66. fejezet

          A lányok összenéztek, majd a Védelmezőikre fordították a tekintetüket. JongHyun megszorította a kezemet, én biztatólag rá mosolyogtam. A Védelmezők egyszerre bólintottak, a húgaim egy mosollyal hálálták meg. Egyszerre néztek rám és JongHyunra.

          - Mielőtt még bármit is mondanátok... – kezdtem bele – én biztos, hogy JongHyunnal tartok, amíg megkeressük az öccsét. Ha valamelyikőtök úgy dönt, hogy velem tart, megköszönöm.

          - Unnie...

          - Egy pillanat még. Szóval, ha viszont nem szeretnétek elkísérni erre az útra, az sem baj. Igazából még örülök is neki, mert akkor nem kell miattatok aggódnom.

          - Na, ez az, amit most nagyon gyorsan elfelejtesz, Unnie! – parancsolt rám MinAh.

          - Veled megyünk. Segítünk megkeresni KiBumot! – jelezte JiWon.

          - Biztos, hogy ezt akarjátok? – néztem végig a húgaimon.

          - Biztos! – bólintott határozottan MinYoung.

          - Nélkülünk pedig úgy sem mozdulhatnak... – szólalt meg halkan TaeMin.

          - Köszönöm! – felálltam JongHyun öléből – Hálásan köszönöm! – meghajoltam előttük.

          - Inkább én köszönöm! – a Vámpírlovagom is felállt a kanapéról, ő is mélyen meghajolt.

          - Azt mondjátok meg, hogy hol kezdjük? – szólalt meg JiYong.

          - A Vérfarkasoknál – válaszoltam.

          - Sung-ah? – kikerekedtek JiYong szemei.

          - Már nem veszélyesek... – nyugtatta meg azonnal JiWon – SeungHyun Oppa adott nekik egy főzetet, amitől újra normálisak lettek.

          - Hol vannak most?

          - JunHong – néztem az egyetlen személyre, aki pillanatok alatt meg tudja őket találni.

          JunHong bólintott egyet, majd lehunyta a szemeit. Alig három másodperc alatt már mosolyogva nyitotta ki a szemeit, és elégedetten felsóhajtott.

          - Hol vannak? – kérdeztem.

          - Nem messze attól a romos háztól.

          - Mégis merre?

          - Nem lenne egyszerűbb, ha idehívnánk őket? – érdeklődött JiYong.

          - Ide egy kutya sem teszi be a lábát! – reagált hevesen TaeMin.

          - Nyugodj meg, TaeMin-ah! – csillapította le JongHyun.

          - TaeMin... – felsóhajtottam – lehet, hogy jobb lenne, ha addig ti nem lennétek itt.

          - Nem hagyom magára MinYoungot azzal a kutyával!

          - Mi lenne, ha csak a Falkavezért hívnánk át? – vetette fel az ötletet MinAh.

          - Nem egy rossz ötlet... – mosolygott JiWon.

          - Ha ő nem egyezik bele, akkor a többiek hiába is lennének a segítségünkre...

          - Akkor mi legyen? Kinek szóljak? – kérdezte JunHong.

          - Krisnek – válaszoltam határozottan.

          JunHong ismét egy bólintással reagált a kérésemre. A Vörös Angyal újra lehunyta a szemeit, és elmerült a gondolatok világában. Mélyen.

          - Megvolt...

          Nem volt mit tennünk tovább, várnunk kellett, hogy Kris eljöjjön hozzánk. Csak reménykedni tudtam benne, hogy tényleg segíteni fognak nekünk. Elvégre tartoznak, amit illik meghálálni. Sőt! Belegondolva, négy társuk még mindig annak az ördögi nőnek az irányítása alatt állt. Összehúztuk magunkat a kanapén. Szorosan hozzábújtunk a Védelmezőinkhez. Vártunk... és vártunk. Sokáig...

          Az éjszakát a nappaliban töltöttük. Picit kényelmetlen volt ugyan, de mindannyiunkat kárpótolt, hogy biztonságos karok tartottak minket egész éjszaka. A Vámpírlovagok kivételével minden Védelmező velünk együtt aludt. Legbelül JiWon és JiYong kuporodott össze, szorosan egymáshoz bújtak. JiWon belebújt JiYong nyakába, JiYong pedig JiWon tincsein pihentette a fejét, közben átkarolta a vállát és a combját. Mellettük TaeMin és MinYoung bújt egymáshoz. TaeMin kinyújtott lábakkal ült a kanapén, MinYoung mellkasába temette az arcát, a legkisebbre húzta össze magát a Vámpírlovag ölében. TaeMin halvány mosollyal az arcán fürkészte MinYoung minden egyes lélegzetvételét és arcának minden rezdülését. Egyetlen pillanatra sem engedte el a karjaiból.
          A legidősebb húgom mellett JongHyun és én kapaszkodtunk egymásba. A fejemet a vállgödrére hajtottam, egy darabig néztem az arcát... a porcelánbőrét, ahogy a szeme sarkából egyszer-egyszer rám néz, de közben a másik három lányról sem feledkezik meg. A másik végen pedig MinAh és JunHong ölelte át egymást szorosan. MinAh szinte elveszett JunHong karjaiban... mert el is veszett. Nem csak a karjaival ölelte őt át, hanem a szárnyaival is. Csak a húgom fejbúbja látszott ki, minden mást JunHong elrejtett az éjfekete szárnyak alá.

* * *

          Már hajnalodott, amikor lassanként felébredtünk. Picit elgémberedve, de mégis mosolyogva. Szorosan a Védelmezőinkhez bújva. Nehéz volt az ébredés, bár leginkább az elválás volt nehézkes... eltávolodni az ölelő karokból, de a zsibbadás erősebbnek bizonyult mindannyiunknál. Elsőként én adtam meg magam a görcsöknek, majd JiWon kelt fel, harmadikként pedig MinYoung mászott ki a védelmező karokból. MinAh viszont még mindig elbújt az éjfekete szárnyak között.
          JunHong felemelte a fejét, apró puszit nyomott MinAh tincseire, aki egy sóhajjal válaszolt a gyengédségre. JunHong picit helyezkedett, felemelte a szárnyait MinAh-ról, a húgom egy picit összerezzent. Még jobban belebújt JunHong mellkasába, nagyot sóhajtott, amikor az orra a nyakához ért. JunHong elmosolyodott. Egy pillanatra magához szorította őt, megpuszilta az arcát, majd finoman eltolta magától. Eltűnt az éjfekete lepel, JunHong visszahúzta a szárnyait.

          - Jó reggelt, Kicsi Boszorkányom... – suttogta MinAh fülébe, elmosolyodtunk.

          - Eddig az volt... – motyogta – miért keltettél fel?

          - Mert reggel van, és mert kezdek egy picit zsibbadni... – válaszolt mosolyogva.

          MinAh már épp morcosan reagált volna egy frappáns válasszal, amikor megszólalt az ajtócsengő. Mindannyian a bejárat felé néztünk. MinAh azonnal feleszmélt az éles hangtól. JunHong féloldalas mosolyra húzta a száját, MinAh rám nézett.

          - Eljöttek? – kérdeztem.

          - Igen... – bólintott JunHong – ketten.

          - Ketten?! – reagált hevesen TaeMin – Kik?!

          - Nyugi... felesleges idegeskedned, Hyung.

          - Csak tudni szeretném, hogy kik vannak odakint.

          - Mindjárt megtudjuk... – válaszoltam.

          Másodszorra is megszólalt az ajtócsengő. Picit megtörölgettem a szemeimet, rendbe szedtem a kósza hajszálaimat, a ruhámon is elsimítottam néhány ráncot, majd végre az ajtóhoz mentem.

          - Köszönöm, hogy eljöttetek! – hajoltam meg illően a vendégeink előtt.

          - SungYeon! – köszöntött elsőként Kris.

          - Mi történt? Miért üzentetek? – kérdezte JoonMyun.

          - Gyertek be... – húzódtam hátrébb az ajtóból.

          - Rendben – válaszolta egyszerre a két Vérfarkas.

          Még egyszer meghajoltak, majd bejöttek a házba. TaeMin a nappaliban egy pillanatra felszisszent, MinYoung azonnal megszorította a kezét, mire a Vámpírlovag egy apró mosollyal reagált.

          - Jó reggelt! – köszöntek egyszerre a Vérfarkasok.

          - Nektek is! – felelt először JunHong.

          JiYong egy pillanatra összerezzent a vendégeinktől, TaeMin és JongHyun egyszerre forgatta meg vörös íriszeit, némi gúnyos szippantással megtoldva. Végül a két Vámpírlovag is kierőszakolt magából egy-egy köszöntést. Megköszörültem a torkomat, és igyekeztem összeszedni minden gondolatomat.

          - Leültök? – kérdeztem picit idegesen.

          - Inkább állnánk – válaszolt Kris – Miről van szó, SungYeon?

          - Egy kicsit összetett dologról – kezdtem bele – A négy társatokról és még valakiről.

          - Kiről?

          - Fontos ez?

          - Nem ártana tudnunk, ha a bőrünket visszük vásárra.

          - A falkatársaitok nem is érdekesek?

          - Azért mi szeretnénk egy picit pontosabban tudni...

          - Az öcsémről...

          A Vérfarkasok halkan felmordultak JongHyun válaszát hallva. A reakciójukat látva azt gondoltam, hogy azonnal távoznak a lakásunkból, és elfelejthetjük az egész tervet. De nem így történt. Kris és JoonMyun egymásra nézett, majd bólintással jelezték, hogy folytathatom a mondandómat.

          - A segítségetekkel szeretnénk megtalálni JongHyun öccsét, és egyúttal kiszabadíthatnánk a ti társaitokat is.

          - Hogyan tudnánk segíteni?

          - Nem tudjátok hol voltatok, amíg ránk vadásztatok?

          - Ez a rész teljesen kiesett mindannyiunknak – válaszolt csalódottan JoonMyun.

          - ..és ha... – motyogta JiYong, majd hirtelen elhallgatott.

          - Ha mi? – pillantottam rá – Folytasd, JiYong-shi, mi jutott eszedbe?

          - Csak annyi, hogy esetleg a mi kis telepatánk megpróbálhatná.

          - Hogy micsodát csinálhatna kicsoda? – kerekedtek JoonMyun szemei.

          - JunHong – mutattam rá – telepata. Ő hívott ide titeket is.

          - Szerintetek lenne eredménye? – szólalt meg Kris.

          JunHongra néztem, ő pedig a Vérfarkasokra pillantott. Elmosolyodott, majd biccentett egyet.

          - Egy kicsit furcsa lesz, de nem kell megijedni... – szólalt meg halkan a Vörös Angyalunk.

          - Fájni fog? – kérdezte kissé ijedt hangon

          - Meg sem érzed majd... – felnevetett – talán egy kicsit szédelegni fogsz, de még ez sem biztos.

          - Na, ne húzzuk tovább az időt, legyünk túl rajta! – sürgette JunHongot Kris.

          - Oké.

          Mindenki felugrott a kanapéról, a két Vérfarkast pedig leültettük. Nem akartuk, hogy véletlenül összeessenek. JunHong leguggolt Krissel szembe, majd lehunyta a szemeit. A Vérfarkas arcáról semmit nem lehetett leolvasni, semmilyen furcsa érzést nem váltott ki belőle. JunHong arca viszont annál inkább árulkodóbb volt. Ráncolta a szemöldökét, olykor elrántotta a fejét oldalirányba, a fogai is összekoccoltak alkalmanként. Látszólag sikerrel járt a tervünk.

          - Sötét... téglafal... láncok... bilincs... kerítés... rácsok... kín... könnyek...

          - Más egyéb? – suttogtam picit rémülten.

          - Szúrás... égető fájdalom... kiáltás... tompa érzés... harag... parancs...

          JunHong hirtelen kinyitotta a szemeit, a tekintete rémült volt.

          - Megtudtál valamit, JunHong? – kérdeztem ijedten.

          - Egy alagsorban van valószínűleg... megbilincselve.

          JunHong az utolsó szavát már csak sóhajtotta. JongHyunra néztem. A vörös szemei könnyel teltek meg, a kezei ökölbe szorultak. Jeges fuvallat lett érezhető a falak között. A Vámpírlovagomhoz léptem, megfogtam mindkét kezét. A kezei picit ellazultak. Jobb kezemet az arcára simítottam, az ő jobb kezét pedig az én arcomra vezettem. Mélyen a bíborszín szemekbe néztem.
          Finoman megszorítottam az arcomon lévő kezét, ujjaimmal lágyan cirógattam porcelános bőrét. A hűvös áramlat csillapodott, majd egy lélegzetvétellel később már el is múlt. JongHyun megnyugodott... valamennyire. Másik kezét a derekamra tette, és magához ölelt. Viszonoztam az ölelését. Felsóhajtottam a karjaiban. Szenvedett. Érezte KiBum fájdalmát. Lassan elváltunk egymástól, a többiek felé fordultunk.

          - Odatalálsz? – kérdezte JongHyun.

          - Igen.

          - Velünk tartotok mindannyian? – kérdeztem a Vérfarkasokat.

          - Szólok a többieknek!

          - Az udvarra.

          Kris és JoonMyun sietve távozott a házból, mi pedig az udvarra vonultunk. Alig húsz perc múlva már visszatértek a Farkasok... mind a nyolcan. JongIn félretette minden büszkeségét, és őszintén bocsánatot kért TaeMintől. A Vámpírlovag kicsit vonakodott, végül beadta a derekát. LuHan széles mosollyal az arcán üdvözölte JiWont, aki egy hatalmas és szerető öleléssel köszöntötte őt.
          JiYong megilletődött a közvetlenségtől, de egy gyors felvilágosítás után már ő is csak mosolygott. Tao féloldalas mosollyal, és helyeslő pillantással nézett rám és a Vámpírlovagomra. A kezünk összefonódva lógott közöttünk. Biccentettem hálám jeléül.

          - Induljunk! – szólalt meg JunHong, majd kitárta az éjfekete szárnyakat.