65. fejezet

          A lenyugvó nap sugarai szebben ragyogták be az eget, mint eddig bármikor. Reményteljesen.

          - JunHong...

          - Hm?

          - Tudod, hogy mit szeretnék...

          Bólintott, lehunyta a szemeit. Ismét elmerültem a napnyugtában.  Ajtónyitódás, majd csukódás hangja. Felsóhajtottam. A könnyeim újból eleredtek. Fájt. Ökölbe szorítottam a kezeimet. Féltem. Lehet, hogy most elveszítettem... mindörökre. Fájt. Szorított. A sírásom erősödött. Próbáltam lenyelni a könnyeimet, visszafojtani a zokogásomat. Nem tudtam megnyugodni.

          Hűvös fuvallat járta át a falakat. Gyengéd szorítást éreztem a kezemen. Újra felsóhajtottam. A zokogásom most még erősebb lett. Elengedte a csuklómat. Hűvös mellkas simult a lapockáimhoz. Megremegtem. Egy illat. Rabul ejtő. Végigsimított bársonyos tenyereivel a karjaimon, megborzongtam az érintésétől.  Még közelebb lépett hozzám, majd mellkasom előtt összefonta a karjait. Arcával belebújt a nyakamba, jeges lehelete cirógatta az érzékeny bőrfelületet. Megint megremegtem. Reszkettem a karjai közt.
          Felemeltem remegő kezeimet, megszorítottam a csuklóit. A sírásom még mindig nem akart csillapodni. Egyetlen mozdulattal fordított meg a karjaiban. Lehajtottam a fejemet, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet. Egy pillanatra elengedett, derekamra kulcsolta a karjait és magához szorított. Nyakába kapaszkodtam. Hűvös érzés járta be a testemet, fáztam... végre. Soha nem örültem még neki ennyire. Még jobban szorítottam magamhoz, nem bírtam parancsolni a könnyeimnek. Kontrollálhatatlanul végigfolytak az arcomon, visszafordíthatatlanul hullottak.

          - Ne sírj... – suttogta fülembe - ...itt vagyok.

          - Visszajöttél? – motyogtam két elfojtott sírás között.

          - A Védelmeződ vagyok – suttogta még mindig – Megvédelek.

          - Ne... – szipogtam - ...meg tudom védeni magam – motyogtam könnyes hangon.

          - Sung-ah?

          - Ments meg.

          Lassan elhúzódtam tőle. A tekintetünk találkozott. A vörös szempár homályosan ragyogott a félhomályban. Még így is képes voltam elveszni benne. Elengedte a derekamat, tenyereit az arcomra simította. A még mindig kibuggyanó könnyeimet hüvelykujjaival törölte le a bőrömről.

          - Itt vagyok... – suttogta mélyen a szemembe nézve. - Most sírhatsz. Csak mellettem sírhatsz, majd én megállítom őket.

          - Nem akarom, hogy lásd... a könnyeimet – szipogtam.

          - Bolond lány... – súgta ajkaimra, féloldalas mosollyal.

          Hűvös, mégis tűzforró. Érzéki, mégis vággyal teli. Törődő, mély és vigasztaló. Jobb kezét a tarkómra csúsztatta, bal kezét a derekamra vezette. Simogatott, csókolt, kényeztetett. Viszonoztam. Mindenhogy. Itt van, többé nem engedem el... Soha többé! Hozzá tartozom! Az Övé vagyok... voltam... és leszek.

          Halk, óvatos kopogtatás szakította félbe a csókunkat. Nehezen tudtam csak elválni tőle, képtelen voltam rá. Újra kopogtattak, de most egy picit erősebben.

          - Valaki van kint... – suttogta csókunkba.

          - Igen... – motyogtam - ...ki kéne nyitni...

          - Kéne – válaszolt mosolyogva.

          Még egy pillanatra elmélyítette a csókot, majd ujjaival elszakította ajkainkat egymástól. Azonnal belebújtam a karjaiba. Még egyszer kopogtattak, JongHyun halk válaszára lassan kinyílt az ajtó.

          - Unnie? – MinAh lépett be kissé félve.

          - Gyere... – suttogtam JongHyun mellkasába bújva.

          - Hm... – elmosolyodott - ...akkor minden rendben van – jegyezte meg halkan, apró mosollyal az arcán.

          - Igen – válaszolt mosolyogva a Vámpírlovag.

          - Unnie? – MinAh hangja egy picit megremegett.

          - Igen? – felemeltem a fejemet JongHyun mellkasától, és a húgomra néztem.

          - Öhm – nyelt egyet - ...most már elmondod, hogy mi történt?

          - Menjetek le a nappaliba... kérlek – válaszoltam – mindjárt megyek én is.

          - Oké.

          MinAh kiaraszolt a szobából, becsukta az ajtót. Visszabújtam JongHyun karjaiba, szorosan ölelt magához. Biztonságban éreztem magam. Nagyokat sóhajtottam, lassan kezdtem megnyugodni a védelmező karok között. A Vámpírlovag lazított az ölelésén, picit eltolt magától.

          - Sajnálom... – suttogta – nem akartalak megbántani.

          - Én sem akartam olyan dolgokat a fejedhez vágni.

          - Elfelejtjük?

          - El... – bólintottam határozottan – Mintha meg sem történt volna.

          - Sung-ah?

          - Igen?

          - Segítesz?

          Nem válaszoltam, csak bólintottam. Egyértelműen. Segítenem vagyis segítenünk kell. Ez nem kérdés. Most, hogy jobban belegondoltam JongHyun helyzetébe... szégyelltem magam. Azok után, amiket mondtam neki, mégis visszajött. Pedig akkor sem tett semmit, csak elmondta az igazat. Vagyis leginkább az első okot, amiért idejött. Ahelyett, hogy megértettem volna, és azonnal felajánlottam volna a segítségemet, kiabáltam és elküldtem... de most mégis itt van. Visszajött. Remélem, hogy egyszer megbocsájt majd nekem ezért... remélem.

          - Lemegyünk? – kérdezte mosolyogva.

          - Egy pillanat...

          - Mi az?

          Újra válasz nélkül hagytam a feltett kérdését. Felemelkedtem, jobb kezemet az arcára tettem. Hűvös és porcelános bőr. Rubinként ragyogó szempár. Varázslatos. Féloldalas mosolyra húzta ajkait, én is elmosolyodtam. Bal kezemet is az arcára tettem, még egyszer megcsókoltam... hosszan, kissé bűnbánóan. A hideg szétáramlott a testemben, megborzongtam. Picit szorított az ölelésén, majd ismét elváltunk. Összefontunk az ujjainkat, és a földszintre mentünk.

          A húgaim és a Védelmezőik a nappaliban vártak ránk. Illetve... volt egy kis keveredés. Az egyik Védelmező hiányzott. Valaki más ölelte magához a legfiatalabb húgomat. JongHyunnal egymásra néztünk. Ő sem tudta, hogy mi történt... én pedig, nos igen. Elmosolyodtam. Így is, úgy is jó kezekben van a húgom. Bár jó lenne tudni, hogy mégis mi történt...

          MinAh és JunHong a teraszajtóban ácsorgott. A Vörös Angyal szorosan átkarolta MinAh derekát, állát a húgom vállán pihentette. Elégedetten mosolyogtak ránk. MinYoung és TaeMin a konyhapultot támasztotta. Egymáshoz bújva. A Vámpírlovag a bútornak támaszkodott, MinYoung a karjai ölelésében, mellkasába temetve a fél arcát. Ők is elmosolyodtak. JiWon és JiYong a kanapén ücsörgött. JiWon a megmentőnk ölében foglalta el a helyét. Ujjaik szorosan összekulcsolva pihentek JiWon ölében. A húgom a fejét JiYong vállára tette. Ők is mosolyogtak. Mind mosolyogtunk.

          - SeungHyun? – kérdeztem halkan – Hol van?

          - El kellett mennie... – válaszolta JiWon.

          - Értem. Mikor jön vissza?

          - Amint tud... – motyogta maga elé.

          - De ugye minden rendben vele? – kérdeztem picit aggódva.

          - Igen – bólintott a húgom – Boszorkánytanácsra kellett mennie, mert kinevezték... vagy valami ilyesmit mondott.

          - Aham – még egyet bólintottam – És... khm... szóval ti? – biccentettem az összefonódott ujjaik felé.

          - Hát... igen – pirult el picit a húgom.

          - Mi történt? – kérdeztem mosolyogva.

          - Csak fényképeket nézegettünk – válaszolt mosolyogva JiYong.

          - Ilyen sokáig? – kérdeztem nevetve.

          - Nem – megrázta a fejét a megmentőnk.

          - Akkor? – faggatóztam tovább még mindig mosolyogva.

          - Csak egy párat néztünk meg együtt... – pirult el még jobban JiWon.

          - JiWonnie?

          - Igen? – rám nézett.

          - Boldog vagy? – kérdeztem mosolyogva.

          - Azt hiszem... igen – bólintott.

          - Akkor jó... – válaszoltam mosolyogva.

          JiYong picit megszorította JiWon derekát. Először a homlokára adott egy puszit, majd arcának mindkét oldalára, végül ajkait érintette gyengéden össze az övével. Újra egymáshoz bújtak. Végignéztem a húgaimon. JunHong magával szembe fordította MinAh-t, érzékien megcsókolta ajkait. TaeMin felemelte MinYoung állát, ő is lágyan összeérintette puha párnáit a húgoméval. JongHyun megpuszilta az arcomat, elmosolyodtam. Rá néztem, gyermeki mosoly ült ki az arcára. Az orrommal megpiszkáltam az orrát, és egy gyors csókot nyomtam a szájára.
          Mindannyian magunkhoz öleltük a Védelmezőinket. Már majdnem minden a helyére került. De jó úton haladtunk, hogy így is legyen. Végérvényesen. Az édes érintések és ölelések után a kanapéra kuporodtunk... a Védelmezőink ölében találtuk meg a tökéletes helyet. Szorosan hozzájuk bújva, ujjainkat összefonva. Boldogan, mosolyogva.

          - Mesélsz nekünk, Unnie? – törte meg MinYoung a csendet.

          - Mesélek – bólintottam.

          JongHyun megszorította a kezeimet, ideges mosolyra húztam a számat. Fel kellett idéznem a múlt éjszakát. Azonnal szorítani kezdett a mellkasom. Rossz és fájdalmas érzés kerített a hatalmába. Mindhárom húgom megszorította az összekulcsolt ujjainkat, bíztatólag néztek rám. Nagyot nyeltem, vettem egy mély levegőt, kifújtam, majd belekezdtem a nem túl rövidnek ígérkező mesémbe.

          „Egy napon a Vámpírlovag találkozott a fiatal Lánnyal. A Lány kedves és mosolygós volt. Öröm volt vele tölteni minden pillanatot. A Vámpírlovag élvezte a társaságát, de valami hiányzott. Eleinte azt hitte, hogy megtalálta a menyasszonyát. De idővel kiderült, hogy nem az a Lány lett neki menyasszonyul rendelve. Szakított a Lánnyal. A Vámpírlovag nem akart fájdalmat okozni a Lánynak, szerette volna boldoggá tenni, de nem tudta... és már a Lány sem tudta őt boldoggá tenni.

          Egyre nagyobb lett az űr kettejük között... a Vámpírlovag végleg elhagyta a Lányt. Örökre elváltak az útjaik. A Lány fájdalmában bosszút esküdött. Megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem találja ezt a Vámpírt, és nem okoz neki ugyanekkora kínt és szenvedést. Sokáig kereste a Vámpírlovagot, míg egyszer rábukkant.

          Pontosabban a menyasszonyra bukkant rá. Foglyul ejtette. Nem akart a Vámpírlovaggal végezni, épp ellenkezőleg. A menyasszonyt állt szándékában eltüntetni mellőle, hogy majd ha elérkezik az idő, vigaszt nyújthasson neki a fájdalomban, és visszahódítsa ezzel a Vámpírlovagot. A Férfi utána eredt menyasszonyának... megtalálta. Holtan.”

          Elcsuklott a hangom. JongHyun megszorította a kezeimet, hosszan végigsimított a hátamon. Felsóhajtottam, majd tovább folytattam a mesémet.

          „A Vámpírlovag megtört. Karjaiban tartotta halott menyasszonyát. Fájdalmában mindent megígért egykori kedvesének. De a Lány már nem szerette. Nem úgy szerette, ahogy azt a Vámpírlovag gondolta. A kedvesség már elhagyta a Lány testét, helyette a megkeseredettség és a fájdalom költözött a lelkébe. Rabságba taszította a reményvesztett Férfit. Nem tudta visszaszerezni a Szerelmét.

          A Vámpírlovag valahányszor a Lányra nézett, eszébe jutott a meggyilkolt menyasszonyának arca. Már csak szánalmat érzett a Lány iránt... A Lány végképp megkeseredett, és úgy döntött, hogy minden természetfeletti lénynek kiontja az életét... és a Vámpírlovag lesz az utolsó, akivel végezni fog.”

          A húgaim összerezzentek a mesém vége felé érve. A Védelmezők szorosabban ölelték magukhoz a lányokat.

          - Ez a Vámpírlovag... – szólalt meg MinAh - ...ő, ki?

          - Az öcsém... – sóhajtotta JongHyun.

          - Úgy érted, olyan öcséd, mint TaeMin? – kérdezte MinYoung.

          - Nem... – megrázta a fejét JongHyun – KiBum valóban az öcsém.

          - És ki a Lány? – kérdezte JiWon.

          - Ő? – felsóhajtottam, a kezeim ökölbe szorultak.

          JiYong és én összenéztünk. Azonnal tudta, hogy kire gondolok... ki az a nő, aki JongHyun öccsét fogva tartja.

          - Unnie... – szólalt meg ismét MinYoung - ...ennek a nőnek köze van a támadásokhoz?

          - Nem is akármennyire... – válaszoltam.

          - Mit tegyünk most? – kérdezte JunHong.

          - Segítsetek nekem... – válaszoltam.

          A lányok összenéztek, majd a Védelmezőikre fordították a tekintetüket...