59. fejezet

          Az elmúlt évek tovaszálltak. Két testvér egymásra talált. JiWon megilletődve állt SeungHyun mellett, amikor bemutattam őt rég nem látott bátyjának. Hatévesen veszítette el őt, és most, annyi év után végre újra találkoztak. JiWon könnyes szemekkel nézett először rám, majd JiYongra pillantott. A karjai remegtek a teste mellett. JiYong szorosan ölelte magához a kishúgát... talán akkor ölelte így át utoljára, amikor elvitte otthonról, megmentve ezzel az életét, és feláldozva a családját.
          Soha nem mondott le róla, és most végre szorosan a karjaiba zárhatja őt. Könnyes szemekkel néztem őket. De nem csak az én tekintetem volt homályos. A másik húgom szeme is könnyel telt meg, de amire a legkevésbé számítottam, az a Védelmezők tekintete volt. A Boszorkánymester reakciója sejthető volt, elvégre gyengéd szálak fűzték őt JiWonhoz. A legmeglepőbb a két Vámpírlovag volt. A vörös szempárokban is megjelent egy-két csepp, amit észrevétlenül morzsoltak el. Ettől az öleléstől még a jéghegy is megolvadt volna.

          JiWon teste finoman rázkódni kezdett JiYong karjaiban, halk szipogást hallottunk, majd lassan elindultak a remegő karjai JiYong nyaka felé, végül szorosan magához ölelte őt. JiYong arcával belebújt JiWon nyakába, lassan ringatni kezdte a testét, próbálta nyugtatni a húgomat... az ő húgát. Ösztönösen léptünk a Védelmezőink mellé, és összekulcsoltuk az ujjainkat az övéikkel. Egyszerre sóhajtottunk fel. SeungHyun elmosolyodott, bólintott egyet, majd az udvarra ment. Talán fájt neki, hogy más öleli magához a Védelmezettjét? Nem értettem, de most nem is akartam foglalkozni vele. JiYong végre újra velünk volt, újra a húgával volt.

          - JiWonnie... – szólalt meg remegő hangon JiYong - ...drága kishúgom.

          - Ji...Yong... – remegett a kishúgom hangja.

          - Nagyra nőttél Hugicám... – szipogta - ...gyönyörű lettél.

          - Kö...köszö...köszönöm... – motyogta JiWon.

          JiYong hosszú percekig ölelte magához JiWont, képtelen volt elengedni őt. De érthető volt. Annyi év után most találkoztak először, és mindketten abban a hitben éltek egészen a mai napig, hogy soha többé nem ölelhetik át egymást. JiYong lassan lazított az ölelésén, nehezen ugyan, de elvált régen látott kishúgától, és elengedte a derekát. Két keze közé fogta JiWon arcát, hüvelykujjával finoman cirógatta a bőrét, majd apró puszit nyomott a homlokára és arcának két oldalára. JiWon könnyes szemekkel nézte a bátyját, halvány mosoly jelent meg az arcán.

          - Bátyus... – motyogta alig hallhatóan.

          - Szépséges kishúgom... – válaszolt könnyes hangon JiYong.

          JiYong még egyszer magához ölelte JiWont. A boldogságtól össze-vissza puszilgatta az arcát, mosolyogva ölelte magához újra és újra a húgomat... vagyis a húgunkat. JiYong elengedte JiWont, és rám nézett. Én még mindig könnyes szemekkel néztem őket, erősen szorítottam JongHyun ujjait, olyan boldog voltam abban a pillanatban, mint még soha eddig. Lazítottam az ujjaim szorításán, és elengedtem JongHyun kezét. Elléptem tőle, és közelebb mentem JiYonghoz.
          Néhány pillanatig csak néztem JiYong arcát, felrémlett bennem minden régi emlékem. Amikor először megmentett, és gondomat viselte, majd amikor felbukkantak a Vérfarkasok, akkor az életét kockáztatta értem. A tekintetem a korábbinál is homályosabbá vált. Szinte alig láttam JiYong arcát, csak egy foszlány volt előttem. Egy pillanatra ökölbe szorítottam a kezeimet, majd szabályszerűen a nyakába ugrottam régen látott megmentőmnek.

          - JiYong... – sírással küszködve suttogtam JiYong nyakába borulva.

          - Sung-ah... – szorított magához.

          - Köszönöm... – motyogtam - ...köszönöm, hogy megmentettél!

          - Bármikor megtenném...

          Még egy kis ideig szorosan átöleltük egymást, végül elengedtem JiYong nyakát, és elléptem mellőle. Megtörölgettük az arcunkat, én visszamentem JongHyun mellé, JiYong pedig JiWon felé tett egy lépést.

          - JiYong... – szipogtam egy kicsit - ...szeretném bemutatni a családomat – mosolyogtam.

          - A családodat? – kérdezte picit meglepetten.

          - Igen! – bólintottam.

          - JiWont nem kell bemutatnom... – mosolyogtam - ...ő a legfiatalabb húgom.

          - Igen... – mosolygott.

          - Aki az udvarra ment... – nyeltem egyet - ...SeungHyun, JiWonnie Védelmezője.

          - Védelmező? – kerekedtek a szemei.

          - Majd rátérünk erre is... – feleltem.

          - Remélem... – válaszolta.

          - A hosszú, sötétbarna hajú lány MinYoung... – mutattam feléjük - ...a legidősebb húgom, és az ő Védelmezője, TaeMin.

          - Egy... – nyelt egyet - ...egy Vámpír? – kérdezte alig hallhatóan.

          - Van még néhány dolog, amiről tudnod kell... – reagáltam - ...és fogsz is.

          - Rendben.

          - Szóval... MinYoung és TaeMin – sóhajtottam - ...mellettem pedig az én Védelmezőm, JongHyun – megfogtam a Vámpírlovagom kezét, és finoman megszorítottam.

          - Huhh... – szusszant fel JiYong.

          JiYong újra megtörölgette az arcát, megköszörülte a torkát, és elsőként az én Védelmezőmhöz lépett. Egy picit még rémülten nézett a vörös szempár tulajdonosára. JongHyun elengedte a kezemet, kihúzta magát, és udvariasan meghajolt előtte.

          - Örülök, hogy megismerhetlek, Hyung – emelkedett fel – Kim JongHyun, Vámpírlovag! – kinyújtotta a kezét.

          - Vámpírlovag... – ismételte alig hallhatóan – Kwon JiYong – mutatkozott be, majd ő is kinyújtotta a kezét.

          A Vámpírlovag és a Megmentőm kezet rázott egymással, JiYong még egy kis ideig fürkészte a Vámpírlovag arcát, majd rám nézett. Bólintott egyet, és elmosolyodott. Ezt nem tudtam mire vélni. Talán áldását adta ránk? Elmosolyodtam a gondolatra, és én is biccentettem egyet. Elengedte JongHyun kezét, és MinYounghoz sétált.

          - Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk – meghajolt – Lee MinYoung... – nyelt egyet - ...Angyal – kinyújtotta a kezét.

          - Angyal? – JiYong pupillái megkettőződtek.

          - Igen... – bólintott MinYoung.

          - Oké... – fújtatott egyet.

          MinYoung és JiYong is kezet rázott, udvariasan köszöntötték egymást. JiYong elengedte az Angyalunk kezét, és a másik Vámpírlovagra nézett.

          - Hyung... – TaeMin meghajolt - ...örvendek a találkozásnak, Lee TaeMin, Vámpírlovag!

          - Én is... – válaszolt.

          Ők is kezet ráztak egymással, majd amikor elengedték egymás kezét, JiYongban tudatosultak a dolgok. Egy Angyal és egy Vámpírlovag... hirtelen rám nézett, én elmosolyodtam, és aprókat bólogattam, hogy bizony, jól látja a helyzetet. A teraszajtó kinyílt, és belépett rajta a Boszorkánymesterünk. JiYong tekintete találkozott SeungHyun pillantásával. SeungHyun lassan szedte a lépteit JiWon felé, mögé érve két kezét a húgom vállaira tette. Finoman megszorította a testét, JiWon elmosolyodott.

          - JiYong... – szólaltam meg – ...ő itt SeungHyun, JiWonnie Védelmezője.

          - Igen, értem – bólintott.

          - Choi SeungHyun – ellépett JiWontól - ...Boszorkánymester – udvariasan meghajolt.

          - Kwon JiYong – ő is meghajolt.

          Az udvarias kézfogás és meghajlás után JiYong kérdőn nézett a kishúgára és a Védelmezőjére, majd felém fordult.

          - Öhm... – felszusszantam - ...még ketten hiányoznak a családunkból, de reméljük, hamarosan visszatérnek.

          - Kik? – kérdezte.

          - A harmadik húgom és a Védelmezője – feleltem mosolyogva.

          - Még egy húg? – mosolygott JiYong.

          - Igen – bólintottam – MinAh, aki egy Boszorkánymester és a Védelmezője, JunHong, aki pedig egy Angyal.

          - Még egy Boszorkánymester és egy Angyal? – értetlenkedett picit.

          - Az bizony – válaszoltam – Érdekes párosítások, igaz?

          - Hát... – mosolygott még mindig - ...eléggé...

          - Tudod... – sóhajtottam - ...nem szándékosan alakultak ki ezek a párosok. Vagyis, csak így alakult – megszorítottam JongHyun kézfejét.

          - Nem az a lényeg, hogy milyen lények vagytok valójában... – nézett végig rajtunk - ...ha tényleg őszinték az érzelmeitek egymás iránt, akkor ez már rég nem számít.

          - Mi csak meg akarjuk védeni a lányokat – reagált TaeMin – kerüljön bármibe.

          TaeMin közelebb húzta magához MinYoungot, karjait a derekára fonta. SeungHyun is magához ölelte JiWont, JongHyun elengedte a kezemet, és átfonta a karjait a derekam körül. JiYong végignézett rajtunk. Felsóhajtott. Elmosolyodott, de a tekintete megragadt egy pároson. Aggódó és kissé féltékeny volt. Egy picit szúrós szemmel nézett a húga Védelmezőjére.
          Sokáig volt távol tőle, soha nem mondott le róla, és most úgy tűnt, hogy újra elveszítheti őt... egy Boszorkánymester védelme alatt áll. Visszakapta JiWont, de mégis le kell róla mondania. Hogyan tudná ezt megtenni? Hisz’ épp, hogy csak újra a karjaiba zárta, most megint el kell engednie... képtelen lesz ezt megtenni, de JiWonnak a Védelmezője mellett a helye. De hogyan mondhatna le bárki is a testvéréről, hogy átengedje egy vadidegennek, és hagyja, hogy ő vigyázzon rá? Neki kell vigyáznia rá, nem pedig egy vadidegennek... neki kellene ezt megtennie.