60. fejezet

          JiYong képtelen volt elszakítani a tekintetét a Boszorkánymesterrel ölelkező húgáról. Idegesen méricskélte SeungHyunt, aki gyengéden ölelte magához JiWont. JiWon szeme ragyogott a boldogságtól. Eleinte alig bírt hinni a saját szemének, hogy végre megint mellette van a bátyja, de ahogy peregtek a percek, egyre biztosabb lett, hogy nem szellemet lát. Felsóhajtottam. Majd hirtelen eszembe jutott, hogy JiYong visszatéréséről még SeonWoongot is értesítenem kell. Megszorítottam JongHyun kezeit, és lefejtettem magamról a védelmező karokat.

          - Bocsánat! – szólaltam meg kissé rémülten – Telefonálnom kell – mondtam, majd az emeletre rohantam.

          - SungYeon...? – kérdeztek utánam, de nem válaszoltam.

          A hálómba rohantam, az éjjeli szekrényemen pihent a telefonom. Sietve kaptam utána, amikor hirtelen megjelent az ablakban a Vámpírlovagom.

          - Mi történt, Sung-ah? – kérdezte aggódva.

          - Mondtam, hogy telefonálnom kell! – hadartam el gyorsan a válaszomat, miközben pötyögni kezdtem az apró készüléken.

          - De miért? És kinek? – faggatózott tovább, a hangja egyre jobban megtelt az aggodalmával.

          - Mert tudnia kell! – feleltem, majd a fülemhez emeltem a készüléket.

          Kicsöngött... és megint kicsöngött... és megint... majd megint... újra és újra... egymás után legalább tízszer. Hatalmas és elégedetlen sóhaj szakadt fel belőlem. Nem lehet, hogy nem hallja! Fogalmam sem volt, hogy mennyi lehet most az idő nála, de nem is érdekelt. SeonWoongnak tudnia kellett, hogy mi történt! Fújtatva nyomtam ki a telefont, majd kezdtem azonnal újratárcsázni. JongHyun közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezemet, amiben a mobilt tartottam. Félbeszakadt a hívás.

          - Kit szeretnél ennyire elérni? – kérdezte mélyen a szemembe nézve.

          - Valakit... – válaszoltam.

          - Kérlek, SungYeon, mond el, hogy ki az! – a riadalma még mindig nem csillapodott.

          - Egy barátomat kell felhívnom... – feleltem.

          - Barátodat? – hátrébb lépett, elengedte a kezemet.

          - Nem olyan barát... – reagáltam mosolyogva - ...SeonWoong olyan, mintha a bátyám lenne.

          - SeonWoong? – ismételte a nevét.

          - Igen – biccentettem – így hívják. SeonWoong segítségével épültem fel, amikor először támadtak meg a Farkasok, ez az ő háza... – emeltem fel a mutatóujjamat, körbemutatva a szobában.

          - Értem... – bólintott - ...miért kell épp most felhívnod? – kérdezte gyanakodva.

          - JongHyun... – sóhajtottam fel nevével - ...ugye ez nem egy féltékenységi jelenet akar lenni?

          - Lenne rá okom? – kérdezett vissza.

          - Nem – válaszoltam azonnal. – Nincs rá okod! SeonWoong a bátyám, épp olyan, mint te TaeMinnek...

          - Rendben... – ismét bólintott egy aprót.

          - Szeretem SeonWoongot, de csak mint testvér... soha nem is éreztem iránta másképp – magyaráztam - ...és nem is fogok... – közelebb léptem a Vámpírlovagomhoz.

          JongHyun felsóhajtott. Mázsás súly esett le a mellkasáról, ahogy megnyugtattam. Az ágyra dobtam a mobilt, és megfogtam JongHyun kezeit. Megszorítottam mindkét kézfejét, összekulcsoltam az ujjainkat. Mélyen a rubintvörös szempárba néztem. A féltékenység eltűnt a szeméből. Megértés és szeretet ragyogott rám Lélektükreiből. Elmosolyodtam. A Vámpírlovag is finom mosolyra húzta ajkait, majd homlokát az enyémhez támasztotta.
          Jéghideg és tűzforró lehelet találkozott egymással. Szenvedélyes táncot lejtettek lélegzetvételeink. Még közelebb léptem hozzá, a mellkasom az övéhez simult. A szívem lüktetett odabent, a pulzusom szaporábbá vált, a vérem száguldozott az ereimben... JongHyun aprót szippantott a levegőből.

          - Szeretem, amikor picit idegesebb vagy... – suttogta ajkaimra - ...olyankor felpezsdül a véred, és teljesen az eszemet veszítem tőle.

          - JongHyun... – motyogtam félájultan.

          - Mámorító az illatod... – lihegte ajkaimra.

          Megremegtem. Még gyorsabban vert a szívem, még szaporábbá vált a pulzusom, még sűrűbben és mélyebben kezdtem szedni a levegőt. Ugye most nem arra készül, hogy belém harap? Ugye nem?! Most nem vagyok erre felkészülve... máskor örömmel... mármint önként... vagyis... állok elébe a harapásnak, csak ne most... most nem teheti meg... és azt mondta, hogy nem is fogja. Vagyis, hogy nem akar bántani semmilyen módon sem... mi történik? Meggondolta magát?

          JongHyun lazított az ujjai szorításán, majd egy nagyobb szívdobbanásommal később elengedte a kezeimet. Bal kezét a derekamra vezette, még egyet húzott a testemen. Már nem csak a mellkasunk simult össze, hanem az egész testünk. Jobb kezét a tarkómra simította, de előtte hűvös ujjaival végigsimított a nyakam ívén és a kulcscsontomon. Megremegtem. Ujjaival beletúrt a hajamba, finoman belemarkolt a vörös tincsekbe.
          Elhúzta a homlokát az enyémtől, ismét aprót szippantott a levegőből, majd a nyakamhoz hajolt. Végighúzta orrát a bőrömön, egész testemben lángoltam tőle, de nem zavartatta magát... meg sem érezte bőröm perzselését. Hosszan végigsimított az orrával a nyakamon, újra és újra, közben pedig finoman szaglászta a bőrömet. Beleremegtem. A térdeim kissé megcsuklottak. Megszorította a derekamat, nehogy összeesek idő előtt. Megállt egy kívánatos ponton. Jéghideg lehelete táncolt forró bőrömön. Hűvös ajkait éreztem meg a kihagyott szívverésem pillanatában. Nincs visszaút.

- Jong... Hyun – lihegtem félájultan.

- Cssh... – súgta bőrömre.

          Újra megérintette puha és hűvös ajkaival a nyakamat. Ajkait is végigvezette ugyanazon az úton, ahol az előbb az orrával simított végig. Megint megremegtem. A fülemhez érve megállt. Hallottam a vért száguldozni a fülemben, és hallottam a Vámpírlovag légzését. Lágy csókot lehelt a fülem mögötti érzékeny részre. Még egy remegést csalt ki belőlem. A térdeim fokozatosan lágyultak el, a forróságom egyre jobban úrrá lett rajtam. Még egyszer megcsókolta ugyanott a bőrömet, majd édes-hűvös és gyengéd érintésekkel indult el ajkaival a nyakam mentén. Ismét megállt egy kívánatos résznél, megint szippantott egy aprót. Nagyot nyeltem.
          Eltávolodott a nyakamtól, és arcomhoz hajolt. Ajkait résnyire kitárta. Hófehér szemfogai megcsillantak a napfénytől. Még egy nagyobb nyelés következett a részemről. A pillanatnyi rémületemtől képtelen voltam megszólalni. Visszahajolt a nyakamhoz, érzékien megharapta a bőrömet, de nem mélyesztette belém a szemfogait. Még egy lágy csókot adott az alig látható harapás helyére, és megint a szemembe nézett. A rubintvörös szempár mélybordón ragyogott, szemfogai még mindig finoman látszottak telt ajkai között, féloldalas mosolyra húzta száját.

          - Megijedtél? – kérdezte alig hallhatóan.

          - Één... én... – motyogtam.

          - Nem kell... – reagált mosolyogva - ...nem bántanálak, de mondtam már. Csak tudatni szerettem volna veled, hogy mit váltasz ki belőlem, amikor ideges leszel.

          - JongHyun? – értetlenkedtem.

          - Soha senki nem volt rám ilyen hatással, és nem is lesz – válaszolt kérdő tekintetemnek.

          Mielőtt még válaszolhattam volna, megcsörrent a mobilom. Picit megugrottam a pillanatnyi rémületemtől, és az ágyamra néztem. SeonWoong neve villogott a kijelzőn. JongHyun elmosolyodott, elengedett, majd sietve felkaptam a telefont.

          - Oppa! – köszöntem bele.

          - Szia, Sung-ah! Minden rendben? Miért hívtál? Történt valami? – zúdította rám kérdéssorozatát.

          - Oppa... – könnyel teltek meg a szemeim - ...Oppa... JiYong... – motyogtam.

          - Micsoda? – értetlenkedett – JiYong? Sung?! Mi történt? Mit akarsz JiYonggal? Sung, válaszolj! – kiáltott fel végül.

          - Oppa.. – nyögtem ki megint - ...JiYong-shi életben van... – könnyes hangon közöltem.

          - SungYeon ez nem vicces! – teremtett le azonnal – JiYong meghalt! Te mondtad! Meggyászoltuk! Eltemettük! – megremegett a hangja.

          - De csak egy üres koporsó volt az... – motyogtam - ...de nem viccelek! JiYong ÉL! –kiáltottam én is utolsó szavamat.

          JongHyunra néztem. Homályos tekintetem elég volt neki, hogy megértse, mit is szeretnék. Bólintott, majd eltűnt a szemem elől. Dobogás visszhangzott a lépcsőn felfelé. JiYong lépett a szobába, és szaladt hozzám.

          - Sung-ah...? – lihegte picit a nevemet.

          - SeonWoong... – nyújtottam át a telefont.

          JiYong kikapta a kezemből a mobilt, és a füléhez emelte. Beleszólt. Hallottam SeonWoong hangját visszhangozni a vonal túlsó végén, JiYong még egyszer megszólalt, hogy bizony nem a füle cseng rég nem látott barátjának. Lenyeltem visszafojtott könnyeimet, és magára hagytam JiYongot telefonálni... sok dolgot kell megbeszélniük, mi ráérünk. Visszabattyogtam a nappaliba.
          MinYoung és TaeMin kíváncsi szemekkel nézett rám, JiWon is engem mustrált. Biccentettem egy aprót, hogy minden a legnagyobb rendben van. Lekuporodtam a kanapéra, és vártam... illetve megpróbáltam felidézni a két telefonhívás között történteket. Beleborzongtam az emlékbe. Mámor lett úrrá rajtam. Lehunytam a szemeimet, és belemerültem az emlékekbe. Fogalmam sem volt, hogy mióta merenghetek magamban, amikor meghallottam valakit lefelé jönni a lépcsőn, azonnal kinyitottam a szemhéjaimat, és a lépcső felé néztem.
          JiYong mosolyogva haladt lefelé a feljárón. Elmosolyodtam. JiWon ellépett SeungHyuntól, és bátyjához futott. Szorosan magához ölelte őt... megint. JiYong szemrebbenés nélkül viszonozta az ölelést, és húzta még közelebb magához. Egy egyszerű testvéri szeretetnél többet láttam benne... de akkor még nem tudtam, hogy mi az a több... vagy inkább nem akartam tudni. Hosszú percekig karolták át egymás testét. JiYong újra és újra végigsimított JiWon hátán, megpuszilta szőke tincseit és arcának egyik felét, majd megint a nyakába bújt.

          Szárnycsapkodások zajára figyeltünk fel... majd halk toppanás hallatszott a teraszon. Tökéletesen egyszerre fordultunk a teraszajtó felé. JunHong az ajtónak háttal, kitárt szárnyakkal állt, karjaiban MinAh-val. Óvatosan letette a középső húgomat a földre. Felénk nézett, tudta, hogy idegen van a házban. A szárnyai megmozdultak, mintha a következő momentumban ismét a levegőbe kellene emelkednie. MinAh is megérezte JiYong jelenlétét, egy kissé megrémült az embertől, és JunHong mögé bújt... bele az éjfekete tollakba.
          JunHong megremegett, ahogy megérezte MinAh-t a szárnyaihoz simulni, a húgomra nézett. Finom mosolyra húzta ajkait, és picit összébb húzta az éjfekete ékességét és fajtájának legárulkodóbb jelét. JunHong kíváncsian méricskélte az arcunkat... vagyis engem kivéve. Teljesen felesleges volt próbálkoznia, még mindig nem tudott olvasni bennem. Arcvonásai lassanként megváltoztak, MinAh ellépett JunHong mögül, majd a vörös Angyal visszahúzta a szárnyait, és megfogta MinAh kézfejét. Elsőként JunHong lépett be a lakásba, a tekintete azonnal JiYongra tévedt. A középső húgom is méregetni kezdte a vendégünket.

          - JunHong! MinAh! – szólaltam meg megtörve a néma csendet – Ő itt JiYong...

          - Ki? – tágult ki MinAh fekete pupillája.

          - JiYong... – ismételtem meg a nevet - ...gyertek és köszönjetek neki! – nyújtottam feléjük a karomat.

          Beleegyezően bólintottak, és JiYong felé sétáltak. JiYong elengedte JiWont, megtörölgette az arcát, és az újonnan érkező családtagjaimra nézett.

          - JiYong... – vettem át megint a kezdeményező szerepét - ...Ő itt MinAh, a húgom és JunHong, a Védelmezője.

          - Örvendek! – meghajolt JiYong – Kwon JiYong! – kinyújtotta a kezét.

          - Choi MinAh... – válaszolt előbb a húgom - ...Boszorkánymester.

          Kezet fogtak, MinAh megnyugodott, ahogy JiYong sem érezte magát kellemetlenül. Elengedték egymás kézfejét.

          - Choi JunHong... – szólalt meg JunHong - ...Angyal... – folytatta halvány mosollyal az arcán.

          - Kwon JiYong... – mutatkozott be ismét

          JunHong is kezet rázott a vendégünkkel, majd ahogy elengedte a kezét, rögtön összekulcsolt az ujjait MinAh ujjaival. A kanapén ücsörögve figyeltem a jelenetet. SeungHyun abban a másodpercben lépett a legfiatalabb húgom mögé, amikor JiYong ismerkedni kezdett az Angyallal és a Boszorkánymesterrel. SeungHyun JiWon derekára kulcsolta a karjait, elégedetten felsóhajtott. JiYong még egyszer finoman meghajolt a húgom és a Védelmezője előtt, majd rám nézett.

          - Teljes a család... – válaszoltam mosolyogva.

          - Az bizony... – sóhajtotta.

          JiYong a kanapéhoz sétált, lekucorodott a sarkába, és csak nézett. Túl sok intenzív élmény érte őt a felépülése óta. Valamennyire biztos számított, de valószínűleg nem ilyen mértékben. JiYong pillantása minduntalan visszatévedt egy bizonyos személyre. Felsóhajtott. Nem volt igazán boldog. Látszott az arcán, hogy valami nem jó... de nem tudta, hogy az mi... Egyikünk sem tudta. Egyetlen dolog nem tetszett JiYongon... ahogy a húgomra nézett. Több volt puszta testvéri szeretetnél... sokkal több! Talán...? Lehetséges lenne...?