23. fejezet (MinYoung POV)

          Újabb hetek teltek el csendesen, egyetlen támadás nélkül. SeungHyun is szívesen látott vendég lett nálunk, épp ahogy JunHong annak idején. JunHong továbbra is elkísérte MinAh-t az iskolába, de már JiWon nélkül, ugyanis őt minden reggel SeungHyun várta, és vigyázta minden lépést, amíg elértek az intézethez. A két legkisebb biztonságban volt, miattuk kevésbé kellett aggódnunk. Bár eleget aggódtunk SungYeonnal egymás iránt… SungYeon ragaszkodott, hogy mindenhova elkísérjen, de amikor én akartam őt elkísérni, ellenkezett… minden egyes alkalommal. Makacs egy nőszemély, meg kell hagyni.

          - Jó reggelt, Unnie! – köszöntöttem az étkezőbe érve.

          - Neked is, Minnie! – fordult el az ablaktól egy pillanatra, majd újra kifelé bámult tovább.

          - Minden rendben, Unnie? – sétáltam közelebb hozzá, kezemet a vállára tettem.

          - Persze… - felelte mosolyogva.

          Nagyon rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg jól van. Lehet, hogy sokakat meg tud téveszteni ezzel az ál-mosolyával, de engem nem. Ahhoz már túl jól ismertem. Tudtam, hogy mikor mosolyog szívből, és mikor rejti egyetlen mosoly mögé a problémákat… mindannyian tudtuk. Előttünk nem tudott semmit titkolni, mert ismertük már minden egyes arcvonását.

          - Unnie… - öleltem magamhoz - …mi a baj?

          - Semmi… tényleg… - válaszolta, majd halkan felsóhajtott.

          - Tudod jól, hogy ez nem igaz… - reagáltam - …mondd el, mi bánt!

          - Csak aggódom, ennyi! – fújtatott egy nagyot.

          - Nem kell aggódnod! – nyugtattam meg azonnal – Vigyázunk egymásra… - suttogtam fülébe, majd megpusziltam az arcát.

          - Tudom… - újabb sóhaj, és egy halvány mosoly - …de akkor is féltelek Titeket.

          Lassan szembe fordítottam magammal, és szorosan átöleltem. Szinte megfojtott az ölelésével, ahogy átkarolta a derekamat. Erősen szorított magához, mintha ez lenne az utolsó… egyre több kétely merült fel bennem azzal kapcsolatban, hogy csupán értünk aggódik. Máskor is aggódott miattunk, mégsem volt ehhez hasonló reakciója. Valami más is van a levegőben, amit nagyon nem akart megosztani velünk… de nem adtam fel, tovább faggattam őt.

          - Unnie… - lazítottam az ölelésemen - …nem akarod elárulni végre, hogy mi bajod van?

          - Mondtam már, hogy csak aggódom… - felelte kicsit zavarodottan.

          - Máskor is voltál nyugtalan, de most valahogy mégis… - elhallgattam.

          - Szokatlan, mi? – mosolygott.

          - Az… - bólintottam.

          A beszélgetésünket ezúttal az ajtócsengő zavarta meg. Megérkezett az első védelmezőnk. Megpusziltam SungYeont, majd az ajtóhoz sétált, és barátságos-aggodalommentes mosollyal az arcán üdvözölte a vendégünket… épp úgy, ahogy minden reggel tette. Én a konyhába vánszorogtam, és elkészítettem magamnak egy adag koffeint, majd visszasétáltam a nappaliba. SungYeon az emeletre ment felébreszteni a nagyobbik húgunkat, aki még mindig az ágyban lustálkodott. Újra megszólalt az ajtócsengő.

          Letettem a bögrémet az asztalra, és most én nyitottam ajtót a következő vendégünknek. Illedelmesen meghajoltunk egymás előtt, majd belépve a lakásba a nappaliba invitáltam SeungHyunt. Üdvözölték egymást JunHonggal, majd ő is elhelyezkedett a kanapén.

          - Ne haragudjatok, hogy még nincsenek ébren a lányok – kértem sűrűn elnézésüket.

          - Nincs semmi baj! – mosolygott JunHong – Mindig szívesen várok MinAh-ra… - pirult bele egy kicsit a vallomásába.

          - Engem sem zavar… - apró mosollyal az arcán nyugtatott meg SeungHyun.

          - De akkor is kellemetlen… - feleltem.

          - Ezekre a lányokra érdemes várni… - reagált SeungHyun.

          - Kikre érdemes várni? – kérdezte SungYeon, amikor visszaért.

          - Épp azért kérek elnézést a fiúktól, mert mindig várniuk kell a lányokra… - fordultam felé.

          - Hát… - vigyorgott - …már ébren voltak, amikor felmentem az emeletre. Szerintem pár perc, és mindjárt lejönnek.

          Nem is fejezte be a mondandóját SungYeon, amikor a két lány egyszerre futott le a lépcsőn, majd ugrottak le az utolsó lépcsőfokról.

          - Jó~ reggelt! – vigyorogva köszöntek egyszerre.

          - Nektek is! – fordultam feléjük.

          - Indulhatunk, MinAh? – áll fel a kanapéról JunHong.

          - Máris! Csak belebújok a cipőmbe… - válaszolt.

          - JiWonnie, te is indulásra kész vagy? – pillantott SeungHyun a legkisebb húgomra.

          - Igen – a mosolya levakarhatatlan volt az arcáról.

          - A reggelitek… - nyújtott egy-egy dobozt SungYeon a lányok felé.

          - Köszönjük, Unnie! – vették el egyszerre a reggelijüket, majd puszilták meg nővérünket.

          - Indulás! – noszogatta a lányokat.

          A lányok eltették a dobozokat, megölelgették még egyszer SungYeont, majd tőlem is elköszöntek. Felvették a cipőiket, magukra kapták a kabátjaikat, és kézen fogva léptek ki az ajtón a fiúkkal. Néhány pillanatig még bámultam utánuk, majd SungYeonhoz fordultam.

          - Most, hogy már senki nem fog minket zavarni… - kezdtem bele - …elárulod, hogy mi nyomja a lelkedet, Unnie?

          - Mondtam már… - forgatta meg egy percre a szemeit - …aggódom. Ennyi. Az irántatok való aggodalom az, ami nyomja a lelkemet – kicsit megemelkedett a hangja a mondat végére érve.

          - Én… vagyis mi… pedig érted aggódunk, Unnie! – sétáltam vissza hozzá.

          - Felesleges… - sóhajtott.

          - Nem, nem az! – reagáltam kicsit erősebben – Szeretünk, és féltünk!

          - Én is szeretlek Titeket… - lépett közelebb hozzám - …tényleg minden rendben van – mantrázta egyfolytában.

          - Feladom, Unnie! – sóhajtottam.

          Megöleltem a nővéremet, megpusziltam, majd felmentem a szobánkba készülődni. Nem húzhatom tovább az időt, bármennyire is szeretném tudni, hogy mi baja van. Már így is csúszni fogok az első óráról, amit nagyon nem kéne, közeledve a vizsgák felé. Egyetlen másodperc alatt készültem el.

          Könnyű úgy sietni és elkészülni, hogy minden a kezembe került, amit csak kiejtettem a számon, de legalább ennyi haszna legyen, ha már ilyen képességekkel rendelkezem. Ellenőrzésképp még egyszer végignéztem a szobán, majd normális emberi lényként vonultam le az emeletről. SungYeon az ajtóban ácsorgott, indulásra készen.

          - Mehetünk, Minnie? – mosolyogva kérdezte.

          - Igen, Unnie! – bólintottam.

          Belebújtunk a cipőinkbe, átkaroltuk egymás derekát, majd útnak eredtünk. Az egyetemhez érve SungYeon elköszönt tőlem, még idegesebbnek tűnt, mint eddig volt. De nem firtattam. Nem akartam még jobban felbosszantani azzal, hogy faggatom. Ezúttal rá hagytam a dolgot, nehéz szívvel ugyan, de muszáj volt mennem… és neki is.

* * *

          Szürkületben léptem ki az egyetem falai közül az órák végeztével. Feljebb rántottam a táskámat a vállamon, fújtattam egyet, majd elindultam a találkozási helyünk felé. Lassan vánszorogtam az utcán, teljesen kimerített a mai nap. SungYeon kérésének eleget téve a lámpák alatt sétáltam, minden árnyékos és sötét helyet elkerültem. Szinte biztos voltam benne, hogy túlaggódja a dolgot, de mégis ott motoszkált bennem, hogy mi van, ha igaza van. Elvégre JiWon támadása előtt is azt hittük, hogy túlaggódja a dolgokat.

          A találkozási ponthoz érve megálltam a lámpaoszlop alatt, és vártam, hogy felbukkanjon a nővérem. Mindig pontos volt, de ezúttal késett… sokat késett. Nem jellemző rá egyáltalán a késés, ha mégis megcsúszna, akkor is telefonál minden esetben. Elővettem a mobilomat, először csak megnéztem a kijelzőt, hátha én voltam a figyelmetlen, és egyszerűen csak nem vettem észre… hát… az már azonnal kiderült, hogy figyelmetlen voltam, de nem azért, mert hívott, hanem azért, mert elfelejtettem feltölteni… és lemerült.
          Kezdtem ideges lenni. A mobilom kaputt, SungYeon sehol. Furcsa motoszkálásra lettem figyelmes az időközben csendessé vált utcában, eddig mindig nyüzsögtek az emberek, de most ez elmaradt. Síri csend és hullaszag honolt a kis utcában; oké, hullaszag nem volt, de elég kihaltnak tűnt.
          Egyre ingerültebben kezdtem topogni a lábammal, egyfolytában a fejemet forgattam, hogy mikor tűnik fel végre SungYeon. A következő pillanatban a lámpaoszlop világítása megszűnt, a testem összerezzent az ijedtségre, az oszlop tetejére néztem, de nem láttam semmit. Még nehezebben vettem a levegőt, nem mertem elindulni, mert attól tartottam, hogy SungYeon bármelyik pillanatban megérkezhet, ha pedig nem talál itt a megbeszélt helyen, akkor rögtön kombinálni kezd… azt pedig végképp nem akartam.
          Épp el akartam indulni egy másik lámpaoszlop alá, amikor halk szuszogást hallottam meg a hátam mögött. Megdermedtem. Próbáltam eltűnni, de képtelen voltam rá… hiába koncentráltam minden erőmmel, nem tudtam teleportálni… életemben először cserben hagyott ez a képességem. Sebaj, gondoltam magamban. Miért vannak szárnyaim, ha nem használom őket? A szuszogás továbbra sem szűnt meg a hátam mögül, még közelebbinek éreztem, mint eddig. Nem volt időm gondolkodni, cselekednem kellett. Nagyot sóhajtottam, majd kitártam a szárnyaimat. Volna. Ha működtek volna. Egész testemben remegni kezdtem, el akartam indulni, de a lábaim a földbe gyökereztek. Képtelen voltam megmozdulni.

          Egy jéghideg kezet éreztem meg a nyakamon, a szuszogás visszhangzott a fülemben. A hideg kéz lassan végigsimított a nyakszirtemen, az ajkaimhoz érve a kezét rátapasztotta, elhallgattatva ezáltal. Minden a másodperc tört része alatt történt. Nem tudtam teleportálni, nem tudtam elrepülni, nem tudtam mozdulni.

          - Cssh… - lihegett a fülembe a kéz tulajdonosa - …ne mozdulj!