31. fejezet

          Néhány pillanatig még vonakodtam attól, hogy JongHyun etessen meg, de a gyomorkorgásom elárult... halkan felnevettünk mindketten ettől a hangtól, majd ismét a számhoz tolta a finomságot.

          - Mondd szépen... ááá... – széles vigyorral az arcán nézett rám.

          - Csak mert ilyen szépen kéred... – vigyorodtam el én is - ...ááá!

          - Jó kislány... – bólintott, majd újabb harapnivalót szorított a pálcikák közé - ...még egyet!

          - Te... nem... eszel...? – motyogtam picit teli szájjal.

          - Nem kérek... – rázta meg a fejét.

          - ...és ha attól jobban érezném magam? – próbáltam puhítani, hátha besegít ennyi kaja elpusztításában.

          - Ne zsarolj, Sung-ah... – döntötte oldalra a fejét, vörös szemei ragyogtak.

          - Nem szeretek egyedül enni... – motyogtam magam elé, lesütöttem a szemeimet, kérlelőn néztem fel a vörös szempárba, hátha megnyerem a párbajt.

          - Ne nézz így. Kérlek. – suttogta, majd egy újabb falatot tolt a számba.

          - Kérlek, JongHyun... – emeltem fel a fejemet, és mélyítettem el a pillantásomat. - Tényleg nem szeretek egyedül enni.

          - Jól van... – bólintott beleegyezvén a kérésembe - ...mellesleg.

          - Igen? – emeltem a számhoz a poharamat, és hörpintettem bele az italomba.

          - ...éjszaka én vigyázok rád – közölte velem a tényt.

          Azonnal félrenyeltem a picit íztelen löttyöt, és fuldokolni kezdtem a mondatától. JongHyun elvette az ölemből a tálcát, majd határozott mozdulatokkal simogatni kezdte a hátamat, némi megkönnyebbülést remélve. Pár pillanat alatt elmúlt a fuldoklásom, és újra JongHyunra bámultam. Sokkolt az utolsó mondatával.

          - Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon.

          - Khm... i-igen... – nyöszörögtem rekedtes hangon - ...mit is mondtál az előbb? – bíztam benne, hogy csak félrehallottam.

          - Azt mondtam, hogy éjszaka én vigyázok rád – válaszolt.

          - Felesleges! – vágtam rá sietve.

          - Ezt nem te döntöd el, Sung-ah... – sóhajtott - ...még nem épültél fel teljesen, addig pedig valakinek mindig melletted kell lennie.

          - De miért... épp... – elhallgattam, az arcom vörösen lángolt a csupán magamban feltett kérdésemtől.

          - ...miért épp én? – mosolygott, majd még közelebb ült hozzám – Önként ajánlottam fel, hogy éjszakánként én virrasztok melletted.

          - Értem... – sóhajtottam egy hatalmasat.

          A vörös szempár megbénított, mozdulni sem tudtam ettől a tekintettől. A szívem vadul kalapálni kezdett a mellkasomban, amikor végre tudatosult bennem, milyen közel is van hozzám. A testemet lassan kezdte elönteni a forróság, lángoltam belülről. Zavarodottan járattam a tekintetem JongHyun szemei között, válaszokat keresvén a ki nem mondott kérdéseimre.

          JongHyun az arcomhoz nyúlt, és lágyan végigsimított forró bőrömön, beleremegtem a hűvös érintésébe, majd hirtelen elrántottam a fejemet. Maga mellé engedte a kezét, de sokáig nem tartott ez a helyzet, következőleg a bal kezemet fogta meg. Gyengéden megszorította a kézfejemet, majd összekulcsolta az ujjait az enyémekkel. Rögtön áramlani kezdett a testembe a hideg levegő, és kezdtem visszahűlni a normális hőmérsékletemre. Elmosolyodtam. Újra az ő segítsége kellett, hogy lehűtsem magam.
          Akaratlanul szorítottam meg a kézfejét, ami rögvest viszonzásra lelt, JongHyun is erősen fogta a kezemet. A vörös szemei olykor felcsillantak a félhomályban, lassan teljesen eltűnt a nap a horizontról, és sötétség kezdte beborítani az egész szobát. Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy éjszakánként ő fog vigyázni rám, vagy inkább próbáljam meggyőzni az ellenkezőjéről. De ha egyszer ő maga jelentkezett éjjeli őrszemnek, akkor kénytelen voltam elfogadni.
          A néma csendet egy halk ajtókopogás szakította félbe, ezúttal is örültem neki. A húgaim ácsorogtak az ajtóban, mindhárom lánynak csillogtak a szemei. Azt gondoltam, azért, mert jobban vagyok, de hamar ki kellett ábrándulnom. Nem az volt az elsődleges oka a tekintetük csillogásának, hogy ébren voltam. MinAh és MinYoung feltűnően járatta a szemét köztem és JongHyun között... illetve az összekulcsolt kezünk között. Zavarodottan engedtem el végre JongHyun kezét, és húztam gyorsan vissza magam mellé, minél messzebb kerülve az ő kezétől.

          - Sziasztok, Lánykák! – próbáltam leplezni zavarodottságomat.

          - Szia, Unnie! – köszöntek egyszerre, majd léptek beljebb a helységbe.

          - Magatokra hagylak... – sóhajtotta a Vámpírlovagom, majd felállt az ágyról, és magamra hagyott a húgaimmal.

          - Hogy' vagy, Unnie? – huppant le az ágyamra JiWon.

          - Jól vagyok... – feleltem mosolyogva - ...üljetek le ti is – néztem MinAh-ra és MinYoungra.

          - Nem akarunk nagyon zavarni, csak bekukkantottunk, hogy jól vagy-e... – szólalt meg MinAh - ...de úgy tűnik, hogy nagyon jó kezekben vagy, Unnie – vigyorodott el a mondat végére.

          - Mit akarsz ezzel mondani, MinAh? – néztem rá értetlen arccal.

          - Tudod nagyon jól, hogy mire célzok, Unnie – vigyorgott továbbra is.

          - Inkább mégsem akarom tudni... – vörösödtem el teljesen, és kezdtem kényelmetlenül érezni magam - ...szóval – sóhajtottam - ...meséljetek! Mi újság van?

          - Nincs semmi különös, Unnie – felelt elsőként JiWon, és bújt bele az ölembe – Hiányzol nagyon! Ugye hamar meggyógyulsz? – nézett rám kissé homályos tekintettel.

          - Persze, JiWonnie! Nekem is nagyon hiányoztok! – simítottam végig az arcán.

          - De akkor nagyon gyorsan gyógyulj meg, Unnie! – ült le a másik oldalamra MinAh, és bújt hozzám.

          - Kell valaki, aki terelget minket... – ölelt magához MinYoung is.

          - Minden erőmmel azon leszek, hogy hamar felépüljek, és megint együtt legyünk a nap minden szabad percében... – bújtam mindhárom húgomhoz.

          Hosszú percekig öleltük át egymást némán, egyetlen szó nélkül. Szorosan hozzám bújtak, arcukat a testembe temették, és halkan szuszogtak. Szerettem volna erősen magamhoz ölelni mind a három lányt, de erre nem volt lehetőségem... fél kézzel sikerült azért picit megölelgetnem őket, legalább egy fél ölelést ki tudtam préselni magamból. Sok erőt merítettem ebből a három lányból, és szinte azonnal feltöltődtem, és gyógyult be a sebem – képletesen szólva. Az idilli pillanatnak sajnos egy újabb vendég vetett véget. SeungHyun várakozott az ajtóban bebocsátást kérve, kedves mosollyal az arcán nézett végig rajtunk, mire én is elmosolyodtam.

          - Bocsánat a zavarásért... – suttogta - ...SungYeon, ki kell cserélni a kötésedet, és még egy adag keserű főzetet is magadba kéne gyömöszölni.

          - Nincs semmi baj, SeungHyun, gyere csak... – feleltem.

          - Köszönöm! – hajolt meg picit, és sétált közelebb hozzám.

          A lányok lefejtették rólam a karjaikat, MinAh és JiWon felállt az ágyról. JiWon SeungHyun mellé lépett lopva néztek egymás szemébe, és pirultak el kicsit. MinYoung is elengedett, és lépdelt hátrébb tőlem. SeungHyun óvatosan leült az ágyam szélére, majd végignézett a sérült karomon. Vigyázva megfogta a csuklómat, levette a nyakamról a felkötőt, majd óvatosan kezdett megszabadítani a kötésemtől. Picit felszisszentem, ahogy haladt a sebem felé, még azért eléggé fájt a harapásnyom.

          - Kitisztítsam előbb a sebet, vagy megiszod előtte a főzetet? – nézett rám aggódó tekintettel.

          - Hát... – sóhajtottam - ...mindkettő kínkeserves... – motyogtam.

          - Unnie... – rémült hangon szólaltak meg a húgaim.

          - Szeretném, ha ezt nem asszisztálnátok végig, lányok... – néztem végig rajtuk - ...nem akarom, hogy lássátok vagy halljátok, ahogy szenvedek néhány percig.

          - Márpedig itt maradunk! – tette csípőre a kezét MinYoung.

          - Nem – ráztam meg a fejemet – Szépen kimentek, és lefekszetek aludni végre... későre jár.

          - De Unnie! – ellenkezett tovább MinAh is.

          - Nincs semmi de, lányok! – morogtam picit rájuk.

          - Majd mi vigyázunk rá... – lépett a lányok mögé TaeMin JongHyun kíséretében - ...itt leszünk addig mindketten.

          - Nem szükséges, TaeMin... – motyogtam zavarodottan.

          - Nem nyitok vitát, SungYeon! – felelte határozottan.

          - Huuhh... – fújtattam egyet - ...de jó, hogy meg vagyok áldva veletek, TaeMin – forgattam meg a szemeimet, ahogy rá néztem.

          - Bocsánat, hogy közbeszólok... – szakított félbe minket SeungHyun - ...de ideje lenne akkor eldönteni, hogy mivel kezdjük.

          - Tisztítsuk ki, aztán lenyelem azt a förtelmet – válaszoltam.

          TaeMin átkarolta MinYoung derekát, finoman megpuszilta az arcát, majd kikísérte a húgaimat a szobából. Nem akartam, hogy mellettem legyen bárki is, amikor felüvöltök a fájdalomtól, de TaeMin hajthatatlan volt. JongHyun elhelyezkedett a bal oldalamnál és megfogta az ép kezemet. Gyengéden megszorította, de ezúttal nem éreztem az erejét. Aggódó szemmel nézett végig rajtam, majd SeungHyunra pillantott. Én is a Boszorkánymesterre néztem, majd bólintottam. Mielőbb legyünk túl rajta.
          SeungHyun elvégezte a szükséges mozdulatokat, épp csak néhány csepp ért a bőrömhöz, rögtön felordítottam a kíntól. Erősen megszorítottam JongHyunk kezét, aki már mindkét kezével fogta a bal kézfejemet. Pár pillanat múltán már nem éreztem a hasító kínt, a Vámpírlovag homályos tekintettel nézett rám. Picit még fújtattam a korábbi érzéstől, majd lazítottam a kezünk fogásán, végül elengedtem JongHyun ujjait és elkértem SeungHyuntól a másik borzalmat.
          Biccentett egyet, aztán a kezembe nyomta az apró fiolát, majd a számhoz emeltem az üvegcsét. Ugyanolyan gyorsan juttattam le a szervezetembe most is, mint az első alkalommal. JongHyun megint megszorította finoman a bal kezemet, miközben lágyan cirógatta a bőrömet. SeungHyun bekötözte a sebemet, a nyakamra tette a felkötőt és távozott a szobánkból. Tompulni kezdtek az érzékszerveim, a külvilágból csak egy pár bíborszín szemet voltam képes felfogni. Végül elnehezültek a szemhéjaim.