2. évad - 3. fejezet

A korábban mindig csendes házban sikolyok hangjai verődtek vissza a falakról. Kínkeserves és szenvedéssel teli üvöltések vágták ketté a meghitt levegőt és boldog pillanatokat. Szinte már az ablakok is betörtek az éles hangtónustól. Csupán percekig tartott a kiáltásáradat, ám azok egy Örökkévalóságnak tűntek a házban tartózkodók számára. Legfőképpen a legidősebb Vámpírlovag számára.

JongHyun szeretett volna mielőbb véget vetni Menyasszonya szenvedéseinek, de fogalma sem volt róla, hogyan is könnyíthetne a fájdalmán. SungYeon iránt érzett szerelmével próbálta enyhíteni a mutáns folytonos vergődését, ahogy újra és újra hűvös testéhez szorította SungYeon testét. KiBum pedig Bátyja felett állva igyekezett biztos támasza lenni az idősebb Vámpírlovagnak, hogy elviselje a látványt. A kínt, amit részben ő okozott Menyasszonyának.

Mielőtt még egy utolsót sikított volna SungYeon, szemhéjai megemelkedtek, tekintete a másodperc töredékére összeakadt JongHyun szempárjával, majd azzal a lendülettel el is nehezültek. A Vámpírlovag csendesen szólongatni kezdte az ernyedtté vált testet, hasztalanul. SungYeon nem reagált a suttogásra, bármennyire is reménykedett benne JongHyun.

- Sung-ah? Nyisd ki a szemed – simította reszkető tenyerét a lány arcára.

- Hyung? Rendbe jön – biztatta halkan a kétségbeesett Vámpírlovagot.

- Sung-ah? Ébredj fel – hajolt homlokához, majd apró csókkal illette a bőrét.

- Kinyitotta a szemét az előbb, Hyung. Jól van a Menyasszonyod.

- De csak egy pillanat volt az egész – motyogta elcsukló hangon, egyszer Öccsére pillantott, egyszer pedig SungYeon arcát térképezte fel.

- Az lehet. De az a pillanat éppen elég volt ahhoz, hogy tudjuk, jól van.

- Ha újra kinyitja a szemét és velem marad, akkor tudni fogom biztosan.

- Te is tudod, hogy pihennie kell még egy kicsit.

- Vajon meddig kell még pihennie?

- Hyung. Még csak most telik meg a teste a véreddel – KiBum felsóhajtott, majd folytatta is gondolatát tovább. – Aztán pedig még vár egy fontos feladat a Menyasszonyodra.

- Tudom. De nem akarom arra kérni, Bummie.

- Te is tudod, hogy egyszer meg kell tennie – szorított erősebben JongHyun vállára, mire az felemelte a fejét és KiBumra nézett.

- Semmit nem kell megtennie. Majd Sung-ah eldönti, hogy mit szeretne.

- Én úgy gondolnám, hogy veled lenne. Amennyiből pedig megismertem, minden kétség nélkül megtenné neked.

- Nem fogom akkor sem kérni rá. Felejtsd el, KiBum. Nem akarom ennek kitenni, és egyáltalán nem is akartam. Soha nem akartam megharapni, hogy arra a Sorsra ítéljem, ami nekem van. Csak szeretni akartam. Tisztán és őszintén. Megvédeni őt mindentől, ami ártó lehet a számára.

- Tudom, Hyung. Mind ezt akarjuk – húzta lágy mosolyra ajkait.

- Egyébként is – JongHyunból egy nehézkes lélegzetvétel szakadt fel, amikor tekintete SungYeon nyakára tévedt, emlékeztetve őt a harapásra. – Előbb meg kell bocsátania, amiért ezt tettem vele.

- Szerintem már rég megbocsájtott neked, Hyung – szélesedett a görbület KiBum száján, akaratlanul viszonozta a mosolyt az idősebb Vámpírlovag, amikor újfent Testvérére nézett.

- Honnan veszed?

- Ha tényleg úgy szeret, ahogy gondolom, akkor soha semmivel nem tudnád őt megbántani és nem kellene semmiért sem bocsánatot kérned.

- De egyszer már megbántottam őt. Amikor hazudtam neki az ittlétem okáról.

- Az elsődleges célodat nem vallottad be, ami később már egészen átformálódott. Azért kerested meg SungYeont, hogy engem megtalálj, segítsen neked a keresésben, de fogalmad sem volt róla, hogy kire lelsz benne. Jól mondom?

- Valahogy így történt, igen.

JongHyun hosszú percek óta először húzta megkönnyebbült mosolyra a száját. KiBum utolsó megjegyzése nyugalommal töltötte el, ám egy kicsiny része még mindig aggódott Menyasszonya reakciójától. Addig képtelen volt megnyugodni, amíg nem hallja Menyasszonya szájából a megbocsátó szavakat. Szüksége volt a biztosra, hogy tudja, minden rendben van.

Merengését egy újabb nyöszörgés szakította félbe, ahogyan SungYeon teste is újra összerándult a karjaiban. Az idősebb Vámpírlovag hirtelen kapta a fejét az ölében görnyedő mutánsra, jobb kezét ismét az arcára csúsztatta, hűvös ujjbegyeivel lágyan megcirógatta a bőrét. Még egy nyögés érkezett SungYeon torkából, kezei ökölbe szorultak, aztán elernyedtek, szemhéjai megremegtek, míg végül megmozdította őket.

A kép csak illusztráció

JongHyun lassan elvette a tenyerét SungYeon arcáról, megkereste bal kezét és a következő pillanatban összefonta az ujjaikat. SungYeon nagyokat pislogott, ahogy megpróbálta érzékelni a külvilágot, végül bíborszín szempárja rálelt Védelmezőjének kissé homályos lélektükreire, melyek az övéhez hasonló árnyalatban pompáztak. SungYeon összeráncolta a szemöldökét, ahogy tudata lassanként tisztult és a foszlány emberi alakot kezdett ölteni előtte.

- Ez a Mennyország? – szólalt meg alig hallhatóan és még kissé erőtlenül.

- Miből gondolod? – suttogta egy félszeg mosollyal kísérve.

- Mert itt vagy. Pedig tudom, hogy meghaltam, de képtelenség, hogy a mennyben kötöttem volna ki.

- Feltámadtál.

- Hogyan? – pillázott egyre kisebbeket. – Hogy’ lehetséges? Hiszen Sandara golyója~

- Eltalált, ez igaz, de én – JongHyun elharapta a mondatát, nem tudta, hogyan is közölhetné SungYeonnal a rideg tényeket.

- Mit csináltál? – kérdezte némi aggodalommal.

- Megszegtem az Eskümet, Sung-ah. Ne haragudj rám, kérlek! Én csak~

- JongHyun?

- Magatokra hagylak, és azt hiszem, szólok MinYoungnak is – JongHyun csupán parányit biccentett KiBum megjegyzésére, majd a fiatalabb Vámpírlovag köddé vált a szobában.

JongHyun feljebb húzta az ölében Menyasszonyát, ellazította az ujjait, majd kezét újra SungYeon arcára csúsztatta. Reszketve érintette a már hűvössé vált bőrt, melynek hibátlan porcelánossága csodálatra késztette a Vámpírlovagot. Elrévedezett SungYeon arcán, bíborszín íriszén, nyakának ívén és kulcscsontján. Ösztönösen nyalta meg ajkait, amikor a hirtelen rátörő Szomjúsága eluralkodni látszott rajta, alsó ajkába mélyesztette fogait.

- JongHyun? Mi történt velem?

- Sung-ah – nyelt egy nagyot, ahogy lélektükreik újfent összeakadtak. – Ne haragudj rám, kérlek, Sung-ah. Amit tettem, azért tettem, mert szeretlek. Megszegtem az Eskümet, mert szeretlek, Sung-ah. Kérlek. Kérlek, bocsáss meg nekem! Sung-ah, meg tudsz bocsátani? - könyörgött megállás nélkül.

- Miről beszélsz, JongHyun? – értetlenkedett.

A Vámpírlovag nehézkesen fellélegzett. Összeszedte minden bátorságát, elvette a kezét SungYeon arcáról, majd a csuklójára fogott és felemelte a karját. SungYeon balgán nézett alkarjára, majd vissza a Vámpírlovagra, aztán megint csuklóját vette szemügyre. Két parányi folt bújt meg testének egy pontján, ami fokozatosan halványult el, míg végül teljesen beforrt a heg.

SungYeon kihámozta a kezét JongHyun ujjai közül és nyakához nyúlt. Bőrét tapogatva nézte Védelmezőjének ijedt arcvonásait, amik egyre csak erősödtek. Azonban ahogyan alkarjáról eltűnt a harapás, úgy már nyakán sem érezte a foglenyomatot. Visszaengedte a karját és automatikusan fogott JongHyun ujjaira. Összekulcsolta őket.

- Köszönöm – szólalt meg, miközben ujjaikra szorított.

- Hah? – kapta fel a fejét összefont ujjaikról és SungYeonra nézett. – Sung-ah? Ez most akkor mit akar jelenteni? Nem? Nem haragszol?

- Nem – rázta meg finoman a fejét, nyomatékosítva válaszát. – Épp ellenkezőleg.

- Mi? Mire célzol?

- Hálás vagyok neked, JongHyun – húzta lágy mosolyra ajkait, JongHyun tekintete csak még inkább mosolygásra késztette.

- Miért vagy hálás? Hiszen megszegtem az Eskümet. Megígértem, hogy soha nem foglak bántani és most mégis megtettem.

- Nem, JongHyun. Nem ezt ígérted.

- De igen, Sung-ah.

- A-a. Azt kértem tőled, hogy ments meg. Emlékszel még?

JongHyun érzései a vártnál előbb utat törtek. Szeméből újabb és újabb könnycsepp bukkant elő, melyek nem tudták bevégezni útjukat. Mindegyik piciny jégcseppé alakult, aztán elporladt a Vámpírlovag arcán. Lassan lehajolt SungYeon arcához, homlokát megtámasztotta a lány homlokán, szemhéjai elnehezültek, amiben hamar követte őt a Menyasszony is. Ujjaik ragaszkodóan kapaszkodtak egymásba, karjaik is megtalálták az utat a másik testére.

- Szeretlek, Sung-ah – pihegte párnáira.

- Szeretlek – sóhajtotta, majd bezárta ajkaik közötti távolságot.

Őszinte és szerelmes csókban forrtak össze, mely fokozatosan mélyült el, végül JongHyun volt az, aki elszakította párnáikat egymástól ujjainak segítségével. Még egy parányi csókot lehelt SungYeon szájára búcsúzóul, majd megint arcán kezdett kalandozni vöröslő tekintetével. Szája boldog mosolyra húzódott, ujjai finoman cirógatták SungYeon vállát, míg másik kezével ujjaikat szorította.

- Akkor ez most azt jelenti, hogy én is vámpír vagyok? – mosolyodott el a kérdése végén.

- Nem vagy az. A Menyasszonyom vagy! Az nem ugyanaz! – kuncogta.

- De ha megharaptál, akkor hogyhogy nem vagyok én is az? – pislogott értetlenségében.

- Még nem vagy igazi vámpír – a korábbi mosoly eltűnt JongHyun arcáról, újfent aggályai tükröződtek vonásain. – Ahhoz még. Khm. Szóval, még meg kell tenned valamit, Sung-ah. De én nem akarlak arra kényszeríteni! – nézett ijedten SungYeon szemébe.

- Mit kell tennem, JongHyun? – ült fel a Vámpírlovag ölében, ahogy lassanként visszatért az ereje.

- Nem akarom, Sung-ah – motyogta.

- Én akarom – ellazította ujjaikat és mindkét tenyerét JongHyun arcára tette, szelíd erőszakkal fordította maga felé a fejét. – Mit kell tennem? – simogatta meg hüvelykujjaival a márványos bőrt.

- Emlékszel még arra, hogy mi a Kötelessége a Menyasszonyunknak? – tette fel bátortalanul a kérdését.

- Általunk Vérrel Telítődtök – felelte magabiztosan.

- Igen – biccentett. – De ahhoz nem elég, ha csak én haraplak meg, mert azzal nem tér vissza a szívdobogásom.

- Azaz? – döntötte oldalra a fejét.

- Nem akarom, hogy megtedd, Sung-ah – dünnyögte lesütött szemekkel.

- Mondtam az előbb, hogy én akarom megtenni. Nem kell kérned sem és erőltetned sem, mert önszántamból akarom. Mit csináljak?

JongHyun felemelte szemhéjait, mélyen SungYeon mélybordó szemébe nézett, melyek kíváncsian fénylettek. Tudta, hogy Menyasszonya kérlelhetetlen és mindamellett még önfejű is. Tudta, hogy nem tudja eltéríteni a szándékaitól, bármennyire is ezt akarta. Végül SungYeon volt az, aki megtörte a hallgatagságot.

- Nekem is meg kell harapnom téged, igaz?

- Igen – súgta.

- Hol a legeredményesebb? – fejét JongHyun homlokának döntötte, tenyerei továbbra is a Vámpírlovag arcán pihentek.

- Bárhol. Ahol csak szeretnéd. A Szomjúságod majd úgyis vezet.

- A Szomjúságom? – húzta hátrébb a fejét és JongHyunra nézett.

- Az. Kaparó érzés a torkodban – lassan végighúzta hüvelykujját SungYeon nyakán, majd alsó ajkán vezette végig ujjbegyét. – Elönti az agyadat és nincs semmi, ami csillapíthatná, csak a vér. Hiába innál vizet, méregnek éreznéd. Csak a pirosló folyadék az, ami úrrá lehet rajta.

- Értem – bólintott beleegyezően. – Öhm. Én. Hm.

- Tessék – felemelte a csuklóját és SungYeon ajkához tette. – Innen is jó lesz.

- Nem – mosolyogta, miközben megfogta JongHyun csuklóját és derekára vezette a remegő kart.

Picit helyezkedett még a Vámpírlovag combjain, bal kezével JongHyun tincsei közé túrt, jobb kezét végigvezette a Vámpírlovag nyakszirtjén, majd lassan vállgödrére hajolt. Elhintett néhány lágy csókot, ahogy haladt feljebb torokívén, míg elért egy kívánatos ponthoz. Ösztönösen nyalta meg párnáit, miközben aprót szippantott illatából és kitárta ajkait. Nyelve hegyével egy pillanatra megtapogatta szemfogait, majd egy szívdobbanással később a porcelános felületbe mélyesztette őket.

JongHyun egyetlen mély morgással reagált az érzésre, aztán újabb halk sóhajok törtek fel belőle, ahogy Menyasszonya lassanként kortyolni kezdte a meghűlt és kissé megalvadt vért. Az idő megállt, a tér megszűnt létezni körülöttük. SungYeon magabiztosan ízlelgette Vámpírlovagja nyakát, majd mikor elégnek érezte, elszakadt tőle, lenyalta a maradék pirosló folyadékot szájáról és még egy utolsó nyalintással elállította az immáron serkenőbb vért.

Kibújt JongHyun vállgödréből és erősen magához szorította. SungYeon mellkasa lüktetett, kis idő elteltével pedig arra lett figyelmes, hogy Vámpírlovagjának mellkasa is dübörögni kezd. Eltolta magától JongHyunt, akinek vonásai furcsán fájdalmasnak tűntek. Kezei ökölbe szorultak, ahogyan szemhéjait is leszorította, alsó ajkát beharapta, hogy elfojtsa a szenvedéseit. SungYeon rémülten nézte Védelmezője alakját, aki a következő pillanatban eldőlt az ágyon és összehúzta magát.

Lábait mellkasához préselte, karjaival átfonta testét és a párnába fojtotta minden kiáltását. A mutáns aggódva nézte Vámpírlovagja szenvedését, hiába szólongatta, nem volt hajlandó reagálni SungYeon hangjára. A görcsössége éppen olyan váratlanul maradt abba, ahogy az JongHyunra tört. Várt még egy picit, majd ismét felült az ágyon és egy biztos lendülettel rántotta magához a még rémült Menyasszonyát.

- Most már hozzád tartozom, és te hozzám tartozol – lihegte Menyasszonya nyakába.

- Jól vagy? – könnyes hangon bukott ki SungYeonból a kérdés, mire JongHyun lazított a szorításán és a lányra nézett csillogó szempárral.

- Köszönöm, hogy megmentettél! – egyetlen mély csókban forrasztotta össze ajkaikat, SungYeonnak ideje sem volt reagálni, megadta magát heves Érzéseinek.