat - …és így is lett.

        - Most már csak két dolgom maradt… - töröltem le arcomról a fájdalmam jeleit.

        SeonWoong nem reagált semmit a válaszomra, csak visszaült mellém az ágyra. A kezemet továbbra is erősen szorította, az arcát ugyan nem láttam, de éreztem a fájdalmát. Hallottam, ahogy egyre mélyebben és hosszabban veszi a levegőt, végül ő sem bírta tovább visszatartani a könnyeit…

        - Oppa… - elfojtottam a zokogásomat.

       - Igen, Sung-ah? – szipogta.

       - Mikor kelhetek fel az ágyból?

       - A bokádnak kell még jó pár nap, de addigra a vállad is rendbe jön. A többi külső sérülések szintén enyhülnek két-három napon belül – válaszolta – de miért kérdezed?

       - Csak tudni szeretném… - megszorítottam a kezét, a fogaimat is összeszorítottam.

       - Mit forgatsz a fejedben, SungYeon?

       - Mondtam, hogy két dolgom maradt… - mély levegőt vettem - …az egyik az, hogy megkeresem JiYong kishúgát.

       - …és mi a másik? – félve kérdezett vissza.

       - Bosszú… - suttogtam magam elé.

       - SungYeon...?

       Nem válaszoltam, csak egyszerűen hanyatt vágtam magam az ágyon. Egy pillanatra felszisszentem a vállam miatt, de nem érdekelt. A testi fájdalmam elenyésző volt ahhoz képest, mint amekkora fájdalom a szívemben volt. Két szó körül forogtak a gondolataim… csupán két szóra tudtam gondolni… JiWon és a bosszú.  Meg kell találnom a kishúgát.
        Ennyivel tartozom neki… illetve ez a legkevesebb, amit tehetek érte, ha már miattam kellett meghalnia. Ha pedig megtaláltam JiWont, akkor jöhet a második feladat… Ha kell, még a Pokolba is utána megyek, csak hogy szenvedni lássam… Ugyanazt a fájdalmat fogja átélni, amit JiYongnak kellett elviselnie. Üvöltve fog megdögleni! Ezt garantálom… én pedig végignézem, és akkor én fogok majd rajta nevetni…

         - Sung-ah… - rántott vissza a jelenbe SeonWoong.

         - Mi az? – rémülten felkiáltottam, majd fel is ültem az ágyon.

         - Semmi… csak egy kicsit aggódom – a hangjából tökéletesen tükröződött az érzelmi világa.

         - Khm… akkor leveszed a kötést a szememről?

         - Igen, szeretném megnézni, csak… - hirtelen elhallgatott.

         - Csak?

         - Az elmúlt néhány percben egy kicsit rám ijesztettél…

         - Hogy' érted?

         - A szemedet ugyan nem láttam, de az arcod többi része mindent elárult, hogy merre jársz gondolatban.

         - Aham… akkor? Leveszed?

         - Igen. Valószínűleg még egy kicsit homályosan fogsz látni, de majd kitisztul minden…

         Nem válaszoltam, csak bólintottam. Óvatosan letekerte a fejemről a gézanyagot, a kamillás borogatás az ölembe esett. Minden homályos és szürke volt előttem, ahogyan azt Oppa is mondta. Kicsit megdörzsöltem a szemeimet, de nem akart javulni. Felsóhajtottam… idő. De mégis mennyi idő? SeonWoong megpuszilta a homlokomat, majd magamra hagyott a szobában. Visszafeküdtem az ágyba, mindkét kezemet ökölbe szorítottam, majd ellazítottam. Most nem veszíthetem el a fejemet… fújtattam egyet, majd lehunytam a szemeimet. Pihennem kell…