24. fejezet

          Éreztem, hogy ez egy rossz nap lesz, de nem akartam ezzel terhelni a lányokat. A kórházban alig bírtam a munkára figyelni, szinte mindent kétszer kérdeztem meg idegességemben. Időben akartam elindulni, de nem sikerült. Sietve kaptam elő a mobilomat, hogy értesíthessem Minnie-t a késésről, de nem tudtam őt elérni, többszöri próbálkozásra sem.

          - Ki van kapcsolva? - néztem a kijelzőre, a sípoló hangon csodálkozva.

          Rettegtem. Azonnal tárcsázni kezdtem MinAh számát, szerencsére ő elérhető volt.

          - Szia, Unnie! – csilingelt a hangja a vonal túlsó végén.

          - MinAh! – sietve szóltam bele a készülékbe – Minnie otthon van?

          - Még nincs… - sóhajtott - …de nem úgy volt, hogy találkoztok?

          - De igen, úgy volt – feleltem idegesen – Megcsúsztam a kórházban, és fel akartam hívni, de nem veszi fel a telefont.

          - Ez nem jellemző rá… - jelezte MinAh is a jogos aggodalmamat.

          - MinAh! – kiáltott valaki a háttérben.

          - Mi történt?! – szólaltam meg a vonal túlsó végén – MinAh! Mi történt?!?!

          - Mi az JunHong? – hallottam MinAh kérdését.

          - Baj… - suttogva jött a válasz a háttérből.

          - MINAH!!! – ordítottam a telefonba.

          - Unnie… - szólalt meg végre MinAh - …rossz érzésem van.

          - MinAh, kérlek, ne idegesíts! – remegtem az idegtől – Mondjátok már, hogy mi történik! – sürgettem.

          - Noona… - vette át a mobilt JunHong - …MinYoung bajban van.

          - NE! – azonnal kinyomtam a telefont.

          Összekaptam a holmimat, és futásnak eredtem. Sorra intettem le a taxikat, de egy sem akart megállni. Mindenki most akart cserbenhagyni. Még jobban futásnak eredtem, szinte már kiköptem a tüdőmet, amikor valaki elkapta a karomat.

          - SungYeon! – állított meg a rohanásban.

          - JunHong? – fordultam meg.

          - Igen! – bólintott – Hol kell találkoznotok MinYounggal? Elviszlek…

          - Mármint, hogy szárnyakon? – kerekedtek a szemeim.

          - Miért? Szerinted hogy' a leggyorsabb? – nézett rám.

          - Nekem tériszonyom van, JunHong! – kétségbeesetten néztem a szemeibe.

          - Akkor most erőt veszel magadon… - húzott beljebb egy szűk utcába - …mert most repülni fogunk.

          - Várj! – tettem kezemet a vállaira – Hol van a másik két lány?

          - Biztonságban – nyugtatott meg – Otthon vannak, SeungHyun vigyáz mindkettejükre, bár mondanom sem kell, hogy ők is jönni akartak.

          - Még csak az kéne! – tettem csípőre a kezeimet.

          - Én is azt mondtam, hogy a legjobb, ha otthon maradnak, hátha megérkezik addig MinYoung is…

          - Minnie… - suttogtam magam elé, a szemeim könnybe lábadtak.

          JunHong nem időzött tovább. Hátrébb lépett tőlem, és kitárta előttem hatalmas, éjfekete szárnyait. Újra beleborzongtam ebbe a csodás látványba, de nem tudtam sokáig gyönyörködni, mert JunHong egyetlen mozdulattal kapott a karjaiba, és repült fel velem. Az utcához érve megláttam az egyetlen lámpaoszlopot, ami nem világított…

          - Ott… - mutogattam JunHongnak -, ez az utca az! Ott kellett volna találkoznunk! – riadtam meg még jobban.

          - Akkor kapaszkodj, mert leszállunk – közölte, majd hirtelen irányt változtatott, és elindult a föld felé.

          Becsuktam a szemeimet ijedtemben, de óvatosan értünk földet. Semmi nyomát nem leltem MinYoungnak. Hiába forgattam a fejemet, utána kutatva, sehol nem láttam. Eltűnt… JunHong megdermedt mellettem, láttam az arcán, hogy valami nagyon nem stimmel.

          - Noona… - fordult felém - …haza kell mennem, mármint hozzátok.

          - Miért?! – kerekedtek a szemeim, a hangom is megremegett.

          - MinAh hív… - válaszolta.

          - Hogyan?!

          - Sietek vissza – mondta, majd újra a levegőbe emelkedett.

          Egyedül maradtam a lámpaoszlop alatt. Újra és újra körbe néztem, hátha megpillantom MinYoungot, de nem bukkant fel sehol sem. Alig pár perc telt el JunHong távozása óta, amikor megint felbukkant. De ezúttal nem egyedül jött. MinAh is vele volt. Összeráncolt szemöldökkel néztem rájuk, ahogy közelebb értek.

          - MinAh… mit keresel itt? – néztem rá kérdőn.

          - Unnie… - pihegett kicsit - …nagyon rossz érzésem van, és muszáj itt lennem.

          - Nem, nem muszáj! – mordultam rá kissé.

          - De igen! Mert érzem, hogy MinYoung bajban van… - felelte.

          - Mi lenne, ha most egy kicsit felfüggesztenétek a testvéri civakodást? – állt közénk JunHong – Van most fontosabb dolgunk is ennél… - jelezte a közös problémánkat.

          - Igazad van, JunHong! – bólintottam bocsánatkérően.

          - Merre induljunk? – kérdezte MinAh.

          - Mi itt maradunk lent, MinAh – fogtam meg a kezét – JunHong… megtennéd, hogy odafentről pásztázod végig a környéket?

          - Már itt sem vagyok… - megpuszilta MinAh arcát, majd elreppent.

          Meglepetten néztem MinAh-ra, aki szintén döbbenten állt a tények előtt. Azt hiszem, hogy lesz némi beszélgetnivalóm JunHonggal, miután megtaláltuk MinYoungot. Átöleltem MinAh derekát, majd elindultunk az utcán. MinAh kicsit idegesen sétált mellettem, én sem tudtam nyugodtan szedni a lépteimet. Aggódtam. Jobban, mint eddig bármikor.
          JunHong újra és újra elsiklott felettünk, eredménytelenül. Nem látta ő sem MinYoungot. Néhány utcával arrébb MinAh-nak földbe gyökerezett a lába, majdnem elestem, amikor hirtelen megállt előttem, én pedig haladtam volna tovább. Ismerős volt ez a jelenet, egyszer már találkoztam ezzel az arccal. MinAh meredten bámult maga elé, mintha valamiféle filmet vetítenének a szemei előtt, olyan gyorsan pislogott, aztán hirtelen kikerekedtek MinAh szemei. Egy szűk és sötét utca felé nézett, majd reszketve felemelte az egyik kezét.

          - Ott… - szólalt meg - …arra van MinYoung… de… - elhallgatott - …de nincs egyedül.

          - Hogy' érted, hogy nincs egyedül? – kérdeztem rémülten – JunHong is vele van? – örültem meg egy pillanatra.

          - Nem… - felelte - …nem JunHong van vele. Valaki más… de nem hétköznapi ember…

          - Akkor mi?!

          - Egy… - még jobban kitágultak a pupillái - …egy vám… vámpír – lihegte.

          - MICSODA?! – nem akartam hinni a fülemnek.

          JunHong is landolt mellettünk, MinAh-hoz lépett, szorosan átkarolta a derekát. Behúzta a szárnyait, ismét hétköznapi embernek látszott. Nem volt idő tétovázni, tennem kellett valamit. Hátat fordítottam nekik, és az utca felé indultam.

          - Várj, Unnie! – kapott utánam MinAh.

          - Mi az? – fordultam meg.

          - Nem csak ketten vannak… - motyogta maga elé - …nem csak egy vámpír van MinYounggal…

          - Elég volt! Indulok! – rántottam el a kezemet MinAh szorításából.

          Egyetlen mozdulattal fordítottam ismét hátat, és dühödten indultam meg az utcába. Tudtam, hogy mire gondol MinAh… Tudtam, hogy kik voltak még azok, akik ott voltak. Farkasok. Megint. A testemet egyetlen másodperc alatt öntötte el a forróság, mindkét kezemben rögtön megjelentek a tűzlabdák. A ház falához húzódtam, amikor végre elértem ahhoz a szűk kis utcához. Szuszogás és lihegés hallatszott. Óvatosan kidugtam a fejemet a fal mögül, hogy pontosabban szemügyre vehessem MinYoungot és a támadóit.

          MinYoung szoborként állt a zsákutca közepén, mögötte egy különös alakkal. Akinek egyik keze Minnie nyakán pihent, másik kezét a derekán nyugtatta. Kicsit közelebb húzta magához, a húgom engedelmesen követte a mozdulatban, meredten bámultak maguk elé. Én is elfordítottam a tekintetemet. Velük szemben két köpenyes alak ácsorgott. Először nem tudtam eldönteni, hogy az állítólagos vámpírt intézzem el, vagy a farkasokat üldözzem el a húgom közeléből.
          Épp támadásba akartam lendülni, amikor valami különös dolog történt. A farkasok elindultak a zsákmányaik felé, amikor hirtelen mozdulatlanokká váltak, de nem csak ők. Furán hangzik, de szó szerint a levegő is megfagyott körülöttünk. MinAh-ék felé fordultam, de már nem láttam őket az utcában, JunHong hazavitte őt, így miatta már nem kellett félnem. De MinYoung még mindig a különös alak karjaiban volt.
          Újra rájuk néztem. A farkasok még mindig mozdulatlanok voltak. A vámpírnak kiáltott idegen elengedte MinYoungot, közelebb sétált a másik két támadóhoz, valamit morgott az orra alatt, majd visszalépett Minnie-hez. Finoman legyintett egyet a kezével. A levegő megmozdult, a farkasok is tovább lépdeltek MinYoung felé, de ők eltűntek. Egyetlen pillanat alatt váltak köddé. A két köpenyes egymásra nézett, majd a zsákutca felé indultak el. Felém. Visszább húzódtam a rejtekben, még mindig felkészülten vártam őket, hátha használnom kell az erőmet. Mielőtt még távoztak volna, újfent megálltak. Épp csak néhány karnyújtásnyira tőlem.

          - …és most mi lesz Kris? – kérdezte az egyik.

          - Nem mondhatjuk meg neki! – fordult felé a másik – Tartsd a szád, JongIn! – intette hallgatásra a társát.

          A következő pillanatban ők is eltűntek az éjszakában, magamba roskadva álltam a házfalnak támaszkodva, végül meggyengülten rogytam a térdeimre, és hangos zokogásban törtem ki.