70. fejezet - Befejező rész

     Az ég alja vörösen izzik, sötét felhők borítják a napsütéses eget, viharos szél tombol az eddig nyugodt város utcáin. Az emberek eltűntek, senki nem tudja, hogy mi történik most ebben a világban. Egyedül csak sikolyok és kiáltások hallatszódnak. Füst szaga terjeng a levegőben. A város lakói menekülnek ebből a borzalomból, de hova...? A környező városok és falvak is lángokban állnak, nincs remény, minden elveszett. Nincs hová menekülni... nincs kiút.

     A húgaim és a Védelmezőik végül elfogadták, hogy nem jöhetnek utánam, bár még most sem értem, hogyan sikerült. A lényeg, hogy most nincsenek itt.

Sandara agya végképp elborult, amiért megmentettük Kibum-ot. Úgy döntött, hogy az egész városon áll bosszút. Mindent lángba borított, mindent felégetett.

     - EZÚTTAL NEM GYŐZHETSZ! – ordítom.

     - Majd meglátjuk! – gúnyos vigyorral az arcán válaszol.

     - Erősebb vagyok, mint amióta utoljára találkoztunk... – reagálom dühödten.

     - Hahaha – nevet rám az átkozott mosolyával - ..próbáljuk ki!

     Csak ő és én. Ketten állunk egymással szemben, várva a végső pillanatot, ami akár mindkettőnk életével véget érhet... és véget is fog. Addig nem halok meg, amíg nem nevethetek az ő holtteste felett. A lányok biztonságban vannak, miattuk nem kell aggódnom... de egy valakit nem sikerül távozásra bírnom, hiába mondtam, hogy senki nem jöhet utánam. Hiába kértem őt, nem mozdul mellőlem.

     - JongHyun... – fordulok felé – ...most már menj!

     - Nem! Nem hagylak itt... – feleli.

     Az arcvonásai idegesek, soha nem láttam ilyennek. Ugyanakkor aggódó és szerető is egyben. Tudom, hogy miért teszi, de nem akarom, hogy megtegye. Nem kockáztathatja az életét... miattam.

     - Menj el! – kérlelem továbbra is.

     - Nem megyek sehova, Sung-ah! – ellenkezik tovább.

     - Könyörgöm... – a szemeim egy pillanatra könnyel telnek meg, majd azonnal el is porladnak a dühömtől – ...INDÍTS MÁR! – kiáltom.

     - NEM! – még közelebb lép hozzám, és a kezét a derekamra teszi - ...nélküled nem – suttogja fülembe, majd egy apró puszit nyom az arcomra.

     - Ó...de romantikus pillanat!! – gúnyos hangon szólal meg az átkozott dög - ..ne aggódjatok, majd egy sírba temetlek titeket!! – a hangja haragos és gyűlölettel teli.

     - HALLGASS! – mordulok rá.

     Ellépek JongHyun mellől, és közelebb sétálok ehhez a döghöz. A testem lángol, a szemeim tűzben égnek, a tenyereimben tűzlabdák... ő pedig csak áll, és a megfelelő alkalomra vár, hogy megtámadjon. A testőreire pillant, akik még mindig engedelmes szolgái... igaz, csak négyen maradtak, de nem lesz könnyű elbánni velük.

     - Feladod most, és nem lesznek fájdalmaid.. – szólal meg – vagy továbbra is ellenállsz?

     - Soha nem fogom feladni! De mielőtt én meghalok, előtte még a te élettelen tested felett fogok nevetni! Aztán hamuvá égetlek, hogy semmi se maradjon belőled!

     Egy pillanatra megdermed, majd ismét gúnyosan vigyorog rám. Ha azt hiszi, hogy vicceltem, hát nagyot téved... nagyon nagyot! A négy Farkasra néz, a szemük aranysárgán izzik, majd egyszerre lényegülnek át, és állnak előttünk az igazi valójukban. Farkasok... Vérfarkasok, akik a sátánt szolgálják akaratuk ellenére.

     Lassan indulnak meg felém, eldöntötték, hogy négyen támadnak meg, mert egyesével esélyük sem lenne. Nem akarom bántani őket, mert tudom, hogy az a némber csak manipulálja őket. De ha nem védem meg magam, akkor darabokra tépnek, aztán JongHyunnal végeznek. JongHyun... ránézek, ő is felém fordítja a tekintetét. Halvány mosolyra húzom a számat, még egyszer utoljára... ő is elmosolyodik. Ezt a mosolyt akarom magammal vinni, ha mennem kell...

     A Farkasok megállnak, rám néznek, majd a következő pillanatban JongHyunra. Megfagy bennem a vér, amikor irányt váltanak, és felé indulnak el.

     - NE!!! – kiáltok feléjük a kezemet kinyújtva.

     - Nocsak! – meglepődik a kijelentésemen, a Farkasok megállnak JongHyun előtt – Talán...? – vigyorog.

     - Semmi közöd hozzá!! – mordulok rá újfent – Én kellek neked! Hát itt vagyok!!!

     - Valóban... az elsődleges célpont te lennél, viszont... – elhallgat.

     - Viszont mi??? – kérdezem.

     - ...viszont látva a reakciódat – kezd bele – kísértetiesen hasonlít az első találkozásunkra.

     - Meg. Ne. Próbáld! – taglalom szavaimat.

     - Ahhoz nekem is lesz néhány szavam! – szólal meg az illetékes.

     A Farkasok még közelebb lépnek JongHyunhoz, épp csak egy harapásnyira állnak tőle. Egyetlen harapás, és végeznek vele, ha nem támadom meg a Farkasokat. De ők is áldozatok csupán. Csak a játékszerei ennek a démoni nőszemélynek, aki csak pusztulást akar. Minden egyes természetfeletti lényt el akar tüntetni, csak azért, mert ő nem az...
     Nincs más választásom, meg kell védenem, bármi legyen is az ára. A másodperc tört része alatt forrósodik fel a testem, a szemeim tűzben égnek, a tenyereimben lángok táncolnak, melyeket azonnal egyetlen gömbbé formálok, és hajítom a négy Farkas közé. Hangosan felnyüszítenek, de nem sérülnek meg, a fákhoz csapódnak, és elvesztik az eszméletüket. JongHyun időben reagált, így neki nem esett baja. Nem tudom, hogy hova lett, de most jobb, hogy nincs itt.

     Most már tényleg csak ketten vagyunk. Sandara és én... és lassan véget ér ez a történet, végérvényesen eltüntetem a föld színéről, hogy nyoma se maradjon.

     - Itt a vége, Sandara!!! – fordulok felé.

     - Itt bizony!

     - Nem leszek hozzád kíméletes, egyetlen másodperc alatt végzek veled. Bár inkább szenvedned kéne... de nem érdemled meg ezt a kegyet!

     - Nehogy te légy az, aki szenvedni fog...

     - Fogalmad sincs a szenvedésről... – morgom, képzeletben már porrá égettem.

     Nem válaszol, csak rám villantja ördögi mosolyát. A Farkasok lassan kezdenek magukhoz térni, immáron emberi alakban. Fogalmuk sincs az egészről, de talán jobb is így. Rájuk nézek, ők rémült arccal állnak a fák alatt. Megjelennek mellettük a Falkatársaik. Teljes a Vérfarkas Falka. Rám néznek mindannyian, aztán Sandarára pillantanak, végül mind a tizenkét Vérfarkas berohan az erdő mélyére... már amennyi maradt belőle... néhány fa még parázslik, de valamennyi még azért épen maradt.

     - Belemerülsz a feledésbe... – emelem fel a kezeimet újabb tűzgömböket tartva.

     - Nehogy veled is ez történjen! – fenyegetőzik.

     - Engem senki nem fog elfelejteni, mert szeretnek... – válaszolom magabiztosan, a tűzgömbök még nagyobbak lesznek.

     - Majd viszek virágot a sírodra!!! – emeli fel a kezét, amiben egy pisztolyt szorongat.

     - Mielőtt végzek veled... – morgom – áruld el, miért akarsz velünk, pontosabban velem végezni!!!

     - Miattatok veszítettem el a szerelmemet! – feleli remegő hangon.

     - Semmi közünk a szerelmi életedhez – vágom rá azonnal.

     - Azért nem kellettem neki, mert szerinte nem volt bennem semmi különleges!

     - Azt hiszed, hogy csak a természetfeletti lények lehetnek különlegesek?! Azt hiszed??? – kérdezem gúnyos hangon – TÉVEDSZ!!! – mordulok rá – Az emberek között is vannak különlegesek! Akik feltétel nélkül képesek szeretni egy magunkfajtát! Akik tisztán szeretnek! De egy olyan, mint te, soha nem fogja megérteni!!!

     - HAZUDSZ!!! – felordít sipítva, megszorítja a fegyvert.

     A másodperc tört része alatt történik minden. Haragossá, kétségbeesetté és elárulttá válik Sandara tekintete. Felemelem a kezeimet, és mindkét tűzgolyót felé hajítom... üvöltve ordít fel, ahogy célt érnek a tűzlabdáim, és porlad el azonnal. De valami... valami más is történik... nem voltam elég gyors...

     Térdre rogyok, a mellkasomba hasít a fájdalom, mire odakapok. Elveszem a kezemet a fájdalmas pontról, a fejemen nyomás lesz úrrá, a kezemre nézek... vér...

Fájdalom... kín... égető érzés hasít belém. Hűvös tenyér szorít a derekamra, hűvös kéz simul véres tenyerembe. Magához húz, de nem bírom tartani magam, összeesek. A rubinvörös szempár könnyel telve ragyog rám... fájdalmas mosolyra húzom a számat.

     - Késtél... – suttogom.

     - Feltartottak... – válaszol könnyes hangon.

     - Itt... vagy... – motyogom félájultan - ...ez... a... lényeg...

     A testem reszketni kezd. Fázom. A Vámpírlovag karjai erősen tartanak, de az Ő teste is reszket. A tekintete még homályosabbá válik, az én látásom sem eléggé tiszta. Jobb kezemet az arcára teszem. Bár egész testemben reszketek, mégis megremegek, ahogy tenyerem porcelánbőrét érinti. Arcomat mellkasába fúrom. Zokogásban török ki. Az utolsó másodpercek most még rövidebbek, mint eddig bármikor annak tűnt a Vámpírlovagom karjaiban.
     A zúgás még erősebbé válik a fejemben, a szívverésem egyre lassabb, szinte már semmit nem érzékelek a külvilágból. Még egyszer utoljára JongHyun szemébe nézek, a vörös szempár elvesztette a ragyogását, homályos fénye mégis mosolygásra késztet... fájdalmas mosolyra.

     - Sze..ret..lek... – motyogom erőtlenül.

     - Szeretlek! – szorít magához erősen – Szeretlek, Sung-ah!!!

     Ajkaink még egyszer utoljára összesimulnak. A szívem utoljára hatalmasat dobban, majd megszűnik. Az arcán lévő kezem élettelenül hullik le a testem mellé. A búcsúkönnyem végigfolyik az arcomon. A vérzés csillapodik. Forró testemet elhagyja az élet... de a Lelkem... a Lelkem itt marad a földön... Vele.

     Az élettelen testem rázkódik, erős szorításnak van kitéve, a csontjaim majdnem összetörnek. Keserves ordítás vág végig a fák között... majd még egyszer... és még egyszer.

     Még jobban kezd rázkódni a testem. Könnyes hangok kiáltják a nevemet újra és újra, de választ egyikük sem kap...