8. fejezet

        Ismét újabb napok teltek el a gyógyulásommal. Kísértetiesen hasonlított ez az időszak az előzőhöz, azzal a kivétellel, hogy JiYong már nem volt mellettem. SeonWoonggal magunkra maradtunk, kissé üressé vált az életünk. JiYong volt az, aki igazán összetartott minket. A halála óta nem voltam a házában, de még a közelébe se tudtam menni. Remélem, hogy egyszer lesz erőm újra végigsétálni azon az utcán. A ház kapuját viszont soha többé nem lépem át.

        A felépülésem után SeonWoong megkért, hogy maradjak nála. Eleinte vonakodtam az ötlettől, féltem, hogy őt is megtámadják majd miattam. Végül addig könyörgött és győzködött, míg kénytelen voltam beadni a derekamat. Jó érvnek számított többek között az is, hogy nem volt hol laknom. Ami – valljuk be – elég nyomós indoknak tűnt. Ugyanúgy kaptam egy saját hálót, közvetlenül az övével szemben. De még így is volt egy vendégháló, ami üresen állt. Sokáig nem értettem, hogy miért lakik teljesen egyedül egy ekkora házban. Egy közös vacsora alkalmával elmesélte, hogy a szülei hagyták rá ezt a házat egy kisebb vagyon kíséretében. Annak ellenére, hogy soha nem kellett szűkölködnie, és bármit megvehetett magának, soha nem kérkedett vele, és végképp nem is szállt el tőle. Közvetlen és szerény volt. Szerettem vele sok időt tölteni, mindig megosztott velem egy-egy családi anekdotát. Én pedig imádtam hallgatni őt.

        Mivel nem akartam élősködni a nyakán, munka után kezdtem kutatni, de sajnos nagyon telített volt a munkaerőpiac… de ahogy az már csak lenni szokott, most is SeonWoong segített rajtam. A kórházban, ahol főosztályvezetőként dolgozott a sürgősségin, megüresedett egy recepciós állás. Nem akartam a terhére lenni túlságosan, így azonnal elfogadtam a munkát. SeonWoong segítségével hamar beletanultam a recepciós szerepbe, a kollégák pedig gyorsan el is fogadtak. Persze, ha tudták volna, hogy ki is vagyok valójában, azonnal elítéltek volna.

        Közel egy hónapja dolgoztam a kórházban, amikor Oppának hosszabb időre el kellett utaznia. Valami konferenciára kellett mennie Amerikába, de még azt is mondta, hogy ha már úgyis ott van, akkor egy kicsit hanyagolja a munkát, és beiratkozik az egyetemre egy rövid továbbképzésre. Nem igazán örültem a hirtelen jött „nyaralásának”, de vissza nem tarthattam. Féltem egyedül lenni, de gondoltam, valahogy majd csak megbirkózom vele. Gyorsan elérkezett az utazás napja. Segítettem becsomagolni, hívtam neki egy taxit, majd ki is kísértem őt a reptérre. A kapu előtt fájó szívvel búcsúztam el imádott bátyámtól.

        - Oppa, ígérd meg, hogy ha leszállt a gép, akkor azonnal felhívsz! – motyogtam mellkasába temetve arcomat.

        - Az első dolgom lesz, Sung-ah – szorított magához.

        - Melegen ajánlom! – egy pillanatra elnevettem magam.

        - Csak nem fenyegetsz, Dongsaeng?! – kacagott.

        - Na, ne légy gonosz, Oppa! – emeltem fel a fejem a mellkasáról.

        - Jól van! – megpuszilta a homlokomat – Ideje lesz indulnom, Sung-ah!

        - Sajnos… - sóhajtottam. - Vigyázz nagyon magadra, Oppa! – öleltem magamhoz újra.

        - Te is, SungYeon!

        Még egyszer utoljára szorosan átkaroltam a derekát, megpusziltam az arcát, végül kedves mosolyával köszönt el tőlem. Szinte azonnal eltűnt a tömegben, amint belépett a fotocellás ajtó mögé. Könnyes szemmel néztem utána, majd néhány perc ácsorgás után visszabattyogtam a közeli taxiállomásra. Az ég felé néztem, egy hatalmas repülő szállt el a fejem felett… hamarosan az ő gépe is így fogja átszelni a kék eget.

        Újra nagyot sóhajtottam, majd beszálltam egy várakozó taxiba, és hazajöttem. A lakás a megszokottnál is üresebb volt. Teljesen egyedül voltam a hatalmas házban, szinte vágni lehetett a csendet a falak között. Magamra zártam az ajtót, majd egyenest SeonWoong szobája felé vettem az irányt. A szobát átjárta a parfümje illata, elmosolyodtam. Olyan volt, mintha el sem ment volna, és még mindig itt lenne velem. Az ágyához sétáltam, lassan végighúztam a kezemet a finom szaténágyneműn. Meg kell hagyni, mindig is volt ízlése a minőségi dolgokhoz. Az éjjeli szekrényre pillantottam…

        - JiYong… - emeltem fel a képkeretet.

        Az aranyozott képkeretből JiYong és SeonWoong mosolygott rám. Még akkor készült a kép, amikor először mentettek meg. Amikor teljesen felépültem, JiYong egy őrült ötlettel állt elő. Illetve csak számomra volt őrült ötlet… Még mindig emlékszem rá, ahogy gyermeki arccal kérlel, hogy én is ugorjak le a hídról, mert olyan jó móka a bungee jumpingolás… nagyon nem akartam, hogy egy kötéllel rögzítsék a bokáimat, aztán pedig a mélybe vessem magam. Persze a bátyánkra most is lehetett számítani, így két könyörgő gyermeki arcnak már végképp nem tudtam ellenállni. De végső soron mégis jó dolog volt… Abban a néhány pillanatnyi zuhanásban szabadnak éreztem magam.

        Magamhoz öleltem a fényképet, majd visszatettem a méltó helyére. Még egyszer körbenéztem a szobában, majd távoztam a parfümtől illatozó helységből. Bevágódtam a saját szobámba, majd az ágynak estem. Bebújtam a párnák közé, magamra húztam a takarót, és halk sírásban törtem ki. Minél előbb meg kell találnom JiYong kishúgát, aztán pedig azt az átkozott nőszemélyt kell előkerítenem, még ha a föld alá is bújt. Nem lesz könnyű dolgom egyik esetben sem, de tartozom ennyivel JiYongnak. Kétszer mentette meg az életemet, ráadásul a második alkalomkor a sajátjával fizetett érte… Csak arról nincs halványlila gőzöm se, hogy merre induljak el a keresésben. Még egy fényképem sincs JiWonról, bár mivel ő is más, így lehet, hogy nem is lesz szükség rá. Elvégre csak szemet szúr, ha valaki szélvihart tud kelteni… már pedig túl sok emberre ez nem igazán jellemző… Abban pedig biztos vagyok, hogy még fel fog tűnni ez a nő meg az aranyszemű testőrei… mind a négy sötét alak megfizet azért, amit velem és JiYonggal tettek. De leginkább JiYonggal…

        A párnák közt feküdve éreztem, hogy lassan eluralkodik rajtam a harag, aminek eredményeképp a testem egyre forróbbá vált… Gyorsan kimásztam az ágyból mielőtt még lángra lobbantottam volna ezt az ágyneműt is. A fürdőbe vettem az irányt, majd ruhástul beálltam a hideg zuhany alá. Azonnal visszahűlt a testem a normálisnak mondható hőmérsékletűre. A vizes ruháimat ledobáltam magamról, betekertem magam egy törölközőbe, és visszacaplattam a hálómba.
        Késő délután volt ugyan, de úgy éreztem, hogy le kell feküdnöm aludni, mert nem bírom nyitva tartani a szemeimet. Magamra kaptam egy pólót és egy nadrágot, majd ismét az ágyba zuhantam. Bebugyoláltam magam a takarómba, igaz nem azért, mert éppenséggel fáztam volna… bármennyire is hideg volt, soha nem fáztam. A takaróba gabalyodva úgy éreztem, hogy biztonságban vagyok. Olyan volt, mintha JiYong és SeonWoong karjai egyszerre öleltek volna át, és védtek volna meg minden bajtól. Még jobban belebújtam a párnámba, a szemeim könnyel teltek meg… hiányoztak. Hiányzott a mosolyuk, és hiányzott az ölelésük is. Egyedül maradtam a világban. Egyedül voltam egy kegyetlen világgal szemben.

        Teljesen belemerültem a gondolataimba, egyre több dolog körül forogtak, míg végül az agyam egyik pillanatról a másikra letiltott mindent, és lekapcsolt. Vészesen leterheltem az elmémet, így azonnal leblokkolt, és bealudtam. Olyan volt, mintha fejbe vágtak volna valamivel, nem is emlékszem, hogy történt-e már velem hasonló korábban.