2. évad - 4. fejezet

Miután KiBum magára hagyta Bátyját és annak Menyasszonyát, a folyosóra lépve lecövekelt. Kis időre lapockáival az ajtónak támaszkodott, hogy megbizonyosodjon róla, valóban magához tért az idősebb lány és Bátyja végre megnyugodhat. Akaratlanul is elmosolyodott a kiszűrődő hangoktól, miközben néhány pillanatra az emlékeibe merült. Felidézte magában múltjának egy részét, a korábbi finom görbület lassanként tűnt el ajkairól és váltott ismét szomorú mosolyra arckifejezése.

Tenyereit is a falapra simította, de mielőtt még egy kóbor könnycsepp bukkant volna elő macskás szempárjából, melynek fakó vörössége lassanként erősödött KiBum állapotával arányosan, sietve letörölte azt jobb kezével. Mélyet sóhajtott elveszve az emlékek tengerében, hiába gyógyult a teste megelőzve az idő pergését, a lelkén ejtett hegek továbbra is tátongtak. Elveszített Menyasszonyát képtelen volt elfelejteni. Bármennyire is küzdött emlékei mélyre ásásával, ettől az egytől képtelen volt szabadulni.

Néhány perccel később ellökte magát a falaptól, majd lassan araszolni kezdett a közlekedőn egy másik ajtó felé, ahonnan a fiatalabb Vámpírlovag erejét érezte. Megállt a sötétszín térelválasztó előtt, újabb másodpercek teltek el a várakozással, majd jobb kezét felemelve óvatosan megkocogtatta a falapot. Szinte még combja mellé sem engedte a karját, amikor az ajtó majdhogynem feltépődött és megjelent előtte egy aggodalommal teli, mégis csillogó szempár, MinYoung személyében.

- Felébredt – szólalt meg KiBum halvány mosollyal ajkain, majd hátrált egy lépést.

- Jól van? – nyelt egy nagyot az Angyal, aki alig merte felfogni KiBum egyszavas mondatát, olyannyira hihetetlennek érezte abban a pillanatban.

- Azt hiszem, hogy a lehető legjobban van SungYeon – sóhajtott fel megkönnyebbülten a megmentett Vámpírlovag, majd bíborszín szempárja az Angyal mögött álldogáló társára tévedt. – Most már mindketten megnyugodhattok. Minden rendben lesz.

- Bemehetek hozzá? – tette fel kérdését MinYoung, noha pusztán csak az illendőség vezérelte őt, mert szíve szerint el sem mozdult volna az idősebb lány mellől.

- Talán már nem zavarsz meg semmit – jegyezte meg egy elégedett vigyorral egybekötve, majd még két lépést hátrált az Angyal szobájától.

- Most ezt mire mondod? – Pislogott értetlenül a lány, ahogy kijjebb lépett a folyosóra, a két Vámpírlovag összenézett, majd TaeMin ajkaira is hasonlóan elégedett görbület költözött. – Lemaradtam valamiről? – forgatta a fejét a két Védelmező között, mire a fiatalabb az Angyal derekára simította a bal karját és gyengéden magához vonta őt.

- Nem maradtál le semmiről, Angyalom – suttogta lágy hangon a fülébe, amire MinYoung teste finom rázkódással reagált és egy parányi sóhaj hagyta el száját.

- De akkor miért vigyorogtok úgy, mint a vadalma? – mormogta továbbra is a fejét járatva a két férfi között. – Valaminek csak kellett történnie, ha ilyen elégedett képet vágtok ti ketten! Ki vele! Mi van Unnie-val és JongHyunnal? Miért vágtok ilyen fejet? Valamit tudnotok kell, különben nem lenne ennyire önelégült fejetek! – összekulcsolta karjait mellkasa előtt, korábbi öröme szertefoszlott a Vámpírlovagok arcát látva, helyére sértődöttség és némi gúny költözött.

- MinYoung-ah – pihegte újra füléhez hajolva az Angyal Védelmezője, miközben még biztosabban fogott annak derekára. – Nem maradtál le semmiről, csupán nem kell aggódnod már SungYeon miatt. Jól van és a lehető legbiztonságosabb karokban van most jelen pillanatban.

- De valaminek akkor is történnie kellett – duzzogva reagált TaeMin szavaira, egyetlen pillanatra sem szakította el bosszús pillantását a lábai alatt lévő szőnyegről, a legkevésbé sem akart Védelmezője szemébe nézni, mert tudta, akkor elveszíti a fejét és semmit sem szed ki belőle.

- Szerintem inkább menjünk mindannyian SungYeon szobájába és győződjünk meg mi magunk a dolgokról – KiBum fordult egyet és újfent az idősebb lány szobáját vette célba.

Az Angyal még egy mérges sóhajt engedett tüdejéből távozni, majd végül elfogadta KiBum javaslatát és követte az idősebb Vámpírlovagot nővére lakrésze felé. TaeMin szorosan lépdelt Menyasszonya mellett, karja még mindig az Angyal derekán pihent, csupán néhány milliméter távolság volt kettejük között, ami egy-egy lépés következtében azonnal semmivé vált.

SungYeon szobájához érve újra KiBum került szembe a térelválasztóval és megint ő volt az, aki figyelmes kopogtatással jelezte megérkezését. Tette után alig három másodperccel később nyílt is az ajtó és kaptak engedélyt a kint várakozók a belépésre. Az idősebb Vámpírlovag ellépett az ajtóból, hogy MinYoungot előre engedje, majd miután TaeMin is a helyiségbe lépett, becsukta maga mögött a térelválasztót és hátával nekidőlt.

MinYoung lassan lépdelt SungYeon ágyához, a félvér mutáns ragaszkodóan ölelte magához Védelmezőjét, aki jobb karjával a hátán simított végig hosszú mozdulatokkal, bal karjával derekát tartotta biztosan. Fejüket a másik nyakszirtjébe temették és addig ki sem bújtak onnan, míg meg nem hallották az Angyal halk szipogását.

- Jól vagyok, Minnie – emelte meg a fejét JongHyun vállgödréből és ránézett. – Soha nem éreztem magam még ilyen jól – húzta lágy mosolyra halványrózsaszín száját.

- Unnie – pityeregte az Angyal. – Biztos, hogy jól vagy?

- Igen, biztos.

- Öhm – nyelt egy parányit, majd elkapva SungYeonról könnyes pillantását, JongHyunra nézett, majd megint nővére szempárját csodálta meg. – Szép a szemed – mosolyodott bele kimondott gondolatába.

- Hm – SungYeon is Védelmezőjére figyelt néhány röpke másodperc erejéig, aztán megint húgán állt meg tekintetével. – Köszönöm. Nekem is tetszik, bár én magam még nem láttam – kuncogta.

- Gyönyörű – pihegte alig hallhatóan a legidősebb Vámpírlovag, ahogy orrával SungYeon nyakába bújt egyetlen szívdobbanásnyi időre, majd megint társait vette mérce alá.

- MinAh jobban van? JiWonnie vele van? – nézett végig a megfogyatkozott társaságon a legidősebb lány, végül MinYoungon állt meg kérdő tekintetével.

A három Vámpírlovag és az Angyal szempárja összeakadt. Fogalmuk sem volt róla, mégis hogyan tálalják az idősebbnek a történteket, hiszen még azt sem szokta meg jóformán, hogy félvérré vált, így nem voltak biztosak benne, hogy jól viselné majd a fájdalmas elvesztést, amit a másik két lány távozása okozhat SungYeonnak.

- Minnie? – törte meg a némaságot SungYeon, miközben elengedte JongHyun testét és lecsúszott a Vámpírlovag combjairól. – Hol vannak a lányok? – Kérdezte, ahogy talpa érintette a földet, lassan megpróbált lábaira állni, JongHyun tenyere a lány derekára siklott, hogy biztonságban tartsa őt.

- Unnie – nyomott le egy nehézkes gombócot a torkán. – Lehet, hogy még egy picit inkább pihenned kellene. Talán jobb lenne, ha még inkább visszafeküdnél – kereste az újabb kibúvókat, hogy nővérét óvja a csalódástól, azonban SungYeon szembogarai lassanként váltottak nyugodtból idegessé és azzal együtt mérhetetlenül ijedtté is.

- Mit titkolsz, Minnie? – biccentette oldalra a fejét kérdése közben és még közelebb támolygott az Angyalhoz.

- Nem titkolok semmit – hazudta lesütött szemekkel, újabb védelmi módszerben reménykedve.

- Valamit biztosan elhallgatsz előlem, mert ha minden rendben lenne, akkor már rég megmondtad volna. Soha nem tudtál hazudni. Főleg nem nekem. Tehát? Hol van a másik két lány? – nézett végig az Angyal reszkető alakján, akinek kibuggyantak az első könnycseppek szeméből.

- Ülj le inkább, Sung-ah – JongHyun fogott az idősebb lány csípőjére, majd húzta is vissza az ágyra és lenyomta rá.

- Te is tudod, JongHyun? – kapta a fejét Védelmezőjére, aki pusztán egy magabiztos fejbólintással válaszolt a kérdésre.

- Hol vannak? – elcsukló hangon buktak elő a szavak SungYeon szájából.

- Elmentek, SungYeon – felelt a legfiatalabb Vámpírlovag, elengedte MinYoung derekát és SungYeon elé lépett, lassan leguggolt lábai előtt. – Nem tudták, hogy Hyung mire készül, JiWon megijedt és azzal, hogy téged elveszítettek, úgy érezték széthullott a családjuk.

- Hazugság – tört fel könnyes hangon SungYeonból.

- Unnie – sóhajtotta csalódottan az Angyal.

- Nem! – Kiáltotta el magát egyre elcsuklóbb hangon, haragosan nézett hol Védelmezőjére, hol a másik két Vámpírlovagra, hol pedig MinYoungra. – Hazugság! Nem tették volna meg soha! Azt mondták, mindig együtt leszünk! – záporoztak SungYeon könnyes ellenkezései, ahogy tudatosult benne TaeMin korábbi mondata, magabiztosan emelkedett fel az ágyról.

- Kérlek, Unnie, nyugodj meg – fogott SungYeon ökölbe szorított bal kezére, de hirtelen elrántotta a tenyerét, amikor bőrén érezte az idősebb lány emelkedő hőmérsékletét.

A kép csak illusztráció

MinYoung rémülten nézte a kétségbe esett nővérét, akinek vörös szempárja fokozatosan elsötétült, bíborszín írisze feketévé alakult, szemfogai alsó ajkára nőttek, testhője pedig egyre magasabb értéket kezdett produkálni a másodperc tört része alatt, ezzel tenyerében megjelentek az első kisebb lángcsóvák.

JongHyun hirtelen termett a lány mögött, majd szorított is azonnal csípőjére, orrát a lány nyakszirtjébe fúrta és hosszan belélegezte Menyasszonya illatát, megfontoltan húzni kezdte MinYoungtól, ahogyan a legfiatalabb Vámpírlovag is felegyenesedett és Menyasszonya elé állt, hogy testével óvja az esetleges támadástól.

KiBum ellökte magát az ajtótól és a két pár közé állt. Egyszer TaeMinre nézett, egyszer pedig JongHyunra pillantott. Egy-egy kósza pillantást pedig a két Menyasszony irányába intézett. Nagyot sóhajtott, majd két karját kinyújtotta, jobb tenyerét JongHyun lüktető mellkasára simította, a balt pedig TaeMin vállára tette.

- A legjobb lesz, ha ezt a beszélgetést nem itt folytatjuk tovább – szakította meg a feszült csendet, mire mindannyian bólintottak egyet beleegyezésül. – Menjünk inkább az udvarra.

- Jó ötlet, Bummie? – intézte hozzá szavait JongHyun.

- Nem lesz senkinek semmi baja.

- Sung-ah még nem biztos, hogy felkészült a kinti világra. Nagyon intenzíven érzi a szagokat, ahogyan a napfényt is meg kell még szoknia, ami nem két perc.

- Hidd el, hogy elég felkészült ahhoz, hogy ne ölje meg a külvilág, ahogyan ő sem tud már ártani a külvilágnak. Sokkal erősebb a Menyasszonyod, mint ahogy azt te gondolod.

- Biztos vagy benne, Bummie? – aggodalmaskodott továbbra is.

- Csak az udvarra megyünk, Hyung – kúszott könnyed mosoly KiBum szájára.

- Én akkor is féltem SungYeont, KiBum. Még csak most telt meg a vére az enyémmel, csupán alig két órája lehet azt mondani, hogy félvér lett. Nem akarom, ha megsérülne, vagy a figyelmetlenségem miatt ártana bárkinek is.

- Miért? Ártana? – szólt közbe a testvérpárbajba MinYoung is, akin egyre csak eluralkodni látszott rémültsége.

- Nem ártana senkinek sem. Erősebb bármelyikünknél – jegyezte meg halkan KiBum, miközben végignézett SungYeon didergő testén, porcelános bőre fokozatosan telt meg vérrel és kapott rózsaszínes árnyalatot, ami folyton csak erősödni látszott. – Ha nem megyünk ki az udvarra záros határidőn belül, akkor a Menyasszonyod lángba borítja az egész szobát, sőt, akár még a házat is felégetheti. Odakint ezt maximum a kerti bútorokkal tudja megtenni.

- Ez mit akar jelenti, KiBum? – motyogta az Angyal.

- SungYeonnak kordában kell tartania az indulatait, mert ha nem fékezi meg őket, akkor akaratlanul okozhat súlyos sérüléseket olyanokban, akiknek nem akarna egyébként sem ártani.

- Hah? – nyögött fel MinYoung.

- Ha nem figyel magára, akkor bármikor porrá égethet bárkit a környezetében.

- De JongHyun vissza tudja tartani SungYeon ezen képességét – javasolta a legfiatalabb Védelmező, mire az összes tekintet TaeMinre tévedt. – Miért néztek rám úgy, mintha nem tudnátok ezt ti is? – pislogott tanácstalanságában.

- Hogy’ érted, hogy vissza tudja tartani, TaeMin-ah?

- Úgy, MinYoung, hogy mindig is képes volt erre, Hyung – mosolyogta csendes válaszát, majd egy apró csókkal illette Menyasszonya homlokát.

- Ez igaz – sóhajtott fel JongHyun, miközben szorosabban fogta meg SungYeon derekát.

- Akkor nem lesz itt semmi gond – KiBum ajkára megkönnyebbült görbület költözött, majd SungYeonra nézett.

A félig mutáns és félig Vámpír lány mellkasának heves mozgása csillapodott, majd normális ütemben kezdte szedni a levegőjét. Íriszének vörössége is visszatérni látszott, ahogyan bőrének porcelánossága is követte a fakóbb árnyalatot, testhőmérséklete visszahűlt, tenyeréből eltűntek a lángok.

Nagyokat pislogott maga elé, ahogy elcsitultak indulatai, azonnal megfordult JongHyun tenyerei alatt, karjait átfonta Vámpírlovagja nyakán és erősen magához szorította a langyos testet. Orrát Vámpírlovagja vállgödrébe nyomta, aprókat szippantott bódító illatából, akaratlanul nyalta meg kiszáradt ajkait, ahogy tüdeje megtelt az aromával.

- Most inkább menjünk ki, hamarosan ők is csatlakoznak hozzánk – tolta hátrébb a legfiatalabb Védelmezőt és Menyasszonyát, míg végül el nem értek az ajtóig.

- KiBum? – pislogott nagyokat MinYoung értetlenségében, TaeMin vállára markolt.

- SungYeon a Szomjúságát nem tudja megfelelően kontrollálni, így jobb lesz, ha inkább az udvaron várjuk meg, amíg teljesen lehiggad. Hyung pedig mindent elmond neki, amit tudnia kell.

- De ugye nem lesz egyikünknek semmi baja?

- Hyungot egy percig sem kell féltened, SungYeon pedig a legjobb biztonságban van mellette. Ők már összetartoznak és nincs az a Földi vagy Égi erő, ami elszakíthatná őket egymástól – KiBum ellépett tőlük, majd a kilincsre fogott. - A Szomjúsága pedig hamarosan lecseng és nem lesz ilyen kis harapós - ezzel köddé vált.

- Hagyjuk magukra őket – suttogta MinYoung fülébe Vámpírlovagja, aztán ők semmivé lettek.

SungYeon reszketve ölelte magához JongHyunt, mely remegés nem akart elmúlni, JongHyun minden erejével küzdött, hogy megnyugtassa Menyasszonyát. Szüntelenül simított végig gerince ívén és préselte minduntalan magához a didergő sziluettet. Kissé oldalra döntötte fejét, hogy még elérhetőbbé tegye nyakának feszes ívét, a Menyasszony egy méretes gombócot igyekezett letuszkolni nyelőcsövén, szúrós-égető érzés kerítette hatalmába a következő nyelésekor.

- JongHyun? – szuszogta elhaló hangon.

- Rajta, Sung-ah – súgta párnáira hajolva, amikor Menyasszonyára fordította figyelmét, majd újfent felkínálta nyakát. – Miattam ne aggódj, a Szomjúságod fontosabb.

- Nem akarlak bántani - ellenkezett egyre nehezebben.

- Sung-ah - újra Menyasszonyára nézett -, nem lesz bajom. Amíg az én véremmel csillapítod a Szomjúságodat, addig tudom, hogy szükséged van rám.

- Mindig szükségem lesz rád, JongHyun.

- Akkor remélem, hogy soha nem fog elmúlni ez a kaparó érzés - fogai közé szorította alsó ajkát, vörös szempárját csodálattal telve vezette végig SungYeon arcán. - Szeretlek, Sung-ah, és megteszek bármit. Igyál - lágy csókot lehelt szájára, majd megint nyakát kínálta fogyasztásra.

- Köszönöm – motyogta lehunyt szemmel, kitárta cserepes ajkait, ezzel láthatóvá téve szemfogait.

Egyetlen parányi sebet ejtett a Vámpírlovag torokívén, a márványos bőr halkan felrepedt, SungYeon pedig lassú kortyolásba kezdett, amint az első vércseppek nyelvének hegyéhez értek. Körmeit JongHyun vállaiba mélyesztette, ahogy Éhsége alábbhagyni látszott, egyetlen biztos nyalintással állította meg a kicsorduló vöröslő folyadékot, majd gyengéd csókkal illette a sértett felületet. JongHyun mosolyogva nézett Menyasszonya lélektükreibe, jobb keze a piros tincsek közé tévedt, bal kezével végigsimított oldalán és Szerelmes Csókkal forrasztotta össze ajkaikat.