69. fejezet

          Elengedtem JongHyun kezét, és a dolgozószobába siettem, ahonnan a hangokat hallottam kiszűrődni. Kibum még élettelenül feküdt a kanapén, fölötte MinAh ácsorgott behunyt szemekkel, magában valamiféle varázsigét mormolt. De szinte senki nem értette a szavait. JongHyun egy szempillantás alatt Kibum mellett termett, megszorította a kanapéról lelógó kezét.

          - KiBum... – suttogta.

          - Meg fog gyógyulni? – kérdezte JiWon remegő hangon.

          - Nagyon kevés az ereje... – JunHong felsóhajtott.

          - De még időben érkeztünk? – kérdeztem.

          - Reméljük... – válaszolt TaeMin.

          - Ha Oppa itt lenne, biztos tudna segíteni... – mondta JiWon könnyes szemekkel.

          - Nem tudnánk szólni neki? – vetette fel az ötletet JiYong.

          - JunHong? – egyszerre fordultunk felé.

          - Megpróbálhatom.

          JunHong lehunyta a szemeit, és már gondolatban máshol volt. Alig öt másodperccel később már ismét köztünk volt gondolatban is.

          - Sikerült? – kérdezte JongHyun.

          - Remélem, Hyung...

          - Ha igen, úgyis megtudjuk – válaszolt halkan MinYoung.

          MinAh még mindig mantrázta a szavait, a szemhéjai megremegtek olykor. Kibum egy váratlan pillanatban felnyöszörgött, a teste megrázkódott, majd ismét élettelenül feküdt végig rajta.

          - Még nem késtünk el... – motyogta MinAh, és tovább folytatta a ráolvasást.

          - Úgy legyen... – sóhajtottam.

          - Már csak tényleg Oppa hiányzik. Ő biztos tudna segíteni rajta.

          JiYong átölelte JiWon derekát, igyekezett mielőbb megnyugtatni a legfiatalabb húgomat. Kibum újra felnyüszített, a teste ismét megremegett, de most a szemhéjai is megmozdultak. MinAh még hangosabban kezdett mormolni. Egyre biztosabbnak érezte KiBumot. JongHyun megszorította az Öccse kézfejét, a vörös szempár könnyel telt meg.
          Közelebb léptem JongHyunhoz, megfogtam a másik kezét, és megszorítottam. A másik kezemmel Kibum szabad kezét szorítottam meg. Még egy apró nyögés szakadt fel belőle, megint megrázkódott. A szemhéjai ismételten megmozdultak. Egy pillanatra ki is nyíltak.

          - KiBum... – suttogta a fülébe – itt vagyok. Kelj fel, Bummie! Itt vagyok!

          - Rendbe fog jönni – nyugtatgattam a Vámpírlovagomat.

          Lila köd borította be a nappalit a következő lélegzetvételemkor. JunHong küldetése sikerrel járt. Meghallotta őt SeungHyun, és amint tudott, visszajött. JiWon lefejtette magáról JiYong karjait, és SeungHyunhoz szaladt. Azonnal átölelte őt. Rég találkoztak, de nem ez volt az elsődleges ok. Az elválásuk hagy némi kivetnivalót maga után, de most itt volt a lehetőség, hogy ezt rendezzék. SeungHyun is átölelte JiWon derekát.

          A boldog békülés pillanatát KiBum nyöszörgése szakította félbe. JiWon gyorsan lefejtette a karjait SeungHyun derekáról, és arrébb lépett tőle.

          - Oppa.. – motyogta könnyes hangon – segítened kell.

          - Megpróbálok – válaszolt aggódó hangon, közelebb lépett a kanapéhoz.

          - Kérlek, Hyung! – JongHyun felállt a kanapé mellől – Segíts az Öcsémen! – megremegett a hangja.

          - Megteszek mindent, ami tőlem telik!

          SeungHyun levette a kabátját, feltűrte az ingujját, és most ő guggolt le KiBum mellé. MinAh abbahagyta a ráolvasást, megkönnyebbült mosolyra húzta a száját.

          - Rendbe fog jönni... – szólalt meg – most már van elég ereje – az utolsó szavát már alig hallottuk.

          - MINAH! – kiáltott fel JunHong.

          MinAh összecsuklott, JunHongnak épp, hogy sikerült elkapnia, mielőtt a földre zuhant volna. Azonnal a karjaiba kapta, az éjfekete szempár könnyekkel telt meg, amik egyből ki is buggyantak.

          - Mi történt vele? – kérdezte MinYoung.

          - Kimerült... – suttogta SeungHyun – pihennie kell. Ami volt ereje, azt most mind átadta JongHyun Öccsének.

          - Rendbe jön? – kérdezte könnyes hangon JunHong.

          - Nem lesz semmi baj, JunHong, nyugodj meg! – csillapította őt SeungHyun – Csak aludnia kell. Legalább huszonnégy órát, de lehet, hogy harminchatot fog végigaludni. Minél többet alszik, annál jobb.

          - Akkor felviszem... – JunHong elindult kifelé a szobából.

          - Maradj mellette, JunHong! – szóltam utána – Ha kell valami, akkor szólsz, mi pedig felvisszük, de te nem mozdulhatsz MinAh mellől!

          - Nem is állt szándékomban – válaszolt mosolyogva, de könnyes szemekkel.

          - Akkor jó! Köszönöm JunHong!

          - Én is.

          JunHong gyorsan megfordult, és az emeletre rohant. Én MinYoungra néztem, azonnal megértette, hogy mit szeretnék kérni tőle. Eltűnt a szobából.

          - Hova lett? – nézett rám TaeMin.

          - Csak segít JunHongnak egy picit, mindjárt visszajön!

          - Ohh... – felsóhajtott a Vámpírlovag.

          - A legjobb lesz, ha most kimentek... – felállt SeungHyun.

          - Hyung? – JongHyun kérdőn nézett a Boszorkánymesterre.

          - Nyugalom... – féloldalas mosolyra húzta a száját – JongHyun, te maradhatsz az Öcséd mellett, de a többieknek tényleg jobb lenne, ha kimennének – nézett végig rajtunk.

          - Én maradok!
          - Sung-ah, neked kéne a leginkább kimenned... – SeungHyun a harapásomra nézett.

          - Tudom, hogy mi vár KiBumra, és nem akarom, hogy ezt egyedül csinálja végig!

          SeungHyun bólintott. JiWon és JiYong kézen fogva kiment a szobából, TaeMin bólintott egyet, majd semmivé vált. JongHyun leguggolt a kanapé mellé, én JongHyun mögé léptem, a kezeimet a vállaira tettem. SeungHyun kiszaladt a teremből, magában mormolva valamit.

          - Biztos, hogy itt akarsz maradni? – pillantott rám JongHyun.

          - Ne kérdezz, hülyeségeket! – megszorítottam a vállait.

          - Csak nem akarom~

          - Te most inkább KiBumra koncentrálj! – szakítottam félbe a mondandóját. – Jól vagyok, jól leszek, és KiBum mellett akarok maradni.

          - Sung-ah.. – felsóhajtott a Vámpírlovagom.

          - Sem őt, sem pedig téged nem akarlak itt hagyni! – újra megszorítottam a vállait.

          JongHyun szabadon lógó kezét az én kezemre simította, és megszorította a kézfejemet. Az államat a fejbúbjára tettem, ösztönösen beleszagoltam a tincseibe, megremegtem. JongHyun újra megszorította a kezemet, én pedig a vállaira szorítottam. SeungHyun visszarobogott a szobába, egy tálcát tartott a kezében, azon mindenféle orvosi és egyéb kellékkel. Felismertem közülük néhányat, amikkel engem kezelt le. Elléptem JongHyun mögül, és egy kisasztalt húztam a heverő mellé, amire SeungHyun lepakolhatott. Levette a tálat a tálcáról, belemártott egy rongyot, kicsavarta, és a kezembe nyomta.

          - Törölgesd vele az arcát!

          - Igen!

          - Én mit tegyek?

          - Fogd a kezét, és nyomd vissza, ha a fájdalomtól megpróbálna felülni.

          - A..a.. fájdalomtól??

          - Attól... az ő szervezetében is méreg van. Nem olyan erős, mint a Farkasokban vagy épp SungYeonban volt, de azért eléggé kellemetlen hatásai vannak.

          - Meg tudod gyógyítani?

          - Azért jöttem.

          SeungHyun biztatóan mosolygott JongHyunra. Felemelt egy apró fiolát, valamit mormolt, a kezére csepegtetett belőle, és KiBum teste fölé magasodott. Végigvezette a kezeit a teste felett, KiBum megrázkódott. Újra és újra végigvezette a tenyereit felette, miközben a ráolvasást mormolta. Egy újabb üvegcsét vett a kezébe.

          - Emeld meg a fejét!

          - Igen! – JongHyun bólintott.

          - Sung-ah! Most kell, hogy törölgesd az arcát azzal a ronggyal, amit a kezedbe adtam.

          - Értem! – bólintottam.

          JongHyun megemelte KiBum fejét, én a homlokára simítottam a rongyomat, SeungHyun a szájához nyomta a fiolát, majd a következő pillanatban leöntötte a torkán a benne lévő löttyöt. Kibum teste görcsbe rándult, JongHyun azonnal visszanyomta őt a kanapéra, én folyamatosan törölgettem az arcát. A görcs lassan megszűnt, helyette Kibum ordított fel kínkeservesen... és még egyszer... meg még egyszer... és még egyszer.
          JongHyun fájdalmasan nyomta vissza a testét a heverőbe, én pedig csak törölgettem és törölgettem az arcát. A másik kezemmel megfogtam JongHyun kezét, megszorítottam. Együtt  tartottuk fekve KiBumot. Az ordítás megszűnt, a görcs elhagyta a testét. JongHyun felsóhajtott, én is követtem benne. SeungHyun bólintott.

          - Készen vagyunk!

          - Biztos?

          - Igen! – újabb bólintás – Mindjárt magához tér...

          - Köszönöm, Hyung! Hálásan köszönöm, Hyung!

          - Nincs mit!

          SeungHyun összepakolta a tálcát, elvette a rongyot a kezemből, még egyszer belemártotta a tálba, és visszaadta a kezembe.

          - Egy picit még borogasd! Levendulaolaj van belekeverve a főzetbe, hogy megnyugtassa a szervezetét, a bőrén lévő hegek pedig lassan begyógyulnak majd tőle.

          - Nem kell bekötözni?

          - Nem olyan mélyek a hegek, inkább csak karmolások. A főzet elég lesz hozzá, és persze egy kis levegőztetés.

          - Rendben!

          SeungHyun felvette a tálcát, még egyszer bólintott JongHyunra, majd magunkra hagyott KiBummal. JongHyun felült az ágy szélére, megfogta KiBum mindkét kezét, és gyengéden megszorította. KiBum szemhéjai megmozdultak.

          - KiBum – suttogta a füléhez hajolva.

          - Mhmm..Hy..hyung... – nyöszörögte válaszul.

          - Itt vagyok, Bummie... – halvány mosoly jelent meg az ajkain.

          KiBum szemei végre kinyíltak. A vörös szempár nem volt megkopott, ragyogott. Ha lehet mondani, akkor élettel teli volt. Ahogy KiBum tekintete találkozott JongHyun tekintetével, elmosolyodott.

          - Nem... volt... hiábavaló...a fohászom... – motyogta.

          - Most ne beszélj... – simítottam végig KiBum homlokán a kendővel.

          - Ki vagy? – KiBum felemelte a fejét, és rám nézett.

          - Azt nem mondom, hogy Angyal, inkább egy démoni teremtés – válaszolt mosolyogva a Vámpírlovagom – aki segített téged megtalálnom.

          - Pedig elég angyali külseje van – motyogta halkan KiBum, egy apró mosoly jelent meg ajkain.

          - Nem vagyok Angyal. Csak segítettem egy barátnak... – JongHyunra néztem.

          - Barátnak? – incselkedett – Azt hittem, hogy egy picit több vagyok egy egyszerű barátnál..

          - Egy nagyon jó barátnak... – válaszoltam mosolyogva.

          - Hyung?

          - Hm?

          - Ő a Menyasszonyod?

          JongHyun elmosolyodott. Megszorította KiBum kezeit, majd rám nézett. Vörös arccal néztem a Vámpírlovagomra, aki még mindig csak mosolygott rám.

          - Az bizony! A Menyasszonyom!

          Még egyszer letöröltem KiBum homlokát és az arcát, és átadtam JongHyunnak a rongyot. Megszorította a kezemet, amikor elvette, lassan végigsimított a kézfejemen az ujjaival. Másik kezemet az arcára tettem, megpusziltam a homlokát, egy másodpercre hozzányomtam az én homlokomat, a szemeim lecsukódtak. Puha és bársonyos párnák simultak a számra, gondolkodás nélkül viszonoztam a gyengéd érintést. Elvettem a kezemet az arcáról, majd kettesben hagytam a két Testvért.

          A nappaliba csoszogtam. MinAh és a Védelmezője kivételével mindenki itt volt. Szorosan egymáshoz bújtak, és vártak. MinAh jó kezekben volt az emeleten, a másik két húgom pedig idelent a Védelmezőik karjaiban. KiBum felébredt, SeungHyun meggyógyította, helyre állt a béke. Legalábbis ezt gondoltam. Már épp magamhoz akartam ölelni JiWont, amikor kopogtattak. Az ajtóhoz mentem, kíváncsi voltam, hogy ki jött hozzánk látogatóba, de ami az ajtóban fogadott, felért egy rémálommal.
          Egy vadul fénylő, aranyszín szempárba ütköztem, fekete köpeny borította a testét, kapucni takarta a fejét és a fél arcát. Rémületemben hátrébb ugrottam az ajtóból, a tűzgömbök fellobbantak a tenyereimben. Az Idegen megrázta a fejét, felemelte a jobb kezét, amiben egy papírfecnit tartott. Egyik kezemből eltűntettem a tűzgömböt, és elvettem tőle a papírt. Minden csak néhány másodperc alatt történt, a húgaim szinte fel sem fogták, hogy mi történik körülöttem, de még én is alig bírtam felfogni ép ésszel. Kihajtogattam a papírt.

          „Tudom, hogy te voltál! Elvetted tőlem, ami az enyém! Hát én is elveszem tőled, ami a tiéd! Ha ezt el akarod kerülni, akkor egyedül nézel szembe velem, és fizetsz meg mindenki bűnéért te magad! Ha nem, akkor az imádott húgaid lesznek az elsők, akik megismerik a kegyetlenségemet! Válassz!!! Egy óra múlva. Az edzőterületeteken. Egyedül gyere!!! Sandara”

          Összegyűrtem a papírt, a húgaimra néztem. Rémülten néztek rám. Nem volt kérdés, hogyan döntök. Ez a nőszemély kezdettől fogva kiszemelt magának. Nekem kell véget vetnem ennek az ámokfutásnak, különben nem fog megállni, és akkor a húgaim lesznek a következők.

          - Nekem most el kell mennem! Ti itt maradtok mindannyian! Nem jöttök utánam, nem kérdeztek! Maradtok!

          - Unnie!

          - NEM! Mindenki itt marad! – felkaptam a kabátomat, és elindultam a Végzetembe.