2. évad - 2. fejezet

A percek vánszorogtak. Lassan és egyre komótosabban. A képzeletbeli homokórában alig peregtek a szemek, szinte mozdulatlan volt minden időmérő mutatója. Senki nem tudta, hogyan tovább. Minden végképp széthullani látszott és nem úgy tűnt, hogy valaha is össze fog forrni a seb és nyom nélkül eltűnik a heg. Fokozatosan vált egyre bizonytalanabbá a létezés. Mindenki számára, de kiváltképp SungYeon számára.

A mutáns még mindig élettelenül feküdt a Vámpírlovag karjaiban, aki magában imádkozott, hogy Menyasszonya ismét ráemelje barna íriszeit és azzal nyugalom szállja meg a testét. Csupán a Remény halvány szálai pislákoltak számára; tudta, hogy mindent és még annál is többet veszíthet. Hiszen továbbra is bántotta a megszegett Esküje, és ha a kísérlete még kudarcba is fullad, akkor végleg elveszítette a Menyasszonyát és az esélyt arra, hogy újra lüktessen a mellkasa.

JongHyun tudta, hogy mennyit kockáztat azzal, ha nem sikerül időben lépnie, már-már fontolóra vette, hogy mi lesz akkor, ha SungYeon mégsem tér magához és magára marad a szenvedéseivel. Tudta, hogy MinYoung élete végéig neheztelni fog rá, amiért nem vigyázott szeretett Nővérére, hiába ígérte meg neki, és nem lehetett volna semmi ellenvetése a gyűlölete ellen. Túl sok teher nyomta a vállát, gondolatai lassanként emésztették fel a Vámpírlovagot.

Noha kopogtattak SungYeon szobájának ajtaján, JongHyun nem volt hajlandó válaszolni a hangra, egyedül csak Menyasszonyára akart koncentrálni és azonnal reagálni, amint SungYeon valamiféle életjelet kezd mutatni felé. A kopogtatás elhalkult, csak csendes és rövid búcsúzgatások szűrődtek át az ajtórés alatt. MinYoung és a Vámpírlovagja nyugovóra tért, bármennyire is nem állt szándékában az Angyalnak pihennie. Jobban aggódott nővére állapota és TaeMin lehetséges büntetése miatt. Végül a fiatalabb Vámpírlovagnak sikerült meggyőznie Menyasszonyát, hogy az idegeskedésével egyik helyzeten sem segít, sőt, inkább csak saját magának árt vele. Így nehézkesen ugyan, de visszavonulót fújt az Angyal.

KiBum a dolgozó szoba berkein belül próbált erőre kapni, hogy végre most ő támogathassa Bátyját, aki a végső halál karmaiból szabadította ki őt Menyasszonyának segítségével. Viszonozni akarta, legyen bármi is az ára. Kissé szédelegve mászott elő a lépcső alatti szobából, majd fordulván kettőt, indult is meg felfelé a fokokon. Komótosan és mélyeket lélegezve, összekaparva a létező összes energiáját.

Az emeletre érve újabb mély sóhaj hagyta el ajkait, ám ezúttal már megkönnyebbülten lélegzett fel. Fogalma sem volt róla, merre bujkálhat a Bátyja és a sérült Menyasszony, viszont nem akart mindegyik szobába bekopogtatni és felverni a bent tartózkodókat. Várt néhány percet és igyekezett ráérezni Bátyja helyére, ami meg is történt nem sokkal később.

Óvatosan megkocogtatta a falapot, majd egy gondolat múltán be is nyitott a szobába. Épp csak bedugta fejét, hogy felmérje a helyiséget, majd finoman megköszörülte a torkát és beljebb merészkedett a szobába. Lehajtott fejjel és nagyon lassan lépdelt el az ágyig, az idősebb Vámpírlovag szüntelenül simogatta a fakó tincseket, ujjai ragaszkodóan kapaszkodtak SungYeon összekulcsolt kezeibe. Szinte egész testében remegett a félelmei miatt.

- Hogy’ van? – tette fel kérdését alig hallhatóan.

- Alszik – motyogta erőtlenül és kissé kétségbeesetten.

- Hamarosan felébred, Hyung – simította jobb tenyerét JongHyun bal vállára, mire az idősebb Vámpírlovag felemelte a fejét SungYeon hajáról és testvérére nézett. – Nem lesz semmi baj – mondta mélyen a vörös íriszekbe meredve.

- Remélem, hogy nem késtem el, Bummie – motyogta reszkető hangon.

- Úgy látom, hogy te mindent megtettél érte – vetett egy röpke pillantást a mutánsra, majd ismét Bátyjára nézett.

- Úgy látod? – kérdezett vissza meglepetten.

- Hallottam, amikor a két lány beszélgetett a Menyasszonyodról és a sérüléséről.

- Mit hallottál pontosan? – nyelt egy nagyobbat JongHyun.

- Picit darabosak az emlékeim, mert félig-meddig még eszméletlen voltam és a suttogásból sem jöttem rá mindenre, de valamennyit ki tudtam venni a társalgásból.

- Mondj el annyit, amennyire emlékszel – KiBum bólintott egyet, majd leült az idősebb Vámpírlovag lába mellé és egy nagy levegővétel után belekezdett mondandójába.

- Az egyikük nagyon ki volt borulva amiatt, hogy meg akarod harapni SungYeont, és csak azt szajkózta, hogy vége mindennek, így kellett lennie és egyebek.

- JiWon – szűrte a fogai között némi bosszúsággal.

- Gondolom. A másik lánynak nem volt valami biztos a hangja, talán akkor ébredhetett fel, de nagyon hangoztatta, hogy ha ő így gondolja, akkor az úgy is van. Végül a két Védelmező is osztozott ugyanezen a véleményen.

- Tehát JiWon volt a felbujtó – sóhajtott fel JongHyun.

- Nem hinném, mert úgy tűnt, egy másodpercre elbizonytalanodott, aztán az a másik lány győzte meg a saját igazukról.

- MinAh? De hát MinAh-nak éreznie kellett volna SungYeont – tanácstalanodott el.

- Nem tudom. Nem ismerem a lányokat, én csak azt tudom, hogy egymást győzködték arról, hogy itt most minden véget ért és kezdjenek inkább egy új életet. Aztán pedig sebbel-lobbal távoztak is a házból.

- De TaeMin-ah itt volt. Vagy nem?

- Meg akarta győzni a lányokat, de mivel a Védelmezőik is egy követ fújtak velük, így inkább hagyta, hogy szabad akaratukból döntsenek. Így nem állt az útjukba.

- Akkor elhagyták SungYeont.

- És téged is, Hyung, ahogyan TaeMint és a Védelmezettjét.

- MinYoung. Tudsz valamit róla?

- Mármint?

- Azt például tudod, hogy MinYoung egy Angyal? – húzta féloldalas mosolyra száját a kérdés közben.

- Angyal?

- Az. Elég különleges Lényt sikerült találnia a Vámpírlovagunknak.

- Lovag? – biccentette oldalra a fejét értetlenségében. – Nem félsz, hogy bajod lesz, ha ennyire lealacsonyítod őt?

- Mármint TaeMint? – KiBum ismét fejbiccentéssel válaszolt JongHyun kérdésére. – Még MinYoung sem tudja, hogy ki valójában az ő Vámpírlovagja. Ahogyan senki más sem a házban, mert sikerült végig titokban tartanunk mindenki előtt.

- Nem tudják, hogy a Tisztavérűek között is felsőbbrendű? – húzta fel szemöldökét csodálkozásában.

- Semmit nem tudnak róla. Egyikük sem, és ez így van rendjén.

- Miért van ez így rendjén?

- Mert addig TaeMin tisztán és őszintén szeretheti az Angyalát és nem kell megint a Famíliával léteznie. Itt és most legalább szabad Vámpír, ahol a Mennyasszonya az életét áldozná érte.

- Ennyire szeretik egymást?

- Még annál is jobban, KiBum. Sokkal jobban, mint azt a képzelet engedné.

- Te is így szereted a Menyasszonyodat? – szorított JongHyun kézfejére, mely továbbra is SungYeon kezein pihent.

Az idősebb Vámpírlovag néhány pillanatig még KiBum bordó íriszébe merült, majd a mellkasán pihenő mutánsra nézett. Kiszabadította kezét KiBum fogása alól és SungYeon arcához emelte. Ujjbegyeit lágyan végigvezette a mutáns arcélén, pár kósza tincset a füle mögé tűrt, aztán hüvelykujját húzta végig SungYeon alsó ajkán. Újabb sóhaj szökött ki az idősebb Vámpírlovag ajkain, ahogy tekintetével SungYeon arcvonásait mérte fel, rettegése fokozódott, szemébe egy pillanatra könnyek szöktek, melyek szinte azonnal jégcseppé dermedtek és elmorzsolódtak bőrén.

- Ha azt mondanám neked, hogy mindenemet eldobnám, csak még egyszer lássam a mosolyát, elhinnéd?

- Hyung? – szuszogta halkan.

- Ha azt mondanám neked, hogy az volt a létezésem legcsodásabb napja, amikor először megláttam az ajtóban, értenéd?

- Ha azt mondanám, hogy amikor a karjaim között tartva hagyott magamra, akkor egy részem vele halt, tudnád, mennyire szeretem? – simította tenyerét SungYeon arcára.

- Elhinném, érteném és tudnám, Hyung. Látom minden mozdulatodban, hogy csupán érte létezel már.

- Amíg nem nyitja ki újra a szemeit, addig nem létezem. Ha visszajön hozzám, akkor én is visszatérek az életbe.

- Rendben lesz, Hyung.

Még el sem hagyta KiBum száját utolsó gondolata, amikor visszafogott nyöszörgésre figyelt fel mindkét Vámpírlovag. Hirtelen kapták egymásra tekinteteiket, majd a nyöszörgés forrására néztek. SungYeon ajkain távozott újra és újra egy-egy nyögés, teste egy pillanatra összerándult, aztán elernyedt.

JongHyun feljebb húzta mellkasán Menyasszonyát, tenyerét még mindig arcán pihentette és halk szólongatásba kezdett, hogy mielőbb magához téríthesse SungYeont. KiBum Bátyja vállára fogott, hogy biztos támasza legyen a hátralévő másodpercekben. Tudta, hogy mivel járhat, ha SungYeon lassanként magához tér, ahogyan tudta azt is, hogy Bátyja egymaga képtelen lesz megbirkózni a fájdalommal, amit SungYeonnak kell átélnie.

Az utolsó mérsékelt nyöszörgést egy sikoly követte. Aztán egyre több és több, a mutáns eddigi élettelennek tűnő teste pedig egyre gyakrabban rándult össze, majd vált ismét élettelenné. JongHyun karjaival fonta át SungYeon testét és szorította egyre erősebben magához, hogy tudja, mellette van a Védelmezője.

* * *

MinYoung idegesen járkált fel-alá a szobájában; hol nővére körül keringtek a gondolatai, hol a húgain tanakodott. Kérdés kérdés hátán merült fel az Angyalban, a Miért-jeire szeretett volna válaszokat kapni, de hiábavaló volt minden erőfeszítése. Küszködött, de nem lelt feleletre.

TaeMin váratlanul termett az Angyal előtt, vállaira fogott, majd a következő momentumban magához vonta a didergő testet és teljes szívével ölelte magához Menyasszonyát. MinYoung karjai remegve csúsztak feljebb a Vámpírlovag testén, majd kulcsolták át feszes nyakát és végleg elveszett a nyugtató ölelésben.

- Mi lesz most, TaeMin-ah? – motyogta Védelmezőjének mellkasába rejtett arccal.

- Minden rendben lesz, Minnie – súgta füléhez hajolva, lágy csókkal illette barna tincseit.

- És ha Unnie mégsem tér magához? – könnyes hangok törtek fel belőle.

- Ne is gondolj erre, MinYoung-ah. Rendben lesz. Jó kezekben van, tudod, hogy Hyung vigyáz rá.

- És akkor mi lesz, ha megtudja, hogy már nincsenek itt a lányok? – megkapaszkodott a Vámpírlovagja nyakában, könnyei visszafordíthatatlanul útnak indultak.

- Itt leszünk neki mi – szorított magabiztosabban derekára és lassan ringatni kezdte Menyasszonyát.

- Mi lesz, ha nem lesz elég neki?

- Ilyen meg se forduljon a fejedben, Angyalom. SungYeon-ah tudni fogja, hogy kire van szüksége és boldog lesz velünk. Hyung mellett és melletted is.

- Miért vagy benne ennyire biztos?

- Ha én nem vagyok ennyire biztos, akkor mégis ki tudna megnyugtatni, hah? – mosolyogta szavait a Vámpírlovag, mire MinYoung kibújt mellkasából és mélyen a szemébe nézett.

- Csak azért mondod ezeket, hogy megnyugtass?

A Vámpírlovagból egy mosolygós és kissé elégedetlen sóhaj szakadt fel az Angyal kérdését hallva. Elengedte MinYoung derekát, tenyereit arcára csúsztatta, amitől az Angyal egy pillanatra összerezzent, és elmélyítette pillantásaikat.

- Jól figyelj arra, amit most mondok neked, MinYoung-ah – szólalt meg kisvártatva.

- Figyelek – motyogta könnyeit nyeldesve.

- A Menyasszonyom vagy, bármit, amit mondok neked, azért teszem, hogy megnyugtassalak, de nem csak azért – MinYoung nagyokat pislogott értetlenségében. – Bármi az ára, vállalom, hogy melletted lehessek. Nem számít sem tér, sem idő, csak te. Szükségem van rád mindig és minden erőmmel azon vagyok, hogy te biztonságban érezd magad mellettem. Ha kell, hazudok érted, ha kell, meghalok érted, ha kell, élettől fosztok meg másokat érted. Mert megmentettél a Pokoltól és az Örök Magánytól.

- T-TaeMin-ah.

- Cssh. Csak hallgass – MinYoung parányit biccentett. – Azért vagyok biztos a szavaimban, mert tudom, hogy Hyung hogyan is érez a nővéred iránt, és azzal, hogy SungYeon képes volt az életét áldozni egy magunkfajtáért, így tudom azt is, ő hogyan érez valójában a Védelmezője iránt. Ahogyan azt is tudom, hogy bár fájdalommal fogja eltölteni, hogy elhagyta őt a másik két lány, de addig, amíg te és Hyung itt vagytok neki, nem lesz hiánya semmiben és el tudja őket majd engedni.

- Nagyon remélem, hogy igazad lesz, TaeMin-ah – folytak végig MinYoung arcán a sós cseppek, melyeket a Vámpírlovag szüntelenül törölgetett le az ujjaival. – Nem szeretném, ha Unnie-t a kelleténél jobban megviselné ez az egész dolog.

- Akkor maradjunk mellette, hogy tényleg ne szenvedjen semmiben sem hiányt.

- Rendben. TaeMin-ah?

- Igen? – még egyszer letörölgette arcáról a könnyeket, majd bal karját az Angyal derekára csúsztatta és a lehető legközelebb húzta magához.

- JongHyun most már tényleg Unnie-val marad, ugye? – tette fel bátortalanul kérdését.

- Hozzá tartozik, így mellette a helye. De miért kérdezed?

- Akkor most már te is velem maradsz? – még félszegebben kérdezte Vámpírlovagját, mire az csak kuncogva felsóhajtott.

- Hát mégsem figyeltél, Angyalom?

TaeMin mosolyogva húzta ajkaira MinYoungot, aztán lágy és érzéki csókban forrasztotta össze párnáikat, hogy azzal is tudatosítsa a Lényben korábbi szavait. MinYoung teste megremegett a hűvös érzéstől, mely Vámpírlovagja ajkaiból áradt, még szorosabban kulcsolta át karjait a Védelmezője nyakán, mellkasát az övéhez préselte és végleg belefeledkezett az iránta érzett Szerelembe. A meghitt pillanatot azonban egy hangos sikoltás törte meg, mire elszakították ajkaikat a másikétól és egymásra néztek.

SungYeon ismét felsikított...