32. fejezet

          Édes álmaimból egy hűvös érintés zökkentett ki, mégis jóleső volt ez a hideg kéz. A hűvös kéz tulajdonosa lágyan cirógatta a kezemet, ezt a bársonyos érintést bármikor felismertem. Néhány pillanattal később egy meleg kéz ért a homlokomhoz, majd simított végig az arcomon. Összerándultak az arcizmaim. Meleg ajkak értek az arcomhoz, elmosolyodtam. Lassan kinyitottam a szemeimet, picit még homályosan láttam mindent, kivéve két tekintetet. Egy barna szempár csillogott rám, kissé könnyes volt, a másik oldalamon egy vörös szempár meredt rám... aggódó, mégis nyugodt.

          - Jó reggelt, Unnie! – köszöntött angyali hangján MinYoung.

          - Neked is, Minnie-m! – mosolyogtam – És neked is... – néztem JongHyunra.

          - Szia, Sung-ah... – suttogta, finoman megszorította a kezemet.

          - Hogy' érzed magad, Unnie? – érdeklődött a húgom.

          - Mint aki alaposan kialudta magát – nevettem el magam.

          - Azon kívül? – kérdezett a Vámpírlovag.

          - Jól vagyok, egy picit még zsibbad a karom, de egyébként semmi több.

          - Csináltam reggelit, Unnie – mutatott az éjjeli szekrényre MinYoung.

          - Köszönöm, de nem vagyok éhes, Minnie-m – húztam féloldalas mosolyra a számat – A lányok hol vannak?

          - Készülődnek a suliba – felelte MinYoung.

          - Szólsz nekik, hogy nézzenek be hozzám, mielőtt elindulnak?

          - Gondoltad, hogy puszi és ölelés nélkül kezdünk neki a napnak...? – szólalt meg az ajtófélfát támasztva MinAh.

          - MinAh... – mosolyogtam a másik húgomra.

          - Én is itt vagyok ám! – bújt elő JiWon MinAh háta mögül.

          - Örülök neki, hogy itt vagytok! – nevettem fel – Gyertek ide! – biccentettem a fejemmel.

          JongHyun elengedte a kezemet, majd egyetlen szó nélkül távozott a szobából. MinAh és JiWon szinte rám ugrott üdvözlésképp. Igyekeztem most is szorosan magamhoz ölelni őket, de fél kézzel még mindig nehézkesen ment, viszont ők kellőképpen magukhoz tudtak szorítani, így már nem is volt szükség mindkét karomra. Újfent a három húgom karjaiba és testükbe bújtam, minél több erőt meríthessek belőlük.
          Végigpuszilták az arcomat, megsimogattak, megszeretgettek, majd elbúcsúztak mindhárman, és kezdték el a napjukat. MinYoung még gyorsan az ölembe tette a tálcát, de ezúttal villát is kaptam a reggelimhez, nem kellett küzdenem a pálcikákkal, bár bevallom, egy picit élveztem, hogy etetnek. Nagyot sóhajtottam, kicsit helyezkedtem még az ágyamban, végül nekiláttam az ínycsiklandozó falatok elpusztításának. Igaz, korábban azt mondtam, hogy nem vagyok éhes, ezektől a mennyei illatoktól hirtelen megjött az étvágyam. Épp juttattam volna le az első harapnivalót a torkomon, amikor valaki megjelent az ajtóban.

          - Úgy látom, már nem kell segíteni... – mosolygott.

          - Hát... – halvány mosolyra húztam én is a számat - ...elég nehézkesen megy így is, de azért próbálkozom.

          - Ha szeretnéd... – lépdelt közelebb az ágyamhoz - ...szívesen segítek.

          - Lehet, hogy jobb lenne, mert a végén elhűl ez a sok finomság... – bólogattam aprókat - ...bár az adagot megint nem sikerült eltalálnia a kishúgomnak – néztem a segítőm szemeibe.

          - Be kellene segítenem az elpusztításában? – huncut vigyorral az arcán kérdezte.

          Nem feleltem, csak a fülem tövéig vörösödtem, ahogy helyet foglalt mellettem JongHyun. Kivette a kezemből a villámat, a tálcára tette. Megfogta a pálcikákat, felügyeskedett rá egy darabot a reggelimből, majd a számhoz nyújtotta. Engedelmesen elfogadtam az apró falatot, majd ő is bekapott egy apró darabot. Egyetlen szó nélkül fogyasztottuk el a reggelit. JongHyun kivette a tálcát az ölemből, és félre tette.

          - Köszönöm... – motyogtam lesütött szemekkel.

          - Szívesen... – suttogta fülembe egy apró puszi kíséretében.

          Összerezzentem a kissé hűvös érintéstől, ennek ellenére mégis meleg volt. Ismét az a furcsa érzés kerített a hatalmába, a szívem azonnal lüktetni kezdett a mellkasomban, a pulzusom az egekbe vánszorgott, az arcom pedig kellőképpen elárulta zavarodottságomat. A tekintetünk találkozott. A vörös szempár újra megbénított.
          Kezdtek kétségeim lenni, hogy mennyire hatásos a pajzsom. JongHyun esetében rendszeresen kihagyott ez a képességem, pedig meg voltam róla győződve, hogy mindenki ellen hatásos ez a védelem. Tévedtem... úgy tűnt, hogy ellene egyetlen képességem sem használ. Bármikor lángolni kezdtem, JongHyun azonnal megszüntette a lángolásomat. Furcsa... különös... megmagyarázhatatlan.

          - Mennem kell, Sung-ah... – törte meg a csendet.

          - P-persze... – ráztam meg a fejemet - ...menj csak!

          - Vigyázz magadra! – fogta meg a kézfejemet – Este találkozunk... – gyengéden megszorította a kezemet, én is megszorítottam a kezét.

          - Es...te... – dadogtam.

          Még egy apró mosolyt kaptam, kezébe vette az üres tálcát, majd távozott a szobából. Szinte ki sem tette a lábát, máris hiányzott... kezdtem tényleg nagyon aggódni. Elvégre mégis csak egy Vámpírlovag... Egy olyan lény, aki elől hanyatt-homlok menekülök, amint meglátom a vörös szemeit. De ettől a vámpírtól mégsem tudtam menekülni, hiába szerettem volna. Húzott magához, mint egy mágnes. Tudtam, hogy ebből még baj lesz a későbbiekben... nagyon nagy baj. Mélázásomból ismét egy ajtókopogás rántott ki.

          - Jó reggelt, SungYeon! – köszöntött SeungHyun.

          - Szia, SeungHyun! – mosolyogtam – Hoztad az újabb förtelmet? – néztem rá picit riadtan.

          - Oh... – emelte fel a kezeit - ...ne aggódj! Most nem hoztam semmi ilyesmit – magyarázott – Bár a kötést le kell szedni, de ha minden igaz, akkor többet nem is kell a karodat felkötni.

          - Ez nagyon jól hangzik! – nyugodtam meg – De jól gondolom, hogy a másikra még szükség van, ugye? – kérdeztem.

          - Igen... – sóhajtott - ...ahhoz, hogy teljesen kitisztuljon a méreg a szervezetedből, muszáj még egy adag borzalmat meginnod.

          - De nem most kell, ugye?

          - Nem! – rázta meg a fejét – Még nem szívódott fel az esti adag, ezért kell csak este meginnod – nyugtatott meg.

          - Oké! – bólogattam.

          SeungHyun az ágyamhoz sétált, óvatosan leült mellém, majd megfogta a felkötött karomat. Vigyázva levette a nyakamról a biztosító anyagot, lefejtette a kötésemet, majd alaposan megvizsgálta a sebhelyet a karomon. Már csak gyógyult hegek látszódtak az alkaromon, de el már nem fog tűnni soha. SeungHyun még néhány pillantást vetett a hegekre, majd egy apró ragtapaszt ragasztott a karomra.

          - Így... – mosolygott - ...nagyon gyorsan és szépen gyógyulsz, SungYeon.

          - Ezzel soha nem volt problémám... – mosolyogtam én is - ...máskor is hamar begyógyultak a sebeim.

          - Ennek viszont én örülök! – bólintott.

          - Még mindig kell, hogy legyen velem valaki? – érdeklődtem.

          - Sajnos a méreg miatt szükséges... – szomorodott el kissé - ...leginkább az éjszakák miatt. Ha napközben nem is... – magyarázott - ...éjszakára mindenképp kell valaki melléd, és mindannyian nyugodtabbak vagyunk, ha egész nap a közeledben van az egyikünk.

          - Értem – bólintottam – Köszönöm, SeungHyun!

          - Nincs mit, SungYeon! Mit szólnál hozzá, ha kimennénk kicsit a levegőre?

          - Oh... – lepődtem meg - ...ez azt jelenti, hogy ma te leszel mellettem?

          - Azt! – bólintott – Remélem, nem gond...

          - Egyáltalán nem! – ráztam meg a fejemet – Örülök neki!

          - Akkor menjünk! Az ajtó előtt megvárlak...

          SeungHyun segített kimászni az ágyból, majd elhagyta a szobát, és becsukta maga mögött az ajtót. Magamra kaptam a tiszta ruháimat, majd apró lépésekkel elindultam az ajtó felé. A kétnapos ágyban lét kicsit elzsibbasztotta a végtagjaimat, és öregesen mozogtam, de jól esett végre lábra állni... és a levegőzésnek is kifejezetten örültem. SeungHyun ígéretéhez híven türelmesen megvárt az ajtó előtt, kedvesen mosolyogva nézett rám.

          - Hölgyem! – hajolt meg picit – Elfogad mai kísérőjének? – nyújtotta felém a karját.

          - Oh... – igazgattam meg picit a ruhámat - ...khm... köszönöm, és igen, elfogadom mai kísérőmnek! – hajoltam meg én is.

          - Akkor menjünk levegőzni!

          - Menjünk – karoltam bele SeungHyunba.

          Óvatosan lesétáltunk a lépcsőn, most valahogy még többnek tűntek ezek a lépcsőfokok, mint általában. Az udvarra lépve a napsütés szinte fájt... Sokáig hunyorogtam, mire a szemeim megszokták a természetes fényt. SeungHyun leültetett a kerti székbe, majd a konyhába sietett. Alig pár perccel később két csésze teával és egy tányér süteménnyel teli tálcával tért vissza.
          Ennél kitűnőbb alkalom nem is adódhatott volna, hogy elbeszélgessek JiWon védelmezőjével. Biztosnak kellett lennem SeungHyun esetében is, hogy tényleg komolyak a szándékai a legkisebb húgommal, bár eddig egyetlen olyan jelét nem adta, ami nem erre utalt volna.

          - SeungHyun... – szólaltam meg végre.

          - Igen, SungYeon? Fáj valamid? – lépett aggódva hozzám.

          - Nem! – nyugtattam meg – Csak szeretnék beszélni veled... – néztem mélyen a sötétbarna szempárba.

          - Miről szeretnél beszélni? – ült le végre ő is az asztalhoz, majd vette el az egyik csészét.

          - Öhm... – én is elvettem a másik csészét - ...JiWonról... – motyogtam a csészét a számhoz emelve.

          - Khm... – köhögött fel egy pillanatra - ...Ji...Won...ról? – meresztette rám a szemeit.

          - Róla – bólintottam.

          SeungHyun belekortyolt a gőzölgő italba, én is hörpintettem egyet, majd visszatettük mindketten a csészéket a biztonságot nyújtó asztalra, mielőtt még összetörnének a porcelánok.

          - Szóval... – dőltem hátra a székben - ...amiért szeretnék veled beszélni JiWonról – kezdtem bele - ...csupán egyetlen oka van.

          - Mi lenne az ok, SungYeon? – érdeklődött, ujjait összekulcsolta az asztalon.

          - Azt már észrevehetted, hogy mennyire szeretem mindhárom lányt, hogy mennyire a szívemhez nőttek.

          - Elég nyilvánvaló – bólintott.

          - Örülök, hogy ha ez mindenki számára nyilvánvaló – mosolyodtam el picit – Mivel ragaszkodom a lányokhoz, aggódom is miattuk, talán kicsit jobban, mint kellene, de én már csak ilyen vagyok.

          - Nincs ezzel semmi baj, SungYeon.

          - Van miért aggódnom, SeungHyun? – kérdeztem.

          - Nincs miért aggódnod – válaszolt – JiWon nagyon különleges lány, nem mindennapi teremtés...

          - Igen, ez így van.

          - Épp ezért szeretnék mellette lenni...

          - Meddig? – kérdeztem.

          - Mit meddig? – nézett rám picit értetlenül.

          - Meddig szeretnél mellette lenni? Addig, amíg elmúlik a veszély, és már nem leszünk kitéve farkasok általi támadásnak?

          - Addig szeretnék mellette lenni, amíg szüksége van rám – hangjából komolyság és őszinteség áradt - ...de leginkább azt szeretném, ha mindig szüksége lenne rám.

          - Hmm... – húztam halvány mosolyra a számat - ...jó válasz, SeungHyun – biccentettem - ...nagyon jó válasz.

          - Ezek szerint áldásod adod ránk?

          - Oh... – kerekedtek a szemeim - ...nem tudtam, hogy az áldásom kell hozzá – nevettem fel.

          - Ha az áldásod nem is... – mosolyodott el végre - ...de az engedélyedet mindenképpen szeretném kérni, hogy mellette lehessek – döntötte oldalra a fejét.

          - Ez esetben... – utánoztam a mozdulatban - ...engedély megadva, SeungHyun! Tudd, milyen kincsre leltél!

          - Tisztában vagyok az értékével – bólintott.

          Elfogyasztottuk a meghűlt teánkat, SeungHyun is adott némi felvilágosítást a boszorkányléttel kapcsolatban. Bár kicsit más szemszögből, mint MinAh, de azért hasznos dolgokat tudtam meg most is. Főleg a főzetekkel kapcsolatban érdeklődtem, SeungHyun pedig készségesen számolt be róluk. Azt is bevallotta, hogy a ráolvasásokban és varázsigékben egyáltalán nincs otthon, ezért kérte MinAh segítségét az első alkalommal is.
          Mosolyogva, csillogó szemekkel hallgattam végig SeungHyun beszámolóját. Mire megittuk a teánkat, a mesélnivaló is elfogyott. SeungHyun visszakísért a lakásba. Gondoltam, ha már végre elhagyhattam az ágyamat, akkor hasznossá is teszem magam, és meglepem a lányokat egy finom vacsorával. SeungHyun először nem igazán örült a szándékaimnak, de végül beleegyezett, azzal a feltétellel, hogy ő is kiveszi a részét a munkából.
          Tágra nyílt szemekkel néztem rá, alig hittem a fülemnek, amikor azt mondta, hogy ő is főzni akar velem... de nem hagyta annyiban a dolgot, és ő is beállt mellém a konyhába. Azért egy picit örültem neki, hogy nem egyedül kell boldogulnom, ráadásul így több személyre tudunk főzni, és végre együtt ehetünk a védelmezőinkkel.