Prológus - 2. évad

Mindig is azt hittem, hogy fájdalmas halálom lesz. Kínok között fogom itt hagyni a Világot és képtelen leszek arra, hogy mosolyogva hunyjam le a szememet. Hiszen ki képes mosolyogni abban a pillanatban, amikor elszáll belőle a lélek és többé nem tér vissza a testébe? Senki. Válaszolnánk rá csípőből. Nos, én mégis mosolyogva távoztam az élők közül, bár azt még akkor sem gondoltam, hogy akár idő előtt teszem meg mindezt. Éppen akkor, amikor végre sínre került az életem.

Engedtem a vágyaimnak. Hagytam, hogy elsodorjanak az érzelmeim és tartozzak Valakihez. Nem számított semmi, csak a felhőtlen boldogság, hiszen minden a helyére került. A húgaim és én is Társra leltünk a Védelmezőink személyeiben, akik valóban a tulajdon életüket áldozták volna a magunk fajtáért.

Sosem tartottuk magunkat jónak, ellenben a Védelmezőink úgy vélték, azok vagyunk. Talán volt köztünk is jó egykoron. Talán nem mindannyian születtünk gonosznak vagy éppen ártónak. Mindenki a saját Sorsának kovácsa, s azt, ha szerencsénk van – és persze elég erőnk is hozzá – magunk alakítjuk és választjuk. Ha. Amennyiben van elegendő erőnk, akkor irányíthatjuk a Sorsunkat. De az érzelmeinket nem lehet...

Vele akartam maradni. Örökre. Azt hittem, hogy mindig együtt leszünk, hiszen erről szólt a mi történetünk. Ettől voltunk azok, akik. Legyőzhetetlenek és Jók. Azzá tettek minket a Védelmezőink, s azzá tettük egymást is. Bármi, amivel szembe kerültünk, leküzdöttük.

 De ahogy az lenni szokott: semmi nem tart örökké. Hiszen egyszer mindennek véget kell érnie, hogy abból egy új születhessen. Egy jobb és szebb jövő érdekében. Bár valahol mindig reménykedünk abban, hogy ezt a szabályt megtörjük. Kivételt akarunk. Mi magunk akarunk a kivételek lenni. Nos, a kivétel is pontosan azért kivétel, hogy erősítse a szabályt.

Megszülettem. Küzdöttem. Menekültem. Szerelmes lettem... végül meghaltam. Aztán pedig feltámadtam. Hogyan lehetséges ez? Hogyan képes valaki visszatérni a halálból? Egyáltalán mi készteti arra, hogy ezt megtegye? Ha egyszer elment, miért akar visszajönni? Hiszen akkor egy jobb világba csöppen, vagy mégsem? Mégsem annyira jó a másik oldalon? Mégis van valami, ami mindig is vissza fogja húzni a halál torkában lévőt? De mégis mi az indok, amiért inkább belenevetünk a Halál képébe, mintsem megadjuk neki az örömet...? Miért ragaszkodunk annyira hozzá, hogy magunk irányítsuk a Sorsunkat...? Amikor minden veszni látszik, miért egyetlen érzés az, ami vezérel minket... és miért éppen az?

Hogyan haltam meg? Hisz’ tudod: egyetlen jól irányzott pisztolylövés okozta. Miért menekültem? Emlékszel: mert más vagyok, mint az emberek, hiába hasonlítok rájuk. Miért küzdöttem? Ezt már elfelejtetted? A Boldogságért. Mert mindannyian ugyanazon Ég alatt hunyjuk álomra a szemünket, és mindannyian hasonlót álmodunk...

...és hogyan is tértem vissza? Elmesélem... figyelj jól, mert lehet, hogy hosszú mese lesz. Egyszer volt, hol nem volt. Volt egyszer egy alkonyba borult tisztás, melyet akkor és ott nem uralt más, csupán kínkeserves ordítás. Többször egymás után, amit végül halk zokogás kísért...