25. fejezet

          A sírásom nem akart csillapodni, egyre csak erősebb lett... patakokba folytak végig a könnyeim az arcomon, és csak arra tudtam gondolni, hogy MinYoungnak ne legyen semmi baja.

          - Minnie... merre vagy? – motyogtam magam elé.

          - Unnie... – szólított meg valaki a sötétben.

          Azonnal felkaptam a fejemet, sietve töröltem le a könnycseppeket az arcomról, és néztem a hang irányába. Megdermedtem...azt hittem, hogy káprázik a szemem, újra megtöröltem a szemeimet, és csak bámultam az előttem ácsorgó lányra.

          - Unnie... – mosolygott rám a félhomályban.

          - Minnie? Te vagy az? – remegő hangon kérdeztem.

          - Igen, Unnie, én vagyok! – guggolt le hozzám, és ölelt magához.

          - Minnie-m! – karoltam át a derekát, és húztam még jobban magamhoz – Mi történt? Hova tűntél? Jól vagy? Nem esett bajod? – zokogtam kérdéseimet.

          - Jól vagyok... – suttogta válaszát a fülembe, és puszilta meg az arcomat.

          - Mi történt? – szipogtam.

          - Rám támadt két farkas... – sóhajtott egyet - ...és... megmentett... egy vámpír.

          - Megmentett? – emeltem fel a fejemet a vállgödréből, és a szemébe néztem – Hogy' érted, hogy megmentett? – kerekedtek a szemeim.

          - Úgy, ahogy mondom, Unnie... – mosolyogva válaszolt.

          - Nem megtámadott ő is? – faggattam tovább.

          - Először igen... – sütötte le a szemeit - ...de aztán segített elmenekülni a farkasok elől.

          - Egy zsákutcába? – méltatlankodtam.

          - Egyszerűen csak megragadta a csuklómat, és a következő pillanatban már ott találtam magam abban a zsákutcában.

          - Na, várj csak egy kicsit! – ráncoltam össze a szemöldökömet – Miért nem teleportáltál?

          - Ez az, amit én sem tudok... – sóhajtott újra - ...nem tudtam sem teleportálni, sem elrepülni.

          - Ez érthetetlen... – ültem le a földre a döbbenettől - ...és most hol van ez az állítólagos megmentőd? – kérdeztem kicsit gúnyos hangon.

          - Hát... – újra lesütötte a szemeit - ...ott ahol találkoznunk kellett volna.

          - Mármint ott van most is, és vár rád?! – kérdeztem kissé riadt hangon.

          - I-igen... – suttogta maga elé.

          - MINNIE?! – ugrottam fel hirtelen – Egy VÁMPÍR! – hitetlenkedve néztem rá, képtelen voltam felfogni ezt az egészet.

          - Igen, vámpír, és M-E-G-M-E-N-T-E-T-T! – taglalta az utolsó szavát.

          - Lehet, de előtte zsákmánynak tekintett!! – reagáltam hevesebben.

          - Unnie, kérlek... – könnyes szemmel nézett rám.

          - Bocsánat... – szólalt meg egy mély, rekedtes hang MinYoung háta mögött.

          MinYoung egyetlen mozdulattal perdült meg, és találta magát szemben az idegen hang tulajdonosával... illetve csak számomra volt idegen, mert MinYoung tökéletesen ismerte a hang tulajdonosát. A megmentője ácsorgott a háta mögött... a megmentője, aki egy vámpír. Az egyetlen olyan természetfeletti lény, akitől még én is megrémülök az első pillanatban, és fejvesztve menekülök a közeléből. De most nem, itt van Minnie, és nem akarom vele magára hagyni.

          MinYoung egyetlen lépést tett felém, közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét... róla. Arról a vérszívóról... szúrós szemmel néztem MinYoung megmentőjére, és próbáltam feldolgozni az újonnan érkezett információkat.

          - Minnie... – fogtam meg a csuklóját, és húztam magamhoz.

          - De... – nézett rám kissé homályos tekintettel.

          - Most hallgass, kérlek... – feleltem, majd magam mögé tessékeltem.

          - Nem akarom bántani egyikőtöket sem... – válaszolt kérdő és szigorú tekintetemnek.

          - Akkor mit akarsz? – ripakodtam rá, bár belül rettegtem tőle.

          - Mellette lenni... – suttogta búgó hangján.

          - Ki van csukva! – reagáltam.

          - Nem hiszem, hogy ebben ki kellene kérnem a véleményedet! – tett felénk egy határozott lépést.

          - Már pedig egyetlen vérszívó sem mehet a közelébe! – emeltem fel még inkább a hangomat – Ahhoz előbb velem kell leszámolnod... – a testem kezdett felforrósodni, az egyik tenyeremben szinte azonnal megjelentek a lángok.

          - Nem akarok senkivel sem leszámolni... – lépett vissza.

          - Akkor miért támadtál rá? – faggattam tovább még mindig emelkedett hangon.

          - Egyetlen foggal sem akartam hozzányúlni... – emelte fel védekezően a kezeit - ...épp ellenkezőleg... én csak megvédeni akartam.

          - Mitől? Magadtól? – a hátam is borsódzott ettől a lénytől.

          - A vadászoktól... – pillantott MinYoungra - ...a farkasoktól, akik meg akarták őt támadni, épp akkor, amikor megláttam őt.

          - Persze... – válaszoltam gúnyosan - ...mert épp akkor andalogtál arra az utcán finom falatért kutatva, amikor megtámadták a húgomat.

          - Nem táplálkozási szándékkal veszem vérét valakinek!

          - Oh...értem – bólintottam - ...puszta szórakozásból harapdálsz meg járókelőket, igaz?

          - Nem! – emelte fel kicsit a hangját – De különben sem tartozom neked magyarázattal.

          - Addig, amíg a húgomra fened a szemfogaidat, igen is elszámoltathatlak! – ripakodtam rá ismét – Felejtsd el, hogy bármikor is megharaphatod őt! Mert a két kezemmel tűntetlek el, égetlek hamuvá téged és a fajtársaidat, ha csak egyetlen egyszer is csak megpróbálkozol vele! – fenyegettem meg, és szorítottam még jobban a hátamhoz MinYoungot.

          - Unnie, kérlek! – tette kezét a vállaimra MinYoung – Én bízom benne... – suttogta fülembe - ...tudom, hogy TaeMin nem fog bántani...

          - TaeMin? – fordítottam arcomat MinYoung felé.

          - Igen! – válaszolt a hegyesfogú – A nevem Lee TaeMin, és Vámpírlovag vagyok.

          - Vámpírlovag?! – néztem rá hitetlenül.

          - Legyen elég, hogy nem egyszerű vérszívó vagyok... – sóhajtott egyet - ...hogy a te szavaiddal éljek, Vörös Démon.

          - Pff... – gúnyosan nevettem fel hasonlatát hallva - ...köszönöm a kedves bókot, de nem vagyok vicces kedvemben, szóval fogd vissza magad! – emeltem fel fenyegetően a kezemet.

          Cseppet sem bíztam ebben a Vámpírlovagban, vagy minek nevezte magát, de ahogy MinYoungra néztem, elgondolkodtam. A másik két megmentőnkkel is hűvösen és ridegen viselkedtem, amikor betoppantak az életünkbe, mégis kaptak esélyt, hogy bizonyítsanak. De itt akkor is egy vérszívóról van szó, aki egy Angyalra feni a szemfogait... az én Angyalomra... vagyis a mi Angyalunkra. Egyáltalán, vajon tud arról, hogy MinYoung milyen teremtés? Tettem fel magamban a kérdést, de volt egy érzésem, hogy TaeMin barátunknak fogalma sincs róla.
          Nagyot sóhajtottam, újra MinYoung szemeibe néztem, majd a megmentőjére pillantottam. Egy Angyal és egy Vámpírlovag... micsoda páros. Mosolyodtam el egy pillanatra a gondolatomra. MinYoung légzése egyre szaporábbá vált a hátam mögött, TaeMin egyetlen másodpercre sem vette le a szemét a húgomról. MinYoung is meredten bámult a vörös szempár tulajdonosára, szinte megbabonázta őt ez a lény.

          - Minnie... – fogtam meg újfent a csuklóját.

          - Unnie? – remegő hangon kérdezte.

          - Nem tudom, hogy helyesen cselekszem-e... – húztam magam mellé, a derekára tettem a kezemet - ...de legyen.

          - Unnie?! – kérdőn nézett rám.

          - Jól figyelj rám, Lee TaeMin! – mélyen a vörös íriszbe néztem – Mellette lehetsz, de ha csak megfordul az okos kis vámpírbuksidban, hogy a vérét vedd... – felemeltem a tenyeremet, amiben apró tűzlángok táncoltak - ...esküszöm mindenre, ami szent, hogy elégetlek! Hamuvá égsz, és esélyed sem lesz, hogy túléld! – fenyegettem meg.

          - Kérlek, Unnie... – sóhajtott megint egyet MinYoung.

          - Vagy betartja ezt az egyetlen szabályt, vagy itt és most végzek vele!

          - Legyen! – nyújtotta felém a kezét TaeMin – Ha bármikor is vérét akarnám venni, önként állok eléd, és válthatod be a fenyegetésedet!

          - Rendben! – kinyújtottam én is a kezemet.

          A tenyereink egymásba simultak, az én kezem lángolt, az ő tenyere hűvös volt. Szinte szikrák pattantak ki a kézfogásunkból. Még mindig mélyen a vörös íriszekbe bámultam, képtelen voltam nem figyelni őt, nehezemre esett megbízni benne... mégis egy olyan lény, aki elől még én is elfutok, ha meglátom a szemfogait. A feszültséget vágni lehetett köztem és TaeMin között, a kezeink elváltak egymástól.
          MinYoung közelebb lépett TaeMinhez, ők is kezet fogtak, de a húgom esetében egészen másképp történt meg a kézfogás... lágyan érintette meg MinYoung kézfejét, és simult tökéletesen össze a két tenyér. Ebből még baj lesz, én érzem... egyre inkább biztosabb lettem, hogy TaeMinnek halványlila gőze sincs arról, hogy Minnie egy Angyal.

          - Induljunk, Minnie... – tettem a vállára a kezemet.

          - Igen... – felelte zavarodottan.

          - Örültem a találkozásnak, kedves~... - kíváncsian nézett rám.

          - Oh... persze – csaptam meg kicsit a homlokomat - ...SungYeon! Kim SungYeon vagyok!

          - Akkor hát... – húzódott hátrébb kissé - ...örültem a találkozásnak SungYeon! MinYoung... – pillantott rá - ...remélem, hamarosan újra láthatlak – barátságos mosoly ült ki TaeMin arcára.

          - Én is... – vörös arccal bólogatott a húgocskám az újdonsült vámpírbarátunkra.

          MinYounggal egymásra néztünk, majd újra TaeMin felé fordultunk... de már nem volt sehol. Köddé vált. A lábaim remegésbe kezdtek, ahogy érzékeltem, hogy végre eltűnt mellőlünk, a szívem a torkomban lüktetett. Most sikerült csak igazán felfognom, hogy egy vámpírral arcoskodtam, annak ellenére, hogy tudom, milyen reakciót váltanak ki belőlem.
          Megkapaszkodtam MinYoung vállában, hirtelen elkapta a derekamat, így sikerült nem összeesnem. Megpuszilta a homlokomat, kicsit közelebb húzott magához, a nyakába kapaszkodtam, majd mi is elhagytuk az utcát... egy szempillantás alatt tűntünk el, és teremtünk a biztonságot nyújtó falak között. JiWon, MinAh, JunHong és SeungHyun idegesen ácsorgott a nappaliban, majd felbukkanásunkkor a két lány egyszerre ugrott a nyakunkba, és öleltek át.