2. évad - 5. fejezet

MinYoung kissé félve lépett ki a nappaliból, nyomában KiBummal és Védelmezőjével, aztán az udvaron álló rattanból készült kerti bútorhoz lépdelt és leheveredett az egyik kényelmes székbe. Mélyet lélegzett, ahogy tekintete felsiklott SungYeon szobájának ablakához, ujjait összefonta az ölében. Ideges volt. Túlságosan aggódott szeretett nővére állapota miatt, nem akarta, hogy örökké a négy fal rabságában éljen, mert nem tudja kordában tartani az indulatait. Remélte, hogy egyszer véget ér SungYeon Szomjúsága, és ha nem is teljesen, de részben olyan lesz, mint régen volt. Mikor megismerkedtek.

- Baj van, Angyalom? – sétált közelebb Menyasszonyához a Legfiatalabb Vámpírlovag, majd elé érve leguggolt, tenyereit MinYoung kézfejeire simította. – Mi bánt?

- Nem bánt semmi – sóhajtott fel. – Csak elmélkedem.

- Ennyire gondterhes az az elmélkedés? – döntötte oldalra fejét TaeMin, miközben összefonta ujjaikat és egy halvány mosolyt intézett Menyasszonyához.

- Nem. Csak Unnie körül keringenek a gondolataim.

- Mint például?

- Amikor megismerkedtünk – mosolyodott bele válaszába, egy parányi könnycsepp bújt meg jobb szemének sarkában, amit Vámpírlovagja könnyed mozdulattal letörölt, majd egy apró csókkal illette MinYoung homlokát.

- Tudom, egyszer már elmesélted, de szeretném még egyszer hallani – súgta az Angyal füléhez hajolva, MinYoungból egy újabb lélegzetvétel távozott egyetlen félszeg mosollyal egybekötve.

- Pedig nincs benne semmi különös – felelt kissé remegő hangon, ahogy mélybarna tekintete találkozott a vörös írisszel.

- Én is kíváncsi lennék a történetre – kuporodott le az idősebb Vámpírlovag a MinYoung mellette fotelba, lábait keresztbe vetette, könyökeit megtámasztotta térdein és kérlelőn bámulta az Angyal arcvonásait.

- Rendben – szusszantott fel határozottabb görbülettel ajkán, idáig kissé görcsös teste ellazult és elmerült a szívében őrzött emlékek tengerében. – Volt egy nagy karambol, nagyon sok autó egymásba rohant, ha jól emlékszem, akkor még egy busz is részese volt a balesetnek – kezdett bele halkan, mindkét bíborszín szempár MinYoungra tapadt, a Vámpírlovagok itták szavait. – Egy nagyon jó barátom is benne ült az egyik autóban. Amikor hallottam erről az egészről, azonnal a kórházba rohantam, hogy mellette legyek, és emlékszem, hogy senkitől nem tudtam információt kérni az állapotáról, akkora felfordulás volt ott. Aztán megláttam a recepciós pultot és mögötte Unnie-t. – MinYoung szempárja elhomályosult, ahogy felidézte SungYeon arcát, hangja a másodperc tört részére megremegett. – Alig hallotta, hogy ott vagyok, szinte észre sem vett, picit összekapartam magam és hangosabban kérdeztem tőle, mire rám nézett. Életemben nem találkoztam még annál kedvesebb szempárral. Tele volt törődéssel és megértéssel. Megszólított és tudtam, hogy ő lesz az, aki nekem tényleg segíteni fog.

- Angyalom – sóhajtott fel a fiatalabb Vámpírlovag, egyik kezével letörölt egy újabb kóbor könnycseppet MinYoung arcáról, aztán újra összefonta ujjaikat.

- Amikor megmondtam, hogy kihez jöttem, rögtön keresni kezdte a beteget, hogy mielőbb tájékoztathasson. Mindent letett a kezéből, kijött a pult mögül és félrehívott. Emlékszem, hogy megfogta a kezeimet és finoman megszorította őket, aztán pedig elmondta, hogy már nem tudták megmenteni a barátom életét, hiába küzdöttek érte. Összetörtem. Úgy éreztem, végleg egyedül maradtam. HeeChulon kívül senkim nem volt, szinte a bátyámnak tekintettem mindig is, mert majdhogynem ő nevelt fel. Ő és a szülei.

- Mi történt utána? – suttogta kérdését TaeMin.

- Elrohantam. Egyedül akartam lenni a fájdalmammal, így inkább elrohantam a kórházból.

- És SungYeon? Mit csinált? – érdeklődött csillogó szempárral KiBum.

- Utánam jött – mosolyogta. – És persze le is buktam előtte – szélesedett a mosoly.

- Lebuktál? – tökéletes szinkronban szólalt meg a két Védelmező.

- Akkor nagyon féltem, és mikor Unnie a nevemet kiáltotta, hirtelen köddé váltam, megragadtam Unnie csuklóját és magammal hoztam a parkba. Szegény nem tudta, hogyan került oda, ahogyan azt sem tudta, hogy én mit keresek ott. Végül bevallottam, hogy nekem köszönheti, hogy a zebra helyett már a parkban ácsorog.

- Hogy’ reagált mikor elmondtad neki, hogy Angyal vagy? – faggatózott az idősebb.

- Nagyon jól fogadta. Sőt, inkább Unnie volt az, aki elsőként elmondta, hogy más, mint a többi ember. Ő volt az, aki nyitott felém, nem pedig én. Éreztem, hogy Unnie tényleg más, mint a többi ember. Még közülünk is különleges.

- Ezt hogy’ érted? – kíváncsiskodott TaeMin.

- Semmit nem tudtam SungYeonról, de a tekintetében mégis láttam, hogy sok mindenen kellett keresztül mennie, és ha a fájdalmak után mégis képes volt nyitni egy magamfajta felé, akkor csakis jó lehet, legyen bárki is. Éreztem. Minden porcikámban éreztem, hogy Unnie úgy fog vigyázni rám, ahogy HeeChul tette egész gyerekkorunkban és az utolsó lélegzetvételéig.

- És mindig is úgy vigyázott rád – szorított kézfejeikre a Vámpírlovag.

- TaeMin-ah? – fogott a vállára KiBum.

- Szerintem azzal mindent elmondok neked, Hyung, ha azt válaszolom, hogy SungYeon képes lett volna szembeszállni velem csak azért, hogy MinYoungot megvédje tőlem. Akár az élete árán is.

TaeMin és MinYoung összenézett. A fiatalabb Vámpírlovagnak igaza volt, ezt mindketten tudták, és KiBum is érezte, hogy bárkiért képes lenne az életét adni, ha a Bátyját elkísérte arra a pokoli helyre, hogy őt kimentsék. Aztán pedig feláldozta magát, hogy mindenki mást is megvédjen a fogva tartójától.

- Minden rendben lesz, SungYeonnal – szólalt meg kisvártatva KiBum, mire mindkét szempár rátalált az övére. – Hyung mellett biztonságban van és hamarosan a Szomjúsága is elmúlik, éppen a Védelmezője miatt.

- Mármint? – pislogott parányikat az Angyal.

- Amikor egy Vámpírlovag megtalálja a Menyasszonyát, akkor végre remény csillan, hogy nem kell tovább az Örök Sötétségben léteznie, rálelhet a Fényre és a Boldogságra. Ez pedig pontosan akkor történhet meg, ha a Menyasszony kész a vérét adni a Vámpírlovagjának és hajlandó inni a Vámpírlovag véréből. Ha mindketten készek megtenni az első lépést, akkor rálépnek egy olyan útra, ahol nem vár rájuk más, csak a Boldogság. Még egy magunkfajta vérszívó is megkaphatja azt, amiről minden normális ember álmodozik. Boldog lehet. Szabadon szerethet és megöregedhet, aztán pedig meghalhat a Társa mellett.

- De nem úgy van, hogy ti halhatatlanok vagytok? – döntötte oldalra a fejét MinYoung KiBum utolsó megjegyzését hallva.

- Nem istenek vagyunk, csak Vámpírok – érkezett a távolból egy mélyen búgó, mosolygós hang, mire az összes tekintet annak tulajdonosára siklott.

- Unnie – sóhajtott fel megkönnyebbülten MinYoung, sietve elengedte TaeMin kezeit, felkelt a székből és SungYeonhoz iparkodott.

Egyetlen biztos mozdulattal fonta karjai közé az idősebb lányt, aki még megbújt Védelmezőjének háta mögött, majd lassan hátrálni kezdtek a nappali ajtajához, egyre jobban elrejtőzve a délutáni napsugarak elől, miközben SungYeon karjai is körbeölelték MinYoung vékony alakját. Az Angyal belefúrta az orrát SungYeon vállgödrébe, még erősebben szorította magához a hűvös testet, SungYeon is viszonozta az ölelés mértéket. MinYoung halkan felnyüszített a pillanatnyi fájdalomtól, hirtelen lazított a fogásán az idősebb lány.

- Ne haragudj, Minnie! – kapott vállaihoz ijedtében, és azonnal keresni kezdte a másik pillantását.

- Jól vagyok, Unnie. Szeretem, mikor szeretsz – kuncogta.

- Biztos, hogy jól vagy? – mélyítette el a szemkontaktust.

- A lehető legjobban vagyok – felelt mosolyogva.

- Te is rendben vagy, Hyung? – KiBum emelkedett fel a bútorról, a legidősebb Védelmezőhöz lépdelt.

- Sosem éreztem még magam ilyen jól – fúrta hosszú ujjait melírozott tincsei közé, felrázta őket, majd SungYeon vállára tette karját és magához vonta Menyasszonyát. – Miről beszélgettetek pontosan? – érdeklődött kíváncsi szemekkel.

- Csak a Menyasszonyságról meg a Vámpírlétről – TaeMin is közelebb sétált, majd MinYoung háta mögé érve, átfonta derekát és állát megtámasztotta az Angyal jobb vállán.

- Érdekes téma – vigyorogta a legidősebb Védelmező.

- Nagyon is az! – nevetett fel MinYoung. – De hogy’ is van igazából ez a „meghalhat a Társa mellett” dolog? – rebegtette pilláit KiBum felé, akinek rajzolt hatású szájára lassanként kúszott egy elégedett mosoly.

- Úgy, ahogy mondtam – közölte tényként, majd fordult egyet és visszasétált a kerti bútorokhoz. – Mi sem élünk örökké, nem vagyunk istenek. Csak ostoba vérszívók – kuncogta, ahogy közelített a székhez.

- De most akkor mi van? – értetlenkedett továbbra is az Angyal.

- A Menyasszonyoknak van egy nagyon különleges képességük, amikről még ők maguk sem tudnak – helyezkedett el ismét az egyik széken. – Menyasszonynak lenni nagyon is összefüggő dolog.

- Kifejtenéd? – intézte KiBumhoz kérdését SungYeon.

- Azzal, hogy a Menyasszony megharapja a Vámpírlovagját, szövetséget köt vele. A vérük eggyé válik, ezáltal felerősíthet képességeket, vagy akár adhat újakat is. SungYeon esetét véve alapul, ő jóval erősebb lett, mint korábban volt. Az egész testét lángba tudja borítani és porig égetni egy egész várost.

- Hurrá – morgott az orra alatt a példaként felhozott lány.

- Cssh, Sung-ah. Semmi baj nem lesz, míg melletted vagyok – duruzsolta nyugtató szavait a fülébe.

- Remélem is – pihegte lehunyt szemmel.

- És ha az én esetemet vesszük alapul? – tette fel kérdését az Angyal.

- Felejtsd el, MinYoung – reagált elsőként a legfiatalabb Védelmező, miközben könnyedén megfordította tenyerei alatt Menyasszonyát. – Nem foglak bántani és soha nem foglak a másik végletre kényszeríteni. Esküt tettem, amihez a végsőkig tartom is magam – közölte tényként.

- Minden Eskü megszeghető – jegyezte meg félszegen SungYeon, majd JongHyunra nézett. – Hiszen, ha azzal az életét mented meg, akkor máris megéri megszegni – járatta bíborszín szempárját a vörösen csillogó lélektükrökben.

- Azért nem könnyű megszegni azt az Esküt – húzta egyetlen csókra magához Szerelmét, majd elszakadtak egymástól és MinYoungra néztek. – Magatoknak kell tudnotok, hogy mit szeretnétek.

- Vállalok mindent – jelentette ki ellenkezést nem tűrően az Angyal, ahogy válla mögé nézett, hogy végigmérje nővére és Védelmezőjének alakját. – Tudom, hogy nem lesz könnyű, de akkor is végig akarom csinálni – fordult megint Vámpírlovagja felé.

- Nem foglak megharapni, MinYoung-ah. Soha. Akkor inkább az Öröklét, mintsem a neked okozott szenvedés.

- Kibírom. Ha Unnie-nak ment, akkor nekem is menni fog – győzködte TaeMint.

- De én meghaltam, Minnie – hívta fel halkan egy fontos tényre az Angyal figyelmét, JongHyun magabiztosabban fogott SungYeon vállára. – Én nem éreztem, amikor JongHyun megharapott, de te a tudatodnál leszel végig. Érezni fogod, amikor a fogai a bőrödbe mélyednek, hallani fogod, amikor iszik a véredből, és azt is érezni fogod, ahogy megtelik a méreggel a tested és félvérré válsz. Lassan. Nagyon lassan.

- Nem számít. Eldöntöttem – lehajtott fejjel felelt SungYeon taglalására, majd ismét Vámpírlovagjára nézett. – Szeretlek, TaeMin-ah, és nem akarok egyetlen percet sem nélküled létezni. Többé már nem. Nem akarok egyedül lenni. Tartozni akarok valakihez, TaeMin-ah. Ahogyan Unnie tartozik JongHyunhoz, úgy akarok én is hozzád. Örökre.

- MinYoung-ah – súgta ajkaik közé, majd fokozatosan megszüntette a köztük lévő távolságot és egyetlen őszinte csókban egyesültek.

Megirigyelve a szerelmesen csókolózókat, JongHyun is közelebb húzta magához SungYeont és ők is elvesztek az Érzelmek Tengerében. Csupán KiBum volt az, aki kissé fintorogva nézte a Szerelmeseket. Ugyan próbálta leplezni fájdalmát és igyekezett előtérbe helyezni Bátyja és a legfiatalabb Vámpírlovag boldogságát, azonban képtelen volt elszakadni a kínzó emlékektől, amik egyre gyakrabban törtek rá a megmentése óta. Talán túl sokszor is.

- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha én most már elmegyek – kelt fel a székből, elsimított néhány ráncot a nadrágján, felsőjén is igazított egyet, majd a nappali bejárata felé indult.

- KiBummie? – szakadt el Menyasszonyától a legidősebb Védelmező és Öccsére nézett. – Mi baj van?

- A legjobb lesz, ha visszavonulót fújok.

- Szerintem a vendégszobát nyugodtan birtokba veheted, nem hinném, hogy SungYeonnak ellenére lenne – pillantott Menyasszonyára, majd megint Öccsét vette mérce alá.

- Nem érted, Hyung – vett egy nagy levegőt. – Ideje végleg távoznom. Köszönök mindent, SungYeon! – dőlt meg udvariasan, majd felemelkedvén folytatta. – Most már minden a helyére került, hálás vagyok, hogy segítettél a Bátyámnak, remélem, hogy valaha viszonozhatom majd ezt feléd.

- Ne butáskodj, KiBum – SungYeon ellépett JongHyuntól és KiBumhoz sétált. – Nem kell elmenned. Ebben a hatalmas házban bőven elférünk mind.

- Nem érted, igaz? – húzta kényszeredett mosolyra a száját.

- KiBum? – mindkét kezét megfogta a Vámpírlovagnak és igyekezett minden gondolatot megfejteni. – Mit kell értenem, KiBum?

- Ti már megtaláltátok a Menyasszonyotokat, boldogan élhettek egymás mellett, de bocsássatok meg nekem, ha ezt nem tudom mosolyogva nézni. Én már elveszítettem a Menyasszonyomat és többé már nem lesz esélyem egy ilyen élményre, mint ami nektek adatott meg, így a legjobb lesz, ha örök magányra ítélem magamat, és visszavonulok minden érzés elől.

- Úgy érted, hogy olyan akarsz lenni, mint Ők? – csatlakozott a beszélgetésbe TaeMin is. – Képes lennél úgy élni, mint Azok? – TaeMin szavai dühtől izzottak, amely érzést egyik lány sem értett, ellenben a másik két Vámpírlovag tökéletesen felfogott. – Meg sem próbálsz boldog lenni? Soha többé?

- Hibáztam, TaeMin-ah! – Fakadt ki könnyeivel küszködve a második legidősebb Vámpírlovag. – Szerinted élvezet nézni, ahogy boldogok vagytok a Menyasszonyaitokkal, miközben én elveszítettem az enyémet, mert túl gyáva voltam megharapni? Mert nem akartam, hogy vállaljon értem bármit is! Azt hiszed, hogy élvezem? Minden nap meghalok, mióta elvették tőlem a Menyasszonyomat! Minden áldott napom maga a pokol nélküle! Tudod, milyen érzés? De inkább vállalom azt a létet, minthogy ezzel a szenvedéssel a szívemben kelljen tovább léteznem. Ha kell, akkor Velük – szűrte fogai között.

- Kik? Kikkel? – motyogta rémülten MinYoung. – Kiről beszéltek, TaeMin-ah?

- Nem érdekes, MinYoung. Ne is törődj velünk.

- Miért nem mondod meg neki, hah? – fonta össze mellkasa előtt a karjait. – Miért nem mondod meg a Menyasszonyodnak, hogy ki is vagy valójában?

- TaeMin-ah? Mire céloz KiBum? Mit? Mit titkolsz? – reszketve fogott Védelmezője karjára és magával szembe fordította. - Kik?

- Rajta, TaeMin! Valld be végre a Menyasszonyodnak, hogy ki fia borja vagy! Mondd csak el bátran, hogy miért jöttél el! Mondd el, hogy ugyan mivel dacolsz a mai napig! Mondd el neki, hogy tudja, meg vannak számlálva a percei!

- Elég lesz, KiBum! - JongHyun lépett fel erélyesebben Öccsével szemben, hiába tudta, hogy annak minden egyes kijelentése a valóságot takarja.

- Halljuk! - SungYeon szólította fel a Vámpírlovagokat a színvallásra, hangja mennydörgésként vágott végig az udvaron.

- Lee TaeMin vagyok, egy Vámpírlovag. Egy Vámpírlovag, aki a legelső Vámpír leszármazottainak egyike. A Családom a Vámpírok Vezetői. Egy Vámpírlovag vagyok, aki szökésben éli a napjait a Szolgájával, aki szintén egy Vámpírlovag - ebben a másodpercben siklott át tekintete JongHyunra, aki a következő momentumban fejet hajtott a fiatalabb előtt, ezzel még jobban összezavarva a két lányt. - Egy Vámpírlovag vagyok, aki ellenszegült a Család akaratának és nem akart többé a Sötétségben élni. Egy Vámpírlovag vagyok, aki szerelmes egy Angyalba - pillantott ezúttal MinYoungra, aki egyre sűrűbben szedte levegőjét a hallottaktól.

2. évad - 4. fejezet

Miután KiBum magára hagyta Bátyját és annak Menyasszonyát, a folyosóra lépve lecövekelt. Kis időre lapockáival az ajtónak támaszkodott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban magához tért az idősebb lány és Bátyja végre megnyugodhat. Akaratlanul is elmosolyodott a kiszűrődő hangoktól, miközben néhány pillanatra az emlékeibe merült. Felidézte magában múltjának egy részét, a korábbi finom görbület lassanként tűnt el ajkairól és váltott ismét szomorú mosolyra arckifejezése.

Tenyereit is a falapra simította, de mielőtt még egy kóbor könnycsepp bukkant volna elő macskás szempárjából, melynek fakó vörössége lassanként erősödött KiBum állapotával arányosan, sietve letörölte azt jobb kezével. Mélyet sóhajtott elveszve az emlékek tengerében, hiába gyógyult a teste megelőzve az idő pergését, a lelkén ejtett hegek továbbra is tátongtak. Elveszített Menyasszonyát képtelen volt elfelejteni. Bármennyire is küzdött emlékei mélyre ásásával, ettől az egytől képtelen volt szabadulni.

Néhány perccel később ellökte magát a falaptól, majd lassan araszolni kezdett a közlekedőn egy másik ajtó felé, ahonnan a fiatalabb Vámpírlovag erejét érezte. Megállt a sötétszín térelválasztó előtt, újabb másodpercek teltek el a várakozással, majd jobb kezét felemelve óvatosan megkocogtatta a falapot. Szinte még combja mellé sem engedte a karját, amikor az ajtó majdhogynem feltépődött és megjelent előtte egy aggodalommal teli, mégis csillogó szempár, MinYoung személyében.

- Felébredt – szólalt meg KiBum halvány mosollyal ajkain, majd hátrált egy lépést.

- Jól van? – nyelt egy nagyot az Angyal, aki alig merte felfogni KiBum egyszavas mondatát, olyannyira hihetetlennek érezte abban a pillanatban.

- Azt hiszem, hogy a lehető legjobban van SungYeon – sóhajtott fel megkönnyebbülten a megmentett Vámpírlovag, majd bíborszín szempárja az Angyal mögött álldogáló társára tévedt. – Most már mindketten megnyugodhattok. Minden rendben lesz.

- Bemehetek hozzá? – tette fel kérdését MinYoung, noha pusztán csak az illendőség vezérelte őt, mert szíve szerint el sem mozdult volna az idősebb lány mellől.

- Talán már nem zavarsz meg semmit – jegyezte meg egy elégedett vigyorral egybekötve, majd még két lépést hátrált az Angyal szobájától.

- Most ezt mire mondod? – Pislogott értetlenül a lány, ahogy kijjebb lépett a folyosóra, a két Vámpírlovag összenézett, majd TaeMin ajkaira is hasonlóan elégedett görbület költözött. – Lemaradtam valamiről? – forgatta a fejét a két Védelmező között, mire a fiatalabb az Angyal derekára simította a bal karját és gyengéden magához vonta őt.

- Nem maradtál le semmiről, Angyalom – suttogta lágy hangon a fülébe, amire MinYoung teste finom rázkódással reagált és egy parányi sóhaj hagyta el száját.

- De akkor miért vigyorogtok úgy, mint a vadalma? – mormogta továbbra is a fejét járatva a két férfi között. – Valaminek csak kellett történnie, ha ilyen elégedett képet vágtok ti ketten! Ki vele! Mi van Unnie-val és JongHyunnal? Miért vágtok ilyen fejet? Valamit tudnotok kell, különben nem lenne ennyire önelégült fejetek! – összekulcsolta karjait mellkasa előtt, korábbi öröme szertefoszlott a Vámpírlovagok arcát látva, helyére sértődöttség és némi gúny költözött.

- MinYoung-ah – pihegte újra füléhez hajolva az Angyal Védelmezője, miközben még biztosabban fogott annak derekára. – Nem maradtál le semmiről, csupán nem kell aggódnod már SungYeon miatt. Jól van és a lehető legbiztonságosabb karokban van most jelen pillanatban.

- De valaminek akkor is történnie kellett – duzzogva reagált TaeMin szavaira, egyetlen pillanatra sem szakította el bosszús pillantását a lábai alatt lévő szőnyegről, a legkevésbé sem akart Védelmezője szemébe nézni, mert tudta, akkor elveszíti a fejét és semmit sem szed ki belőle.

- Szerintem inkább menjünk mindannyian SungYeon szobájába és győződjünk meg mi magunk a dolgokról – KiBum fordult egyet és újfent az idősebb lány szobáját vette célba.

Az Angyal még egy mérges sóhajt engedett tüdejéből távozni, majd végül elfogadta KiBum javaslatát és követte az idősebb Vámpírlovagot nővére lakrésze felé. TaeMin szorosan lépdelt Menyasszonya mellett, karja még mindig az Angyal derekán pihent, csupán néhány milliméter távolság volt kettejük között, ami egy-egy lépés következtében azonnal semmivé vált.

SungYeon szobájához érve újra KiBum került szembe a térelválasztóval és megint ő volt az, aki figyelmes kopogtatással jelezte megérkezését. Tette után alig három másodperccel később nyílt is az ajtó és kaptak engedélyt a kint várakozók a belépésre. Az idősebb Vámpírlovag ellépett az ajtóból, hogy MinYoungot előre engedje, majd miután TaeMin is a helyiségbe lépett, becsukta maga mögött a térelválasztót és hátával nekidőlt.

MinYoung lassan lépdelt SungYeon ágyához, a félvér mutáns ragaszkodóan ölelte magához Védelmezőjét, aki jobb karjával a hátán simított végig hosszú mozdulatokkal, bal karjával derekát tartotta biztosan. Fejüket a másik nyakszirtjébe temették és addig ki sem bújtak onnan, míg meg nem hallották az Angyal halk szipogását.

- Jól vagyok, Minnie – emelte meg a fejét JongHyun vállgödréből és ránézett. – Soha nem éreztem magam még ilyen jól – húzta lágy mosolyra halványrózsaszín száját.

- Unnie – pityeregte az Angyal. – Biztos, hogy jól vagy?

- Igen, biztos.

- Öhm – nyelt egy parányit, majd elkapva SungYeonról könnyes pillantását, JongHyunra nézett, majd megint nővére szempárját csodálta meg. – Szép a szemed – mosolyodott bele kimondott gondolatába.

- Hm – SungYeon is Védelmezőjére figyelt néhány röpke másodperc erejéig, aztán megint húgán állt meg tekintetével. – Köszönöm. Nekem is tetszik, bár én magam még nem láttam – kuncogta.

- Gyönyörű – pihegte alig hallhatóan a legidősebb Vámpírlovag, ahogy orrával SungYeon nyakába bújt egyetlen szívdobbanásnyi időre, majd megint társait vette mérce alá.

- MinAh jobban van? JiWonnie vele van? – nézett végig a megfogyatkozott társaságon a legidősebb lány, végül MinYoungon állt meg kérdő tekintetével.

A három Vámpírlovag és az Angyal szempárja összeakadt. Fogalmuk sem volt róla, mégis hogyan tálalják az idősebbnek a történteket, hiszen még azt sem szokta meg jóformán, hogy félvérré vált, így nem voltak biztosak benne, hogy jól viselné majd a fájdalmas elvesztést, amit a másik két lány távozása okozhat SungYeonnak.

- Minnie? – törte meg a némaságot SungYeon, miközben elengedte JongHyun testét és lecsúszott a Vámpírlovag combjairól. – Hol vannak a lányok? – Kérdezte, ahogy talpa érintette a földet, lassan megpróbált lábaira állni, JongHyun tenyere a lány derekára siklott, hogy biztonságban tartsa őt.

- Unnie – nyomott le egy nehézkes gombócot a torkán. – Lehet, hogy még egy picit inkább pihenned kellene. Talán jobb lenne, ha még inkább visszafeküdnél – kereste az újabb kibúvókat, hogy nővérét óvja a csalódástól, azonban SungYeon szembogarai lassanként váltottak nyugodtból idegessé és azzal együtt mérhetetlenül ijedtté is.

- Mit titkolsz, Minnie? – biccentette oldalra a fejét kérdése közben és még közelebb támolygott az Angyalhoz.

- Nem titkolok semmit – hazudta lesütött szemekkel, újabb védelmi módszerben reménykedve.

- Valamit biztosan elhallgatsz előlem, mert ha minden rendben lenne, akkor már rég megmondtad volna. Soha nem tudtál hazudni. Főleg nem nekem. Tehát? Hol van a másik két lány? – nézett végig az Angyal reszkető alakján, akinek kibuggyantak az első könnycseppek szeméből.

- Ülj le inkább, Sung-ah – JongHyun fogott az idősebb lány csípőjére, majd húzta is vissza az ágyra és lenyomta rá.

- Te is tudod, JongHyun? – kapta a fejét Védelmezőjére, aki pusztán egy magabiztos fejbólintással válaszolt a kérdésre.

- Hol vannak? – elcsukló hangon buktak elő a szavak SungYeon szájából.

- Elmentek, SungYeon – felelt a legfiatalabb Vámpírlovag, elengedte MinYoung derekát és SungYeon elé lépett, lassan leguggolt lábai előtt. – Nem tudták, hogy Hyung mire készül, JiWon megijedt és azzal, hogy téged elveszítettek, úgy érezték széthullott a családjuk.

- Hazugság – tört fel könnyes hangon SungYeonból.

- Unnie – sóhajtotta csalódottan az Angyal.

- Nem! – Kiáltotta el magát egyre elcsuklóbb hangon, haragosan nézett hol Védelmezőjére, hol a másik két Vámpírlovagra, hol pedig MinYoungra. – Hazugság! Nem tették volna meg soha! Azt mondták, mindig együtt leszünk! – záporoztak SungYeon könnyes ellenkezései, ahogy tudatosult benne TaeMin korábbi mondata, magabiztosan emelkedett fel az ágyról.

- Kérlek, Unnie, nyugodj meg – fogott SungYeon ökölbe szorított bal kezére, de hirtelen elrántotta a tenyerét, amikor bőrén érezte az idősebb lány emelkedő hőmérsékletét.

A kép csak illusztráció

MinYoung rémülten nézte a kétségbe esett nővérét, akinek vörös szempárja fokozatosan elsötétült, bíborszín írisze feketévé alakult, szemfogai alsó ajkára nőttek, testhője pedig egyre magasabb értéket kezdett produkálni a másodperc tört része alatt, ezzel tenyerében megjelentek az első kisebb lángcsóvák.

JongHyun hirtelen termett a lány mögött, majd szorított is azonnal csípőjére, orrát a lány nyakszirtjébe fúrta és hosszan belélegezte Menyasszonya illatát, megfontoltan húzni kezdte MinYoungtól, ahogyan a legfiatalabb Vámpírlovag is felegyenesedett és Menyasszonya elé állt, hogy testével óvja az esetleges támadástól.

KiBum ellökte magát az ajtótól és a két pár közé állt. Egyszer TaeMinre nézett, egyszer pedig JongHyunra pillantott. Egy-egy kósza pillantást pedig a két Menyasszony irányába intézett. Nagyot sóhajtott, majd két karját kinyújtotta, jobb tenyerét JongHyun lüktető mellkasára simította, a balt pedig TaeMin vállára tette.

- A legjobb lesz, ha ezt a beszélgetést nem itt folytatjuk tovább – szakította meg a feszült csendet, mire mindannyian bólintottak egyet beleegyezésül. – Menjünk inkább az udvarra.

- Jó ötlet, Bummie? – intézte hozzá szavait JongHyun.

- Nem lesz senkinek semmi baja.

- Sung-ah még nem biztos, hogy felkészült a kinti világra. Nagyon intenzíven érzi a szagokat, ahogyan a napfényt is meg kell még szoknia, ami nem két perc.

- Hidd el, hogy elég felkészült ahhoz, hogy ne ölje meg a külvilág, ahogyan ő sem tud már ártani a külvilágnak. Sokkal erősebb a Menyasszonyod, mint ahogy azt te gondolod.

- Biztos vagy benne, Bummie? – aggodalmaskodott továbbra is.

- Csak az udvarra megyünk, Hyung – kúszott könnyed mosoly KiBum szájára.

- Én akkor is féltem SungYeont, KiBum. Még csak most telt meg a vére az enyémmel, csupán alig két órája lehet azt mondani, hogy félvér lett. Nem akarom, ha megsérülne, vagy a figyelmetlenségem miatt ártana bárkinek is.

- Miért? Ártana? – szólt közbe a testvérpárbajba MinYoung is, akin egyre csak eluralkodni látszott rémültsége.

- Nem ártana senkinek sem. Erősebb bármelyikünknél – jegyezte meg halkan KiBum, miközben végignézett SungYeon didergő testén, porcelános bőre fokozatosan telt meg vérrel és kapott rózsaszínes árnyalatot, ami folyton csak erősödni látszott. – Ha nem megyünk ki az udvarra záros határidőn belül, akkor a Menyasszonyod lángba borítja az egész szobát, sőt, akár még a házat is felégetheti. Odakint ezt maximum a kerti bútorokkal tudja megtenni.

- Ez mit akar jelenti, KiBum? – motyogta az Angyal.

- SungYeonnak kordában kell tartania az indulatait, mert ha nem fékezi meg őket, akkor akaratlanul okozhat súlyos sérüléseket olyanokban, akiknek nem akarna egyébként sem ártani.

- Hah? – nyögött fel MinYoung.

- Ha nem figyel magára, akkor bármikor porrá égethet bárkit a környezetében.

- De JongHyun vissza tudja tartani SungYeon ezen képességét – javasolta a legfiatalabb Védelmező, mire az összes tekintet TaeMinre tévedt. – Miért néztek rám úgy, mintha nem tudnátok ezt ti is? – pislogott tanácstalanságában.

- Hogy’ érted, hogy vissza tudja tartani, TaeMin-ah?

- Úgy, MinYoung, hogy mindig is képes volt erre, Hyung – mosolyogta csendes válaszát, majd egy apró csókkal illette Menyasszonya homlokát.

- Ez igaz – sóhajtott fel JongHyun, miközben szorosabban fogta meg SungYeon derekát.

- Akkor nem lesz itt semmi gond – KiBum ajkára megkönnyebbült görbület költözött, majd SungYeonra nézett.

A félig mutáns és félig Vámpír lány mellkasának heves mozgása csillapodott, majd normális ütemben kezdte szedni a levegőjét. Íriszének vörössége is visszatérni látszott, ahogyan bőrének porcelánossága is követte a fakóbb árnyalatot, testhőmérséklete visszahűlt, tenyeréből eltűntek a lángok.

Nagyokat pislogott maga elé, ahogy elcsitultak indulatai, azonnal megfordult JongHyun tenyerei alatt, karjait átfonta Vámpírlovagja nyakán és erősen magához szorította a langyos testet. Orrát Vámpírlovagja vállgödrébe nyomta, aprókat szippantott bódító illatából, akaratlanul nyalta meg kiszáradt ajkait, ahogy tüdeje megtelt az aromával.

- Most inkább menjünk ki, hamarosan ők is csatlakoznak hozzánk – tolta hátrébb a legfiatalabb Védelmezőt és Menyasszonyát, míg végül el nem értek az ajtóig.

- KiBum? – pislogott nagyokat MinYoung értetlenségében, TaeMin vállára markolt.

- SungYeon a Szomjúságát nem tudja megfelelően kontrollálni, így jobb lesz, ha inkább az udvaron várjuk meg, amíg teljesen lehiggad. Hyung pedig mindent elmond neki, amit tudnia kell.

- De ugye nem lesz egyikünknek semmi baja?

- Hyungot egy percig sem kell féltened, SungYeon pedig a legjobb biztonságban van mellette. Ők már összetartoznak és nincs az a Földi vagy Égi erő, ami elszakíthatná őket egymástól – KiBum ellépett tőlük, majd a kilincsre fogott. - A Szomjúsága pedig hamarosan lecseng és nem lesz ilyen kis harapós - ezzel köddé vált.

- Hagyjuk magukra őket – suttogta MinYoung fülébe Vámpírlovagja, aztán ők semmivé lettek.

SungYeon reszketve ölelte magához JongHyunt, mely remegés nem akart elmúlni, JongHyun minden erejével küzdött, hogy megnyugtassa Menyasszonyát. Szüntelenül simított végig gerince ívén és préselte minduntalan magához a didergő sziluettet. Kissé oldalra döntötte fejét, hogy még elérhetőbbé tegye nyakának feszes ívét, a Menyasszony egy méretes gombócot igyekezett letuszkolni nyelőcsövén, szúrós-égető érzés kerítette hatalmába a következő nyelésekor.

- JongHyun? – szuszogta elhaló hangon.

- Rajta, Sung-ah – súgta párnáira hajolva, amikor Menyasszonyára fordította figyelmét, majd újfent felkínálta nyakát. – Miattam ne aggódj, a Szomjúságod fontosabb.

- Nem akarlak bántani - ellenkezett egyre nehezebben.

- Sung-ah - újra Menyasszonyára nézett -, nem lesz bajom. Amíg az én véremmel csillapítod a Szomjúságodat, addig tudom, hogy szükséged van rám.

- Mindig szükségem lesz rád, JongHyun.

- Akkor remélem, hogy soha nem fog elmúlni ez a kaparó érzés - fogai közé szorította alsó ajkát, vörös szempárját csodálattal telve vezette végig SungYeon arcán. - Szeretlek, Sung-ah, és megteszek bármit. Igyál - lágy csókot lehelt szájára, majd megint nyakát kínálta fogyasztásra.

- Köszönöm – motyogta lehunyt szemmel, kitárta cserepes ajkait, ezzel láthatóvá téve szemfogait.

Egyetlen parányi sebet ejtett a Vámpírlovag torokívén, a márványos bőr halkan felrepedt, SungYeon pedig lassú kortyolásba kezdett, amint az első vércseppek nyelvének hegyéhez értek. Körmeit JongHyun vállaiba mélyesztette, ahogy Éhsége alábbhagyni látszott, egyetlen biztos nyalintással állította meg a kicsorduló vöröslő folyadékot, majd gyengéd csókkal illette a sértett felületet. JongHyun mosolyogva nézett Menyasszonya lélektükreibe, jobb keze a piros tincsek közé tévedt, bal kezével végigsimított oldalán és Szerelmes Csókkal forrasztotta össze ajkaikat.

2. évad - 2. fejezet

A percek vánszorogtak. Lassan és egyre komótosabban. A képzeletbeli homokórában alig peregtek a szemek, szinte mozdulatlan volt minden időmérő mutatója. Senki nem tudta, hogyan tovább. Minden végképp széthullani látszott és nem úgy tűnt, hogy valaha is össze fog forrni a seb és nyom nélkül eltűnik a heg. Fokozatosan vált egyre bizonytalanabbá a létezés. Mindenki számára, de kiváltképp SungYeon számára.

A mutáns még mindig élettelenül feküdt a Vámpírlovag karjaiban, aki magában imádkozott, hogy Menyasszonya ismét ráemelje barna íriszeit és azzal nyugalom szállja meg a testét. Csupán a Remény halvány szálai pislákoltak számára; tudta, hogy mindent és még annál is többet veszíthet. Hiszen továbbra is bántotta a megszegett Esküje, és ha a kísérlete még kudarcba is fullad, akkor végleg elveszítette a Menyasszonyát és az esélyt arra, hogy újra lüktessen a mellkasa.

JongHyun tudta, hogy mennyit kockáztat azzal, ha nem sikerül időben lépnie, már-már fontolóra vette, hogy mi lesz akkor, ha SungYeon mégsem tér magához és magára marad a szenvedéseivel. Tudta, hogy MinYoung élete végéig neheztelni fog rá, amiért nem vigyázott szeretett Nővérére, hiába ígérte meg neki, és nem lehetett volna semmi ellenvetése a gyűlölete ellen. Túl sok teher nyomta a vállát, gondolatai lassanként emésztették fel a Vámpírlovagot.

Noha kopogtattak SungYeon szobájának ajtaján, JongHyun nem volt hajlandó válaszolni a hangra, egyedül csak Menyasszonyára akart koncentrálni és azonnal reagálni, amint SungYeon valamiféle életjelet kezd mutatni felé. A kopogtatás elhalkult, csak csendes és rövid búcsúzgatások szűrődtek át az ajtórés alatt. MinYoung és a Vámpírlovagja nyugovóra tért, bármennyire is nem állt szándékában az Angyalnak pihennie. Jobban aggódott nővére állapota és TaeMin lehetséges büntetése miatt. Végül a fiatalabb Vámpírlovagnak sikerült meggyőznie Menyasszonyát, hogy az idegeskedésével egyik helyzeten sem segít, sőt, inkább csak saját magának árt vele. Így nehézkesen ugyan, de visszavonulót fújt az Angyal.

KiBum a dolgozó szoba berkein belül próbált erőre kapni, hogy végre most ő támogathassa Bátyját, aki a végső halál karmaiból szabadította ki őt Menyasszonyának segítségével. Viszonozni akarta, legyen bármi is az ára. Kissé szédelegve mászott elő a lépcső alatti szobából, majd fordulván kettőt, indult is meg felfelé a fokokon. Komótosan és mélyeket lélegezve, összekaparva a létező összes energiáját.

Az emeletre érve újabb mély sóhaj hagyta el ajkait, ám ezúttal már megkönnyebbülten lélegzett fel. Fogalma sem volt róla, merre bujkálhat a Bátyja és a sérült Menyasszony, viszont nem akart mindegyik szobába bekopogtatni és felverni a bent tartózkodókat. Várt néhány percet és igyekezett ráérezni Bátyja helyére, ami meg is történt nem sokkal később.

Óvatosan megkocogtatta a falapot, majd egy gondolat múltán be is nyitott a szobába. Épp csak bedugta fejét, hogy felmérje a helyiséget, majd finoman megköszörülte a torkát és beljebb merészkedett a szobába. Lehajtott fejjel és nagyon lassan lépdelt el az ágyig, az idősebb Vámpírlovag szüntelenül simogatta a fakó tincseket, ujjai ragaszkodóan kapaszkodtak SungYeon összekulcsolt kezeibe. Szinte egész testében remegett a félelmei miatt.

- Hogy’ van? – tette fel kérdését alig hallhatóan.

- Alszik – motyogta erőtlenül és kissé kétségbeesetten.

- Hamarosan felébred, Hyung – simította jobb tenyerét JongHyun bal vállára, mire az idősebb Vámpírlovag felemelte a fejét SungYeon hajáról és testvérére nézett. – Nem lesz semmi baj – mondta mélyen a vörös íriszekbe meredve.

- Remélem, hogy nem késtem el, Bummie – motyogta reszkető hangon.

- Úgy látom, hogy te mindent megtettél érte – vetett egy röpke pillantást a mutánsra, majd ismét Bátyjára nézett.

- Úgy látod? – kérdezett vissza meglepetten.

- Hallottam, amikor a két lány beszélgetett a Menyasszonyodról és a sérüléséről.

- Mit hallottál pontosan? – nyelt egy nagyobbat JongHyun.

- Picit darabosak az emlékeim, mert félig-meddig még eszméletlen voltam és a suttogásból sem jöttem rá mindenre, de valamennyit ki tudtam venni a társalgásból.

- Mondj el annyit, amennyire emlékszel – KiBum bólintott egyet, majd leült az idősebb Vámpírlovag lába mellé és egy nagy levegővétel után belekezdett mondandójába.

- Az egyikük nagyon ki volt borulva amiatt, hogy meg akarod harapni SungYeont, és csak azt szajkózta, hogy vége mindennek, így kellett lennie és egyebek.

- JiWon – szűrte a fogai között némi bosszúsággal.

- Gondolom. A másik lánynak nem volt valami biztos a hangja, talán akkor ébredhetett fel, de nagyon hangoztatta, hogy ha ő így gondolja, akkor az úgy is van. Végül a két Védelmező is osztozott ugyanezen a véleményen.

- Tehát JiWon volt a felbujtó – sóhajtott fel JongHyun.

- Nem hinném, mert úgy tűnt, egy másodpercre elbizonytalanodott, aztán az a másik lány győzte meg a saját igazukról.

- MinAh? De hát MinAh-nak éreznie kellett volna SungYeont – tanácstalanodott el.

- Nem tudom. Nem ismerem a lányokat, én csak azt tudom, hogy egymást győzködték arról, hogy itt most minden véget ért és kezdjenek inkább egy új életet. Aztán pedig sebbel-lobbal távoztak is a házból.

- De TaeMin-ah itt volt. Vagy nem?

- Meg akarta győzni a lányokat, de mivel a Védelmezőik is egy követ fújtak velük, így inkább hagyta, hogy szabad akaratukból döntsenek. Így nem állt az útjukba.

- Akkor elhagyták SungYeont.

- És téged is, Hyung, ahogyan TaeMint és a Védelmezettjét.

- MinYoung. Tudsz valamit róla?

- Mármint?

- Azt például tudod, hogy MinYoung egy Angyal? – húzta féloldalas mosolyra száját a kérdés közben.

- Angyal?

- Az. Elég különleges Lényt sikerült találnia a Vámpírlovagunknak.

- Lovag? – biccentette oldalra a fejét értetlenségében. – Nem félsz, hogy bajod lesz, ha ennyire lealacsonyítod őt?

- Mármint TaeMint? – KiBum ismét fejbiccentéssel válaszolt JongHyun kérdésére. – Még MinYoung sem tudja, hogy ki valójában az ő Vámpírlovagja. Ahogyan senki más sem a házban, mert sikerült végig titokban tartanunk mindenki előtt.

- Nem tudják, hogy a Tisztavérűek között is felsőbbrendű? – húzta fel szemöldökét csodálkozásában.

- Semmit nem tudnak róla. Egyikük sem, és ez így van rendjén.

- Miért van ez így rendjén?

- Mert addig TaeMin tisztán és őszintén szeretheti az Angyalát és nem kell megint a Famíliával léteznie. Itt és most legalább szabad Vámpír, ahol a Mennyasszonya az életét áldozná érte.

- Ennyire szeretik egymást?

- Még annál is jobban, KiBum. Sokkal jobban, mint azt a képzelet engedné.

- Te is így szereted a Menyasszonyodat? – szorított JongHyun kézfejére, mely továbbra is SungYeon kezein pihent.

Az idősebb Vámpírlovag néhány pillanatig még KiBum bordó íriszébe merült, majd a mellkasán pihenő mutánsra nézett. Kiszabadította kezét KiBum fogása alól és SungYeon arcához emelte. Ujjbegyeit lágyan végigvezette a mutáns arcélén, pár kósza tincset a füle mögé tűrt, aztán hüvelykujját húzta végig SungYeon alsó ajkán. Újabb sóhaj szökött ki az idősebb Vámpírlovag ajkain, ahogy tekintetével SungYeon arcvonásait mérte fel, rettegése fokozódott, szemébe egy pillanatra könnyek szöktek, melyek szinte azonnal jégcseppé dermedtek és elmorzsolódtak bőrén.

- Ha azt mondanám neked, hogy mindenemet eldobnám, csak még egyszer lássam a mosolyát, elhinnéd?

- Hyung? – szuszogta halkan.

- Ha azt mondanám neked, hogy az volt a létezésem legcsodásabb napja, amikor először megláttam az ajtóban, értenéd?

- Ha azt mondanám, hogy amikor a karjaim között tartva hagyott magamra, akkor egy részem vele halt, tudnád, mennyire szeretem? – simította tenyerét SungYeon arcára.

- Elhinném, érteném és tudnám, Hyung. Látom minden mozdulatodban, hogy csupán érte létezel már.

- Amíg nem nyitja ki újra a szemeit, addig nem létezem. Ha visszajön hozzám, akkor én is visszatérek az életbe.

- Rendben lesz, Hyung.

Még el sem hagyta KiBum száját utolsó gondolata, amikor visszafogott nyöszörgésre figyelt fel mindkét Vámpírlovag. Hirtelen kapták egymásra tekinteteiket, majd a nyöszörgés forrására néztek. SungYeon ajkain távozott újra és újra egy-egy nyögés, teste egy pillanatra összerándult, aztán elernyedt.

JongHyun feljebb húzta mellkasán Menyasszonyát, tenyerét még mindig arcán pihentette és halk szólongatásba kezdett, hogy mielőbb magához téríthesse SungYeont. KiBum Bátyja vállára fogott, hogy biztos támasza legyen a hátralévő másodpercekben. Tudta, hogy mivel járhat, ha SungYeon lassanként magához tér, ahogyan tudta azt is, hogy Bátyja egymaga képtelen lesz megbirkózni a fájdalommal, amit SungYeonnak kell átélnie.

Az utolsó mérsékelt nyöszörgést egy sikoly követte. Aztán egyre több és több, a mutáns eddigi élettelennek tűnő teste pedig egyre gyakrabban rándult össze, majd vált ismét élettelenné. JongHyun karjaival fonta át SungYeon testét és szorította egyre erősebben magához, hogy tudja, mellette van a Védelmezője.

* * *

MinYoung idegesen járkált fel-alá a szobájában; hol nővére körül keringtek a gondolatai, hol a húgain tanakodott. Kérdés kérdés hátán merült fel az Angyalban, a Miért-jeire szeretett volna válaszokat kapni, de hiábavaló volt minden erőfeszítése. Küszködött, de nem lelt feleletre.

TaeMin váratlanul termett az Angyal előtt, vállaira fogott, majd a következő momentumban magához vonta a didergő testet és teljes szívével ölelte magához Menyasszonyát. MinYoung karjai remegve csúsztak feljebb a Vámpírlovag testén, majd kulcsolták át feszes nyakát és végleg elveszett a nyugtató ölelésben.

- Mi lesz most, TaeMin-ah? – motyogta Védelmezőjének mellkasába rejtett arccal.

- Minden rendben lesz, Minnie – súgta füléhez hajolva, lágy csókkal illette barna tincseit.

- És ha Unnie mégsem tér magához? – könnyes hangok törtek fel belőle.

- Ne is gondolj erre, MinYoung-ah. Rendben lesz. Jó kezekben van, tudod, hogy Hyung vigyáz rá.

- És akkor mi lesz, ha megtudja, hogy már nincsenek itt a lányok? – megkapaszkodott a Vámpírlovagja nyakában, könnyei visszafordíthatatlanul útnak indultak.

- Itt leszünk neki mi – szorított magabiztosabban derekára és lassan ringatni kezdte Menyasszonyát.

- Mi lesz, ha nem lesz elég neki?

- Ilyen meg se forduljon a fejedben, Angyalom. SungYeon-ah tudni fogja, hogy kire van szüksége és boldog lesz velünk. Hyung mellett és melletted is.

- Miért vagy benne ennyire biztos?

- Ha én nem vagyok ennyire biztos, akkor mégis ki tudna megnyugtatni, hah? – mosolyogta szavait a Vámpírlovag, mire MinYoung kibújt mellkasából és mélyen a szemébe nézett.

- Csak azért mondod ezeket, hogy megnyugtass?

A Vámpírlovagból egy mosolygós és kissé elégedetlen sóhaj szakadt fel az Angyal kérdését hallva. Elengedte MinYoung derekát, tenyereit arcára csúsztatta, amitől az Angyal egy pillanatra összerezzent, és elmélyítette pillantásaikat.

- Jól figyelj arra, amit most mondok neked, MinYoung-ah – szólalt meg kisvártatva.

- Figyelek – motyogta könnyeit nyeldesve.

- A Menyasszonyom vagy, bármit, amit mondok neked, azért teszem, hogy megnyugtassalak, de nem csak azért – MinYoung nagyokat pislogott értetlenségében. – Bármi az ára, vállalom, hogy melletted lehessek. Nem számít sem tér, sem idő, csak te. Szükségem van rád mindig és minden erőmmel azon vagyok, hogy te biztonságban érezd magad mellettem. Ha kell, hazudok érted, ha kell, meghalok érted, ha kell, élettől fosztok meg másokat érted. Mert megmentettél a Pokoltól és az Örök Magánytól.

- T-TaeMin-ah.

- Cssh. Csak hallgass – MinYoung parányit biccentett. – Azért vagyok biztos a szavaimban, mert tudom, hogy Hyung hogyan is érez a nővéred iránt, és azzal, hogy SungYeon képes volt az életét áldozni egy magunkfajtáért, így tudom azt is, ő hogyan érez valójában a Védelmezője iránt. Ahogyan azt is tudom, hogy bár fájdalommal fogja eltölteni, hogy elhagyta őt a másik két lány, de addig, amíg te és Hyung itt vagytok neki, nem lesz hiánya semmiben és el tudja őket majd engedni.

- Nagyon remélem, hogy igazad lesz, TaeMin-ah – folytak végig MinYoung arcán a sós cseppek, melyeket a Vámpírlovag szüntelenül törölgetett le az ujjaival. – Nem szeretném, ha Unnie-t a kelleténél jobban megviselné ez az egész dolog.

- Akkor maradjunk mellette, hogy tényleg ne szenvedjen semmiben sem hiányt.

- Rendben. TaeMin-ah?

- Igen? – még egyszer letörölgette arcáról a könnyeket, majd bal karját az Angyal derekára csúsztatta és a lehető legközelebb húzta magához.

- JongHyun most már tényleg Unnie-val marad, ugye? – tette fel bátortalanul kérdését.

- Hozzá tartozik, így mellette a helye. De miért kérdezed?

- Akkor most már te is velem maradsz? – még félszegebben kérdezte Vámpírlovagját, mire az csak kuncogva felsóhajtott.

- Hát mégsem figyeltél, Angyalom?

TaeMin mosolyogva húzta ajkaira MinYoungot, aztán lágy és érzéki csókban forrasztotta össze párnáikat, hogy azzal is tudatosítsa a Lényben korábbi szavait. MinYoung teste megremegett a hűvös érzéstől, mely Vámpírlovagja ajkaiból áradt, még szorosabban kulcsolta át karjait a Védelmezője nyakán, mellkasát az övéhez préselte és végleg belefeledkezett az iránta érzett Szerelembe. A meghitt pillanatot azonban egy hangos sikoltás törte meg, mire elszakították ajkaikat a másikétól és egymásra néztek.

SungYeon ismét felsikított...

2. évad - 1. fejezet

A tisztás alkonyba borult. A korábban lángoló erdő immáron már csak parázslott, helyenként hó fedte az elégett fákat, némelyikről kisebb jégcsapok lógtak le. Kínkeserves üvöltés hangjait hozta magával a könnyű, ám hűvös szél. Egyre határozottabban, egyre fájdalmasabban ordított fel, ahogy karjai között szorongatta az élettelen testet. Mellkasát feszítette a kín érzése, az eluralkodó magány darabokra szakította legbelül.

A mindig forró test fokozatosan veszített hőjéből, a zokogás felerősödött, még bánatosabban sírt az Ég és mindenki más a test felett. Csak rázkódott és rázkódott. Szüntelenül, szinte már összeroppantak a csontjai, ahogy magához szorította őt. Ő pedig csak magát okolta. Mindenért. Fájdalma végképp eluralkodott rajta, fagyos szél vette át a helyét a korábbi lágy és kíméletes szellőnek.

- Még megmentheted – süvített végig egy éles hang a tisztáson ácsorgók között egy váratlan pillanatban.

- Meghalt – morogta érthetetlenül, miközben orrát a nyakába fúrta, várta a lüktetést, ami ezúttal elmaradt. – Megölte őt – dünnyögte bőrére.

- Még megmentheted! – hangzott el ismét, sokkal határozottabban és parancsolóan. – Mentsd meg! Még van esélye egy másik életre!

A Vámpírlovag felemelte a fejét SungYeon nyakából és a hang forrását kezdte kutatni bíborszín tekintetével. Sehol sem látta, csupán azokat, akik hozzá hasonlóan aggódtak és szerették a Menyasszonyát. Tovább fürkészte a tájat a hang után kutatva, míg végül hét rikító fénycsóva húzott el a fejük felett, majd öltött Sárkány alakot a messzi távolban. A Vámpírlovag összeráncolta a homlokát, tudta jól, hogy most is a Béke Őrzői teszik meg náluk a látogatásukat. Váratlanul, ahogy azt az első alkalommal is tették.

A hét színpompás Sárkány a kicsiny csapat felé fordult, majd lassan elindult feléjük, úgy változva emberszerűvé. Az elkeseredett Vámpírlovag feljebb húzta combjain halott Menyasszonyát, szemfogait meresztgette a közeledőkre.

A másik Vámpírlovag az Angyallal karöltve fordított hátat, s került szembe a Béke Őrzőivel, amiben hamar követte őket a Mutáns és a mutánssá vált Ember is. Védelmezően álltak sorfalat a térdeire rogyott Vámpírlovag és annak Menyasszonya köré. Készek voltak meghozni a szükséges áldozatot, hogy óvják azt, akit szerettek és annak az emlékét.

- Csillapodjatok le! – szólalt meg az Őrzők vezetője, majd finoman biccentett egyet fejével, jelezve, ezúttal is békés szándékkal érkeztek.

- Mit akarsz? – érkezett az elkeseredett hang a védelmi fal mögül.

- Mondtuk már! – lépett előrébb egy második Őrző. – Megmentheted, de sietned kell! Nincs túl sok ideje hátra, különben végleg elszáll belőle az élet.

- Nem látod, hogy meghalt?! – fakadt ki a Vámpírlovag, jeges fuvallatot hozott magával kiáltása.

- Csupán pillanatai vannak hátra a földi létből – jegyezte meg az elsőként felszólaló Őrző. – Ha azt akarod, hogy továbbra is veled maradjon, akkor gyorsan kell cselekedned!

- Mégis hogyan menthetném meg? – gúnnyal teltek meg a Fagyos Lény szavai.

- Pontosan tudod a módját, Vámpírlovag – felelt magabiztosan egy harmadik Őrző, végül hátrálni kezdtek, míg aztán teljesen eltűntek a látóterükből, és újfent csak fénycsóvát hagytak maguk után.

Egyszerre siklott minden tekintet a kétségbeesett és kissé értetlen Vámpírlovagra, aki csak szorítani volt képes a Menyasszonya testét. Elsőként a legfiatalabb lány lépett közelebb hozzá, majd guggolt is le. Mélyen a vörös íriszekbe merült, tekintete elhomályosult, ahogy látta a fakóvá vált lélektükröket.

- Ugye nem arra készülsz? – motyogta elcsukló hangon.

- Mire?

- Ugye nem akarod megharapni? – nyelt egyet kérdése végén.

- Megígértem SungYeonnak, hogy soha semmilyen módon nem fogok ártani neki, kerüljön bármibe is – sütötte le szemeit bánatában. – De ha nem teszem meg, örökre elveszítem őt.

- Unnie már egy jobb helyen van – csúsztatta jobb tenyerét SungYeon arcára, szemébe lógó hosszú piros tincseit elsöpörte homlokáról. – Sokkal jobb helyen. Unnie végre boldog. Már nincs egyedül – mormolta, miközben ujjbegyeivel a hűlő bőrt cirógatta. – Olyan helyen van végre, ahol nem kell menekülnie. Szeretik és védik őt.

- JiWonnie? Miről beszélsz? – nézett a lányra értetlenül a Vámpírlovag, de az Angyal sem értette őt.

- Nem nézem végig, ahogy Unnie kifordul magából, mert megharapod! – ugrott fel zokogva, majd Védelmezőjéhez sietett. – Unnie végre pihenhet, és te arra akarod őt ítélni, hogy örökké éljen és szenvedjen, mert neked szükséged van rá! Hagyd elmenni! Egyszer már elküldött, most te engedd el őt! Engedd el Unnie-t!

JiWon zokogva bújt Védelmezőjének karjaiba, majd lassan tolni kezdte őt a többi társától. Senki nem értette mi történik a legfiatalabb lánnyal, kiváltképp az Angyal érezte tehetetlennek magát. Hirtelen változott meg, ahogyan az érzései is vele együtt. Mielőtt még megakadályozhatták volna, JiWon még egyszer utoljára feléjük fordult. Könnyáztatta arccal és haragos pillantással nézett végig az értetlenkedőkön.

- JiWonnie – nyújtotta a karját MinYoung. – Mit akarsz most, JiWonnie?

- Nem akarom, hogy Unnie megváltozzon! – kiáltotta könnyeit nyeldesve.

- Honnan veszed, hogy megváltozik? – értetlenkedett a másik Vámpírlovag.

- Nem lesz már olyan, mint régen volt! – letörölte a könnyeit az arcáról, a kibukni készülőket visszafojtotta, nagy levegőt vett. – Unnie meghalt! Ezzel minden megváltozott! UNNIE NINCS TÖBBÉ!

JiWon kiáltása fájdalommal töltötte el az Angyalt és annak Védelmezőjét, ahogyan a térdeire zuhant másik Vámpírlovagot is. MinYoung közeledni próbált a legfiatalabb lányhoz, aki fejét rázva lépkedett egyre hátrább tőle. Végül az Angyal adta fel előbb. JiWon halványzöld szempárja ellenkezést nem tűrően fénylett, ajkai remegtek elfojtott érzéseitől, kezei ökölbe szorítva lógtak teste mellett.

MinYoung és JiYong egymásra nézett. Az Angyalból nehézkes sóhaj szakadt fel, homályossá vált tekintetét leplezve pislogott néhányat, majd ő is nyelt egy nagyobbat. Egy utolsó pillantást vetett még JiWonra, aztán megint JiYonggal nézett farkasszemet.

- Vigyázz rá nagyon és tedd olyan boldoggá, amilyenné senki más nem tudja! – intézte hozzá szavait, majd választ sem várva visszasétált SungYeonhoz, a Mutáns és Védelmezője pedig eltűnt a fokozatosan elterülő szürke ködben.

- Jól érzed magad, MinYoung-ah? – simította karját a derekára Védelmezője és magához vonta.

- Jól leszek – motyogta halkan.

- Akkor hogyan tovább, Hyung? – suttogta TaeMin az egyre kétségbeesettebb Vámpírlovagot nézve.

- Fogalmam sincs – tette bal tenyerét SungYeon arcára. – Megígértem neki, hogy soha nem fogom bántani. Nem szeghetem meg az eskümet.

- De megmentheted – kérlelte őt MinYoung.

- Tudom, hogy megmenthetem, de azzal megszegem az eskümet – mormolta, miközben bíborszín szeme elkalandozott a Mutáns fakó arcbőrén. – Nem akarom őt bántani. Már egyszer megtettem, és nem akarom, hogy még egyet kelljen átélnie. Nem akarom, hogy csalódjon bennem.

- De visszaadhatod az életét, JongHyun – pityeregte az Angyal.

- Az már nem lenne élet, MinYoung. Azzal magamhoz kötöm örökre.

- De te is azt szeretnéd, nem? – guggolt le kicsorduló könnyei közepette a Vámpírlovaghoz.

- Azt szeretném, ha Sung-ah boldog lenne. Lehet, hogy most már végre boldog. Talán most boldog igazán. Azzal, hogy elment – elcsuklott a hangja, ujjai reszketve markolták a Mutáns bal karját és dereka jobb oldalát. – Azzal. Azzal talán boldoggá tették őt.

- Nincs túl sok időnk, Hyung – figyelmeztette az idő gyorsulására őt TaeMin. – De ha akarod, akkor nyerhetünk még pár percet – emelte fel jobb karját, hogy ezúttal saját érdekeiben használja képességeit.

- Ne csináld, TaeMin-ah. Ne kockáztass. Lehet, JiWonnie-nak van igaza – nézte meredten Menyasszonyának mindig pirosló arcát, ami egyre sápadtabbá vált.

- Unnie szeret téged, JongHyun. Ezt te is pontosan tudod. Hiszen a Menyasszonyoddá lett. Segített megtalálni az Öcsédet, az életét kockáztatta mindannyiunkért – MinYoung megfogta JongHyun vállát és gyengéden megszorította. – Érted és értem is. Azért, hogy végre boldog legyen. Melletted, JongHyun – könnyes szeme rálelt a Vámpírlovag fakó íriszére, mely hasonlóan gyöngyözött a szenvedéstől. – Veled akart boldog lenni, nem pedig velünk. Veled – biztatta halkan. – Csakis veled, JongHyun.

- De ha megteszem, akkor megszegem az eskümet.

- Inkább azért haragudjon rád, hogy megszegted, mint azért, hogy nem tetted meg. Mert te fogod a legjobban bánni, JongHyun. Hidd el – MinYoung újra rászorított a Vámpírlovag vállára, másik kezét SungYeon arcára csúsztatta.

Reszkető kézzel simított végig bőrén, nyakának ívén is végigvezette ujjait, miközben néhány tincstől szabadította meg a puha felületet. Még egyszer elrévedezett az idősebb lányon, akinek ajkain alig észrevehető mosoly ült, az Angyal ajkai is finom görbületre váltottak. Tudta, hogy most kell megtenniük, különben végképp túl késő lesz hozzá. Végleg lejár az idejük.

- Szerintem Unnie is azt szeretné, amit mi szeretnénk – szólalt meg egy mély sóhajjal egybekötve.

- Hogyan? Miből gondolod?

MinYoung még egy nagy levegőt vett, parányi puszival illette SungYeon homlokát, felemelkedett tőle és két lépéssel letudta a közte és TaeMin közti távolságot. Magához szorította Vámpírlovagját, majd valamit annak fülébe suttogott. Mire az idősebb Vámpírlovag feleszmélt, addigra már csak másodmagát találta a tisztáson. A Nap eltűnőben volt a Horizontról, fokozatosan engedett teret éjszakai társának.

JongHyun ellazította lábait, a térdelés helyett az ülést választotta. Teljesen az ölébe vonta SungYeont, remegő ujjaival szabaddá tette nyakának mindkét oldalát, mellkasának egy kis részét és csuklóit is kibújtatta az anyag alól. Végigvezette tekintetét a Mutánson, magában mormolni kezdte bűnbocsánatáért esdeklő szavait. Jobb karját feszesebben vonta SungYeon dereka köré, bal tenyerét arcára simította.

Lassan lehajolt SungYeon ajkaihoz, lágyan összeérintette párnáit az övéivel, majd további apró csókokkal illette állkapocsívét, míg végül elért nyakának egy pontjához. Még egy csókot lehelt bőrére, majd megint felemelte fejét a nyakszirtjéből és homlokát az övéhez támasztotta.

- Szeretlek, Sung-ah – formálta halk szavait. – Remélem, hogy egyszer megbocsátasz majd nekem.

Visszahajolt a korábban megcsókolt pontra, résnyire tátotta száját, szemfogai megvillantak. Még erősebben fonta át a testét, aztán fogait nyakhajlatába vájta. A bőr halkan felrepedt, az élettelen test utoljára megrázkódott, SungYeon ujjai görcsbe rándultak a harapás pillanatában, majd ellazultak. Halk és visszafogott kortyolások hangjait vitte magával a hűvössé vált szél.

A Vámpírlovag kisvártatva elszakadt SungYeon nyakától, egy apró és figyelmes nyalintással állította el a még utoljára kiserkenő vért, aztán ajkairól is eltűntette a pirosló folyadékot. Végigvezette hűs párnáit SungYeon mellkasán, bal kulcscsontjához érve megkeresett egy újabb eret, mely egykoron hevesen lüktetett. Ott is bőrébe mélyesztette szemfogait, kíméletesen és hasonló lágysággal. Onnan is kortyolt néhányat, végül csuklóin hagyott sebhelyet, melyek a harapásra fogják emlékeztetni őket egy ideig.

Miután minden hegből elállította a lassan csordogáló folyadékot, ismételten SungYeon ajkaira hajolt. Kérlelőn, könyörögve simította össze ajkaikat, életet próbált meg lehelni Menyasszonyába, ami egyre inkább feleslegesnek bizonyult. Már csak a várakozás és a Remény végső pillanatai maradtak a Vámpírlovagnak.

A keserű várakozás, mely vánszorogva tépi idegeit darabokra. A Remény egyetlen hajszála, hogy talán mégsem volt túl késő, és nem volt hiba nem kérni TaeMin segítségét, mellyel némi időt nyerhetnek maguknak. A kibuggyanni készülő könnycsepp jéggé dermedt a Vámpírlovag arcán, nem tudta bevégezni útját, hiába engedte azt szabadjára.

Menyasszonyát a karjaiban tartva állt fel a földről, testéhez szorította, majd megfontolt léptekkel indult vissza a városba, hogy SungYeont hazavihesse. Szinte alig lépett kettőt, amikor egy reszkető kézfej fogott a jobb vállára, majd fordította is őt tulajdonosával szembe. MinYoung állt előtte, akinek arcán szüntelenül folytak végig a sós cseppek, melyek az elveszített lányok fájdalmát tükrözték vissza.

- És most?! – kérdezte kissé elhaló hangon, miközben elvette kezét a Vámpírlovag válláról és maga mellé engedte.

- Most várunk – sóhajtotta lemondóan.

- Várunk?!

- Igen. Várunk. Ennyi az, amit tenni tudunk. Várunk.

- Ennyi?! – fakadt ki aggódva, hangja megremegett. – Semmi mást? Csak várni? Meddig? Mikor fog Unnie magához térni? Mennyi idő kell hozzá? Egyáltalán sikerült? Megmentetted?

- Nem tudom, MinYoung! – kiáltotta el magát a kérdészáport megunva. – Nem tudom, hogy meddig kell várnunk! Nem tudom, hogy Sung-ah valaha is felébred-e! Nem tudom, hogy egyáltalán sikerült-e! Semmit nem tudok, csak azt, hogy nem védtem meg a Menyasszonyomat, pedig ez lett volna a dolgom! Az én hibám, hogy ez történt vele! Én tehetek róla egyedül!

- JongHyun – nyelt egy nagyot MinYoung, a Vámpírlovag szavait hallva és szenvedését látva félszeg mosolyra húzta ajkait. – Nagyon jól ismered Unnie-t, tudod, hogy ha a fejébe vesz valamit, attól senki nem tudja eltántorítani. Gondolom, hogy vitatkozhattatok volna estig, de ő akkor sem ment volna bele, igaz? – határozatlanul biccentett. – Elküldött, hogy megvédjen, igaz? – újabb biccentés volt a válasz. – De te maradni akartál Unnie mellett, igaz? Te voltál az, aki az utolsó percekben mellette voltál, igaz?

- Mire akarsz kilyukadni, MinYoung? – suttogta, miközben feljebb emelte SungYeon testét.

- Habár Unnie soha nem vallotta be nekem igazán az érzéseit, soha nem mondta meg, hogy hogyan is érez irántad valójában, mert nem akart tartozni senkihez sem, akkor is tudtam mindig is, hogy az életét áldozná érted, mert szeret. Azt is biztosan tudom, hogy legbelül Unnie pontosan ilyen halálra vágyott, ha eljön az ideje. Annak a karjaiban akarta itt hagyni a világot, akihez igazán tartozott. Azok pedig nem mi vagyunk, JongHyun.

- ... – a Vámpírlovag mélyen MinYoung szemébe nézett, majd SungYeonra emelte sápadt íriszeit, melyeken a napfény utolsó sugarai csillogtak meg. – Nem akarom őt elveszíteni, MinYoung. Szükségem van rá.

- Tudom. Unnie-nak is szüksége van rád. Ahhoz, hogy megmentsd őt.

Az Angyal egyik kezét SungYeon vörös tincseire simította, másikat JongHyun jobb vállára tette. Kis ideig még nézte a legidősebb lányt és Védelmezőjét, majd miután a fiatalabb Vámpírlovag is felbukkant mögöttük, összenéztek. Magabiztosan bólintottak egymásnak, végül az összes szempár ismét a Mutánsra vándorolt.

- Vigyük őt haza – sóhajtotta MinYoung és elvette a kezét SungYeon fejéről, ujjait összekulcsolta Védelmezője ujjaival.

- Vigyük. Otthon nagyobb biztonságban lesz és talán előbb is felébred – csókolta meg lágyan Menyasszonya homlokát JongHyun, majd megfordult.

- És hogyan mondjuk meg neki? – állította meg Bátyját TaeMin.

- Micsodát, TaeMin-ah?

- Többek között azt, hogy megharaptad, de erre valószínűleg hamar rá fog jönni. De van még valami, amiről te sem tudsz, Hyung, ahogyan MinYoung sem.

- Miről? – kérdezték egybehangzóan.

- Ha otthon leszünk, meglátjátok – markolt mindkettejük vállára és azzal semmivé is lettek a kietlenné vált tisztáson.

A másodperc tört része alatt voltak újfent a biztonságot nyújtó falak között. JongHyun körbenézett az üres és szürke lakásban, majd újfent eltűnt és SungYeon szobájában bukkant fel legközelebb. Vigyázva lefektette Menyasszonyát az ágyára, hosszú haját óvatosan elrendezte, karjait mellkasára helyezte megpihenni. Sietve behúzta a függönyöket, s egy lélegzettel később már az ágy lábánál ácsorgott. Szótlanul figyelte az ágyneműn heverő testet, ami továbbra is mozdulatlan volt.

Figyelmes ajtókopogtatás érkezett, mire csak egy visszafogott morgással reagált. Súrlódás hangja szelte ketté a csendet, majd ismét némaságba borult az egész szoba. MinYoung könnyeit nyeldesve lépkedett közelebb a fekhelyhez. Egyszer a Vámpírlovagra nézett, egyszer SungYeonra.

- JongHyun? – szakította ki halkan a mélázásából.

- Mi az?

- Nem csak JiWon ment el – motyogta alig hallhatóan.

- MinAh is? – emelte tekintetét az Angyalra.

- JunHonggal együtt. Lehet, megijedtek. Lehet, hogy JunHong nem látta még azt, hogy mit tervezünk.

- Vagy JiWon döntött úgy, hogy nem akarja megvárni, mi lesz és inkább elhagy minket.

- Együtt döntöttek így. TaeMin-ah. Khm. TaeMin szerint legalábbis ez történt.

- Miért nem akadályozta meg, hogy elmenjenek?

- Nem volt itt.

- Akkor honnan tudja?

- Öhm. Hát – MinYoung zavarában lesütötte szemeit, félt az idősebb Vámpírlovagra nézni.

- Megszegte a szabályt, így van? – halvány mosoly volt érzékelhető JongHyun kérdésében.

- Olyasmi. Visszament az időben.

- Akkor szabályt szegett – sóhajtotta. – Ezért még nagyon meg fogják őt büntetni.

- Mi lesz a büntetése? – kapta fel a fejét rémületében.

- Nem tudom. De talán semmi, mert nem változtatott a jövőn. Csak információszerzésért csinálta, nem saját érdekből tette, így talán nem lesz következménye sem.

- De ha lenne, mi lenne az, JongHyun? Mit kellene elviselnie? – MinYoung hangja egyre idegesebbre váltott.

- Többé már semmit nem kellene elviselnie, mert megfosztanák a létezésétől. A Menyasszonyától és mindentől, ami ide köti őt a földi világba.

- JongHyun?! – elcsuklott az Angyal hangja.

- Ne aggódj, MinYoung – termett előtte a következő lélegzetvételekor. – Senki nem szakíthat el titeket egymástól. Erről bizonyosságot adtatok akkor, mikor képesek voltatok lemondani mindenről a másikért. TaeMin-ah most sem önérdekből cselekedett.

- B-biztos? – remegte.

- Igen. Nem lesz baja, és neked sem. Most pedig, ha nem bánod, szeretnék kettesben maradni a Menyasszonyommal. Talán sikerül őt felébresztenem. Talán megérzi, hogy itt vagyok.

- Persze. De ugye~

- Azonnal szólok, ha magához tért.

Az Angyal hálásan biccentett egyet a Vámpírlovagnak, megdőlt kissé, majd láthatatlanná vált és magára hagyta JongHyunt a Menyasszonyával. JongHyun várt még pár percet, majd SungYeon mellé feküdt. Mellkasára vonta Kedvese fejét, bal tenyerét az összefont kezekre csúsztatta, másik kezével hosszú tincseit kezdte lassú mozdulatokkal simogatni. Nem tudott többet tenni, csupán várni és reménykedni. Nem foglalkozott MinYoung korábbi kijelentésével, bármennyire is bántotta őt a dolog, de ezúttal csak SungYeonnak akarta szentelni minden figyelmét.