33. fejezet

          Ennyi nap ágyban fekvés után egy kicsit megviselt az egyhelyben ácsorgás és az aktív tevékenység, de SeungHyun igyekezett mindenben a segítségemre lenni. Picit vicces látványt nyújtott MinAh kiskötényében, korábban el sem tudtam volna őt képzelni egy ilyen helyzetben. Nevetve-viccelődve készítettük el az ínycsiklandozó vacsorát. Halk kulcszörgést hallottunk meg a bejárati ajtó felől, valamelyik húgom érkezett haza.

          - Megjöttünk... – csilingelő hangján szólalt meg JiWon.

          - Itt vagyunk a konyhában! – kiáltottam.

          - Unnie? Felkeltél? – rohant a konyhába ellenőrizni, hogy tényleg az én hangomat hallotta-e.

          - Orvosi engedélyem van! – fordultam meg mosolyogva.

          - Oh... – mosolyodott el, majd pirult is el kissé, mikor meglátta a védelmezőjét - ...SeungHyun.

          - Szia, JiWonnie – lépett közelebb a legkisebb húgomhoz a boszorkánymester – Milyen napod volt? – érdeklődött, közben óvatos mozdulattal simította karjait a derekára, és húzta magához.

          - H-hosszú... – dadogta - ...de ti mit csináltok? – nézett rám, majd vissza SeungHyunra.

          - Vacsorát – feleltem mosolyogva.

          - SungYeon szeretné, ha ma együtt vacsoráznánk mindannyian.

          - Szép estét! – hallottam meg egy ismerős hangot a nappaliból.

          Az ismerős és bizsergető hangtól megremegett a kezem, és majdnem kiejtettem a fakanalat a kezemből. Ez a hang a zsigereimig hatolt minden pillanatban, de most valahogy még közelebbinek, még bensőségesebbnek éreztem, mint eddig bármikor. Nagyot nyeltem, letettem a fakanalat a kezemből, és a hang irányába fordultam.

          - Szia, JongHyun! – köszöntem zavarodottan, majd lendületből fordultam vissza az edény fölé.

          - Minden rendben volt ma, SeungHyun? – sétált közelebb a még mindig ölelkező párhoz, de közben éreztem, hogy a vörös szempár engem méricskél minden pillanatban.

          - A legnagyobb rendben – felelte SeungHyun, lassan elengedte JiWont, és apró puszit nyomott a homlokára, majd arcának mindkét oldalát is édes puszival érintette.

          - Örülök! – könnyebbült meg a Vámpírlovag.

          - Mindjárt kész a vacsora! – motyogtam még mindig az edény fölé hajolva – JiWonnie, lennél szíves, és megterítenél?

          - Persze! – bólogatott – SeungHyun, segítesz benne? – vigyorogva kérdezte.

          - Boldogan – felelte a kérdezett fél, majd szabadult meg végre a kellemetlenné vált kötényétől.

          JiWon és SeungHyun szorgosan készült elő a vacsorához, minden terítékre kellő figyelmet fordítottak, és nem hagytak ki egyetlen másodpercet sem, hogy olykor-olykor egymáshoz simuljanak, vagy a kezeik érintsék a másik kezét. Lopva figyeltem néha a mozdulataikat, gerlepár módjára turbékoltak. JiWon boldog volt, és én is az voltam... de valaki az én mozdulataimat is figyelte minden percben.
          Zavaromban elkaptam a tekintetem JiWonról, és újra a főzőedényt kezdtem bámulni, és könyörögtem a benne levő dolgoknak, hogy soha ne puhuljanak meg, és soha ne kelljen elfordítanom róla a figyelmemet... hiába rimánkodtam ezért magamban, nem talált meghallgatásra a könyörgésem. Hűvös kézfej simult a ragtapasszal díszített karomra, és vette szemügyre a hegeket. Felsóhajtottam, de még mindig nem tudtam a vörös szempárba nézni. A hűvös kézfej óvatos mozdulattal simított végig a sebhelyt takaró ragtapaszon, majd felsóhajtott JongHyun, és megrázta picit a fejét. Reméltem, hogy nem magát okolja a sérülésem miatt.

          Tévedtem... a vörös szempárba nézve láttam, hogy még mindig hibásnak érzi magát azért, ami velem történt néhány nappal ezelőtt. Mindent letettem a kezemből, felé fordultam. Egyik keze még mindig a hegeken nyugodott, másik keze a teste mellett lógott. Mindkét kézfejét megfogtam, és összekulcsoltam az ujjaimat az övével. Mélyen a vörös szempárba néztem, a légzésem is elállt ettől a tekintettől... elvesztem benne.

          - JongHyun... – szólaltam meg remegő hangon - ...nem a te hibád.

          - De igen, Sung-ah... – hajtotta le a fejét, és nézett újra a sebhelyre.

          - Ez egyedül az én hibám... – reagáltam halkan szavaira - ...nem akartam, hogy segíts, így megsérültem, mert elbíztam magam – vallottam be a hibámat.

          - Erőszakosabbnak kellett volna lennem!

          - Nem – ráztam meg a fejemet – Kérlek, ne okold magad a történtek miatt! – hajoltam az arcához, és kerestem a tekintetét.

          - Többé nem hibázom! – felemelte a fejét, és találkozott végre a tekintetünk.

          A vörös szempár ezúttal is csillogott, de most egészen más érzelmek tükröződtek vissza a tekintetéből. Szomorúság... harag... kegyetlenség. Egy másodpercre megrémültem ettől a pillantástól. Soha nem láttam még ilyennek... megszorítottam az ujjait, hogy visszarántsam a jelenbe, de sikertelen volt. Még mindig ugyanazok az érzelmek áradtak a tekintetéből.

          - Sziasztok! – köszöntött minket egy újabb hang a bejárati ajtóból.

          A hangtól JongHyun azonnal visszatért közénk, nyugodtan és barátságosan ragyogtak a szemei. De én korántsem voltam olyan nyugodt, mint előtte. Elszakítottam az ujjainkat, és visszafordultam a főzőpulthoz, hogy végre lezárjam a vacsorát.

          - Szia, MinAh, szia, JunHong! – kiáltottam az előtér felé, miközben még utoljára megkevertem az ételt – Gyertek vacsorázni! – hívtam őket az étkezőbe.

          - Unnie?! – ugrott elém MinAh – Jobban vagy? – ölelgetett magához.

          - Igen, jobban vagyok – viszonoztam picit feszülten az ölelését – JiWon megterített SeungHyunnal, ha Minnie is megérkezik, akkor neki is láthatunk a vacsorának.

          Szinte be sem fejeztem a mondatomat, amikor újabb ajtócsapódást hallottunk meg. MinAh MinYoung elé futott, hogy közölje vele a jóhírt, miszerint két lábbal állok a földön, és jól vagyok. MinYoung boldogságtól könnyes szemekkel rohant hozzám, ölelt magához szorosan. Viszonoztam én is az ölelését, picit lazítottam rajta, és magamhoz hívtam a másik két húgomat is.
          Végre ismét úgy tudtam őket magamhoz szorítani, ahogy akartam. Két kézzel, olyan erősen, hogy szinte megfulladtak tőle. Lassan lefejtettem a karjaimat róluk, az asztalhoz terelgettem őket, szófogadóan leültek, majd a védelmezőik is helyet foglaltak az asztal körül. Feltálaltam a SeungHyunnal közösen készített vacsorát, hangsúlyozva, hogy aktívan részt vett az elkészítésében. Mosolyogva bólogattak nagyokat, és hálálkodtak a lelkes boszorkánymesternek.

          - Jó étvágyat! – sóhajtottam – Lepihenek, kimerültem – léptem el az asztaltól, és indultam vissza a szobámba.

          Remegő lábakkal szedtem a lépcsőfokokat, rimánkodva, hogy senki ne vegye észre az apró félelmemet, ami pár perce költözött belém, és nem hagyott szabadulni. Alig vártam, hogy a takaróm alá bújjak rémületemben, és száműzzem a fejemből JongHyun tekintetét. Próbáltam minél kisebbre összehúzni magam, hogy biztonságban érezzem magam. Ajtókopogtatás rémisztett meg még jobban, és megugrottam az ágyamban.

          - K-ki az?! – kérdeztem remegő hangon.

          - Én vagyok... – jött a válasz az ajtó mögül.

          - Mit akarsz? – haragosan kérdeztem az ajtóm mögött ácsorgótól.

          - Beszélni veled, Sung-ah.

          - Nincs miről beszélnünk! – vágtam rá dühödten.

          - De van! – nyitotta ki az ajtót, majd csukta is be maga mögött, és sétált az ágyamhoz.

          - Nem mondtam, hogy bejöhetsz! – szólaltam meg, mikor az ágyamhoz ért, de nem tudtam rá nézni.

          - Nem is kértem rá engedélyt... – felelte, hangjában némi mosolyt véltem felfedezni - ...beszélni szeretnék veled.

          - Mondtam már, hogy nincs miről beszélnünk... – morogtam az orrom alatt.

          - Nem akartalak megrémiszteni... – suttogta maga elé, és ült le az ágyamra.

          - Nem is sikerült megrémisztened... – tagadtam dacolva az érzelmeimet.

          Egész testemben remegtem JongHyun jelenlététől. Most úgy reagáltam, ahogy a vámpírok esetében szoktam. Sikítva szerettem volna menekülni tőle, de mégsem tudtam... valami még mindig megakadályozott benne. Legbelül valami nem akart szabadulni tőle.

          - SungYeon... – fogta meg a kézfejemet, megremegtem az érintésétől.

          - N-ne... – nyöszörögtem a válaszomat, és kaptam el a kezemet rémületemben.

          - Kérlek... – suttogta a levegőbe - ...Sung-ah, kérlek... – nyúlt megint a kezem után.

          A hűvös érintésétől ismét megremegtem. A rémületem lassan kezdett tovaszállni, engedtem a gyengéd tapintásnak. JongHyun másik kezét az arcomra simította, és maga felé fordította a fejemet. A vörös szempár megcsillant a félhomályban, számomra eddig ismeretlen érzelmek ragyogtak rám a lélektükreiből.

          - JongHyun... – motyogtam - ...meg...megijesztettél odalent.

          - Tudom... – suttogta válaszát - ...sajnálom! Csak amikor megláttam a sebeket a karodon, egyszerűen elöntött a harag, és nem tudtam másra gondolni, csakis arra, hogyan ontom mindegyik kutyának a vérét... – a hangjából egy pillanatra ismét harag áradt.

          - Mondtam már, hogy nem a te hibád volt! – emeltem fel kissé a hangomat.

          - Nekem kell vigyáznom rád, Sung-ah! – határozottabb hangon felelt.

          - JongHyun... – mosolyodtam el picit - ...tudok vigyázni magamra, ha... – elhallgattam.

          - Ha? – kerekedtek a szemei – Ha, mi?

          - Ha... – nagyot nyeltem - ha senki nem korlátozza a képességeimet – mosolyogtam továbbra is.

          - Mire célzol? – döntötte oldalra a fejét, kérdőn nézett rám.

          - Arra, hogy ha te a közelemben vagy, akkor nem működnek az adottságaim. Nem tudok védekezni, ha a közelemben vagy... – hadartam el gyorsan a szavaimat.

          - Ez mit jelent, Sung-ah? – közelebb ült hozzám az ágyon.

          - Nem tudom... – suttogtam magam elé, és újra elvesztem a bíbor szempárban.

          Volt egy érzésem, hogy miért hagy ki a védekező képességem a jelenlétében, de nem akartam még magamnak sem bevallani, nem hogy neki.