2. évad - 5. fejezet

MinYoung kissé félve lépett ki a nappaliból, nyomában KiBummal és Védelmezőjével, aztán az udvaron álló rattanból készült kerti bútorhoz lépdelt és leheveredett az egyik kényelmes székbe. Mélyet lélegzett, ahogy tekintete felsiklott SungYeon szobájának ablakához, ujjait összefonta az ölében. Ideges volt. Túlságosan aggódott szeretett nővére állapota miatt, nem akarta, hogy örökké a négy fal rabságában éljen, mert nem tudja kordában tartani az indulatait. Remélte, hogy egyszer véget ér SungYeon Szomjúsága, és ha nem is teljesen, de részben olyan lesz, mint régen volt. Mikor megismerkedtek.

- Baj van, Angyalom? – sétált közelebb Menyasszonyához a Legfiatalabb Vámpírlovag, majd elé érve leguggolt, tenyereit MinYoung kézfejeire simította. – Mi bánt?

- Nem bánt semmi – sóhajtott fel. – Csak elmélkedem.

- Ennyire gondterhes az az elmélkedés? – döntötte oldalra fejét TaeMin, miközben összefonta ujjaikat és egy halvány mosolyt intézett Menyasszonyához.

- Nem. Csak Unnie körül keringenek a gondolataim.

- Mint például?

- Amikor megismerkedtünk – mosolyodott bele válaszába, egy parányi könnycsepp bújt meg jobb szemének sarkában, amit Vámpírlovagja könnyed mozdulattal letörölt, majd egy apró csókkal illette MinYoung homlokát.

- Tudom, egyszer már elmesélted, de szeretném még egyszer hallani – súgta az Angyal füléhez hajolva, MinYoungból egy újabb lélegzetvétel távozott egyetlen félszeg mosollyal egybekötve.

- Pedig nincs benne semmi különös – felelt kissé remegő hangon, ahogy mélybarna tekintete találkozott a vörös írisszel.

- Én is kíváncsi lennék a történetre – kuporodott le az idősebb Vámpírlovag a MinYoung mellette fotelba, lábait keresztbe vetette, könyökeit megtámasztotta térdein és kérlelőn bámulta az Angyal arcvonásait.

- Rendben – szusszantott fel határozottabb görbülettel ajkán, idáig kissé görcsös teste ellazult és elmerült a szívében őrzött emlékek tengerében. – Volt egy nagy karambol, nagyon sok autó egymásba rohant, ha jól emlékszem, akkor még egy busz is részese volt a balesetnek – kezdett bele halkan, mindkét bíborszín szempár MinYoungra tapadt, a Vámpírlovagok itták szavait. – Egy nagyon jó barátom is benne ült az egyik autóban. Amikor hallottam erről az egészről, azonnal a kórházba rohantam, hogy mellette legyek, és emlékszem, hogy senkitől nem tudtam információt kérni az állapotáról, akkora felfordulás volt ott. Aztán megláttam a recepciós pultot és mögötte Unnie-t. – MinYoung szempárja elhomályosult, ahogy felidézte SungYeon arcát, hangja a másodperc tört részére megremegett. – Alig hallotta, hogy ott vagyok, szinte észre sem vett, picit összekapartam magam és hangosabban kérdeztem tőle, mire rám nézett. Életemben nem találkoztam még annál kedvesebb szempárral. Tele volt törődéssel és megértéssel. Megszólított és tudtam, hogy ő lesz az, aki nekem tényleg segíteni fog.

- Angyalom – sóhajtott fel a fiatalabb Vámpírlovag, egyik kezével letörölt egy újabb kóbor könnycseppet MinYoung arcáról, aztán újra összefonta ujjaikat.

- Amikor megmondtam, hogy kihez jöttem, rögtön keresni kezdte a beteget, hogy mielőbb tájékoztathasson. Mindent letett a kezéből, kijött a pult mögül és félrehívott. Emlékszem, hogy megfogta a kezeimet és finoman megszorította őket, aztán pedig elmondta, hogy már nem tudták megmenteni a barátom életét, hiába küzdöttek érte. Összetörtem. Úgy éreztem, végleg egyedül maradtam. HeeChulon kívül senkim nem volt, szinte a bátyámnak tekintettem mindig is, mert majdhogynem ő nevelt fel. Ő és a szülei.

- Mi történt utána? – suttogta kérdését TaeMin.

- Elrohantam. Egyedül akartam lenni a fájdalmammal, így inkább elrohantam a kórházból.

- És SungYeon? Mit csinált? – érdeklődött csillogó szempárral KiBum.

- Utánam jött – mosolyogta. – És persze le is buktam előtte – szélesedett a mosoly.

- Lebuktál? – tökéletes szinkronban szólalt meg a két Védelmező.

- Akkor nagyon féltem, és mikor Unnie a nevemet kiáltotta, hirtelen köddé váltam, megragadtam Unnie csuklóját és magammal hoztam a parkba. Szegény nem tudta, hogyan került oda, ahogyan azt sem tudta, hogy én mit keresek ott. Végül bevallottam, hogy nekem köszönheti, hogy a zebra helyett már a parkban ácsorog.

- Hogy’ reagált mikor elmondtad neki, hogy Angyal vagy? – faggatózott az idősebb.

- Nagyon jól fogadta. Sőt, inkább Unnie volt az, aki elsőként elmondta, hogy más, mint a többi ember. Ő volt az, aki nyitott felém, nem pedig én. Éreztem, hogy Unnie tényleg más, mint a többi ember. Még közülünk is különleges.

- Ezt hogy’ érted? – kíváncsiskodott TaeMin.

- Semmit nem tudtam SungYeonról, de a tekintetében mégis láttam, hogy sok mindenen kellett keresztül mennie, és ha a fájdalmak után mégis képes volt nyitni egy magamfajta felé, akkor csakis jó lehet, legyen bárki is. Éreztem. Minden porcikámban éreztem, hogy Unnie úgy fog vigyázni rám, ahogy HeeChul tette egész gyerekkorunkban és az utolsó lélegzetvételéig.

- És mindig is úgy vigyázott rád – szorított kézfejeikre a Vámpírlovag.

- TaeMin-ah? – fogott a vállára KiBum.

- Szerintem azzal mindent elmondok neked, Hyung, ha azt válaszolom, hogy SungYeon képes lett volna szembeszállni velem csak azért, hogy MinYoungot megvédje tőlem. Akár az élete árán is.

TaeMin és MinYoung összenézett. A fiatalabb Vámpírlovagnak igaza volt, ezt mindketten tudták, és KiBum is érezte, hogy bárkiért képes lenne az életét adni, ha a Bátyját elkísérte arra a pokoli helyre, hogy őt kimentsék. Aztán pedig feláldozta magát, hogy mindenki mást is megvédjen a fogva tartójától.

- Minden rendben lesz, SungYeonnal – szólalt meg kisvártatva KiBum, mire mindkét szempár rátalált az övére. – Hyung mellett biztonságban van és hamarosan a Szomjúsága is elmúlik, éppen a Védelmezője miatt.

- Mármint? – pislogott parányikat az Angyal.

- Amikor egy Vámpírlovag megtalálja a Menyasszonyát, akkor végre remény csillan, hogy nem kell tovább az Örök Sötétségben léteznie, rálelhet a Fényre és a Boldogságra. Ez pedig pontosan akkor történhet meg, ha a Menyasszony kész a vérét adni a Vámpírlovagjának és hajlandó inni a Vámpírlovag véréből. Ha mindketten készek megtenni az első lépést, akkor rálépnek egy olyan útra, ahol nem vár rájuk más, csak a Boldogság. Még egy magunkfajta vérszívó is megkaphatja azt, amiről minden normális ember álmodozik. Boldog lehet. Szabadon szerethet és megöregedhet, aztán pedig meghalhat a Társa mellett.

- De nem úgy van, hogy ti halhatatlanok vagytok? – döntötte oldalra a fejét MinYoung KiBum utolsó megjegyzését hallva.

- Nem istenek vagyunk, csak Vámpírok – érkezett a távolból egy mélyen búgó, mosolygós hang, mire az összes tekintet annak tulajdonosára siklott.

- Unnie – sóhajtott fel megkönnyebbülten MinYoung, sietve elengedte TaeMin kezeit, felkelt a székből és SungYeonhoz iparkodott.

Egyetlen biztos mozdulattal fonta karjai közé az idősebb lányt, aki még megbújt Védelmezőjének háta mögött, majd lassan hátrálni kezdtek a nappali ajtajához, egyre jobban elrejtőzve a délutáni napsugarak elől, miközben SungYeon karjai is körbeölelték MinYoung vékony alakját. Az Angyal belefúrta az orrát SungYeon vállgödrébe, még erősebben szorította magához a hűvös testet, SungYeon is viszonozta az ölelés mértéket. MinYoung halkan felnyüszített a pillanatnyi fájdalomtól, hirtelen lazított a fogásán az idősebb lány.

- Ne haragudj, Minnie! – kapott vállaihoz ijedtében, és azonnal keresni kezdte a másik pillantását.

- Jól vagyok, Unnie. Szeretem, mikor szeretsz – kuncogta.

- Biztos, hogy jól vagy? – mélyítette el a szemkontaktust.

- A lehető legjobban vagyok – felelt mosolyogva.

- Te is rendben vagy, Hyung? – KiBum emelkedett fel a bútorról, a legidősebb Védelmezőhöz lépdelt.

- Sosem éreztem még magam ilyen jól – fúrta hosszú ujjait melírozott tincsei közé, felrázta őket, majd SungYeon vállára tette karját és magához vonta Menyasszonyát. – Miről beszélgettetek pontosan? – érdeklődött kíváncsi szemekkel.

- Csak a Menyasszonyságról meg a Vámpírlétről – TaeMin is közelebb sétált, majd MinYoung háta mögé érve, átfonta derekát és állát megtámasztotta az Angyal jobb vállán.

- Érdekes téma – vigyorogta a legidősebb Védelmező.

- Nagyon is az! – nevetett fel MinYoung. – De hogy’ is van igazából ez a „meghalhat a Társa mellett” dolog? – rebegtette pilláit KiBum felé, akinek rajzolt hatású szájára lassanként kúszott egy elégedett mosoly.

- Úgy, ahogy mondtam – közölte tényként, majd fordult egyet és visszasétált a kerti bútorokhoz. – Mi sem élünk örökké, nem vagyunk istenek. Csak ostoba vérszívók – kuncogta, ahogy közelített a székhez.

- De most akkor mi van? – értetlenkedett továbbra is az Angyal.

- A Menyasszonyoknak van egy nagyon különleges képességük, amikről még ők maguk sem tudnak – helyezkedett el ismét az egyik széken. – Menyasszonynak lenni nagyon is összefüggő dolog.

- Kifejtenéd? – intézte KiBumhoz kérdését SungYeon.

- Azzal, hogy a Menyasszony megharapja a Vámpírlovagját, szövetséget köt vele. A vérük eggyé válik, ezáltal felerősíthet képességeket, vagy akár adhat újakat is. SungYeon esetét véve alapul, ő jóval erősebb lett, mint korábban volt. Az egész testét lángba tudja borítani és porig égetni egy egész várost.

- Hurrá – morgott az orra alatt a példaként felhozott lány.

- Cssh, Sung-ah. Semmi baj nem lesz, míg melletted vagyok – duruzsolta nyugtató szavait a fülébe.

- Remélem is – pihegte lehunyt szemmel.

- És ha az én esetemet vesszük alapul? – tette fel kérdését az Angyal.

- Felejtsd el, MinYoung – reagált elsőként a legfiatalabb Védelmező, miközben könnyedén megfordította tenyerei alatt Menyasszonyát. – Nem foglak bántani és soha nem foglak a másik végletre kényszeríteni. Esküt tettem, amihez a végsőkig tartom is magam – közölte tényként.

- Minden Eskü megszeghető – jegyezte meg félszegen SungYeon, majd JongHyunra nézett. – Hiszen, ha azzal az életét mented meg, akkor máris megéri megszegni – járatta bíborszín szempárját a vörösen csillogó lélektükrökben.

- Azért nem könnyű megszegni azt az Esküt – húzta egyetlen csókra magához Szerelmét, majd elszakadtak egymástól és MinYoungra néztek. – Magatoknak kell tudnotok, hogy mit szeretnétek.

- Vállalok mindent – jelentette ki ellenkezést nem tűrően az Angyal, ahogy válla mögé nézett, hogy végigmérje nővére és Védelmezőjének alakját. – Tudom, hogy nem lesz könnyű, de akkor is végig akarom csinálni – fordult megint Vámpírlovagja felé.

- Nem foglak megharapni, MinYoung-ah. Soha. Akkor inkább az Öröklét, mintsem a neked okozott szenvedés.

- Kibírom. Ha Unnie-nak ment, akkor nekem is menni fog – győzködte TaeMint.

- De én meghaltam, Minnie – hívta fel halkan egy fontos tényre az Angyal figyelmét, JongHyun magabiztosabban fogott SungYeon vállára. – Én nem éreztem, amikor JongHyun megharapott, de te a tudatodnál leszel végig. Érezni fogod, amikor a fogai a bőrödbe mélyednek, hallani fogod, amikor iszik a véredből, és azt is érezni fogod, ahogy megtelik a méreggel a tested és félvérré válsz. Lassan. Nagyon lassan.

- Nem számít. Eldöntöttem – lehajtott fejjel felelt SungYeon taglalására, majd ismét Vámpírlovagjára nézett. – Szeretlek, TaeMin-ah, és nem akarok egyetlen percet sem nélküled létezni. Többé már nem. Nem akarok egyedül lenni. Tartozni akarok valakihez, TaeMin-ah. Ahogyan Unnie tartozik JongHyunhoz, úgy akarok én is hozzád. Örökre.

- MinYoung-ah – súgta ajkaik közé, majd fokozatosan megszüntette a köztük lévő távolságot és egyetlen őszinte csókban egyesültek.

Megirigyelve a szerelmesen csókolózókat, JongHyun is közelebb húzta magához SungYeont és ők is elvesztek az Érzelmek Tengerében. Csupán KiBum volt az, aki kissé fintorogva nézte a Szerelmeseket. Ugyan próbálta leplezni fájdalmát és igyekezett előtérbe helyezni Bátyja és a legfiatalabb Vámpírlovag boldogságát, azonban képtelen volt elszakadni a kínzó emlékektől, amik egyre gyakrabban törtek rá a megmentése óta. Talán túl sokszor is.

- Azt hiszem, a legjobb lesz, ha én most már elmegyek – kelt fel a székből, elsimított néhány ráncot a nadrágján, felsőjén is igazított egyet, majd a nappali bejárata felé indult.

- KiBummie? – szakadt el Menyasszonyától a legidősebb Védelmező és Öccsére nézett. – Mi baj van?

- A legjobb lesz, ha visszavonulót fújok.

- Szerintem a vendégszobát nyugodtan birtokba veheted, nem hinném, hogy SungYeonnak ellenére lenne – pillantott Menyasszonyára, majd megint Öccsét vette mérce alá.

- Nem érted, Hyung – vett egy nagy levegőt. – Ideje végleg távoznom. Köszönök mindent, SungYeon! – dőlt meg udvariasan, majd felemelkedvén folytatta. – Most már minden a helyére került, hálás vagyok, hogy segítettél a Bátyámnak, remélem, hogy valaha viszonozhatom majd ezt feléd.

- Ne butáskodj, KiBum – SungYeon ellépett JongHyuntól és KiBumhoz sétált. – Nem kell elmenned. Ebben a hatalmas házban bőven elférünk mind.

- Nem érted, igaz? – húzta kényszeredett mosolyra a száját.

- KiBum? – mindkét kezét megfogta a Vámpírlovagnak és igyekezett minden gondolatot megfejteni. – Mit kell értenem, KiBum?

- Ti már megtaláltátok a Menyasszonyotokat, boldogan élhettek egymás mellett, de bocsássatok meg nekem, ha ezt nem tudom mosolyogva nézni. Én már elveszítettem a Menyasszonyomat és többé már nem lesz esélyem egy ilyen élményre, mint ami nektek adatott meg, így a legjobb lesz, ha örök magányra ítélem magamat, és visszavonulok minden érzés elől.

- Úgy érted, hogy olyan akarsz lenni, mint Ők? – csatlakozott a beszélgetésbe TaeMin is. – Képes lennél úgy élni, mint Azok? – TaeMin szavai dühtől izzottak, amely érzést egyik lány sem értett, ellenben a másik két Vámpírlovag tökéletesen felfogott. – Meg sem próbálsz boldog lenni? Soha többé?

- Hibáztam, TaeMin-ah! – Fakadt ki könnyeivel küszködve a második legidősebb Vámpírlovag. – Szerinted élvezet nézni, ahogy boldogok vagytok a Menyasszonyaitokkal, miközben én elveszítettem az enyémet, mert túl gyáva voltam megharapni? Mert nem akartam, hogy vállaljon értem bármit is! Azt hiszed, hogy élvezem? Minden nap meghalok, mióta elvették tőlem a Menyasszonyomat! Minden áldott napom maga a pokol nélküle! Tudod, milyen érzés? De inkább vállalom azt a létet, minthogy ezzel a szenvedéssel a szívemben kelljen tovább léteznem. Ha kell, akkor Velük – szűrte fogai között.

- Kik? Kikkel? – motyogta rémülten MinYoung. – Kiről beszéltek, TaeMin-ah?

- Nem érdekes, MinYoung. Ne is törődj velünk.

- Miért nem mondod meg neki, hah? – fonta össze mellkasa előtt a karjait. – Miért nem mondod meg a Menyasszonyodnak, hogy ki is vagy valójában?

- TaeMin-ah? Mire céloz KiBum? Mit? Mit titkolsz? – reszketve fogott Védelmezője karjára és magával szembe fordította. - Kik?

- Rajta, TaeMin! Valld be végre a Menyasszonyodnak, hogy ki fia borja vagy! Mondd csak el bátran, hogy miért jöttél el! Mondd el, hogy ugyan mivel dacolsz a mai napig! Mondd el neki, hogy tudja, meg vannak számlálva a percei!

- Elég lesz, KiBum! - JongHyun lépett fel erélyesebben Öccsével szemben, hiába tudta, hogy annak minden egyes kijelentése a valóságot takarja.

- Halljuk! - SungYeon szólította fel a Vámpírlovagokat a színvallásra, hangja mennydörgésként vágott végig az udvaron.

- Lee TaeMin vagyok, egy Vámpírlovag. Egy Vámpírlovag, aki a legelső Vámpír leszármazottainak egyike. A Családom a Vámpírok Vezetői. Egy Vámpírlovag vagyok, aki szökésben éli a napjait a Szolgájával, aki szintén egy Vámpírlovag - ebben a másodpercben siklott át tekintete JongHyunra, aki a következő momentumban fejet hajtott a fiatalabb előtt, ezzel még jobban összezavarva a két lányt. - Egy Vámpírlovag vagyok, aki ellenszegült a Család akaratának és nem akart többé a Sötétségben élni. Egy Vámpírlovag vagyok, aki szerelmes egy Angyalba - pillantott ezúttal MinYoungra, aki egyre sűrűbben szedte levegőjét a hallottaktól.