26. fejezet

          MinAh és JiWon szinte már megfojtott mindkettőnket, annyira öleltek át aggódó karjaik. Teljesen érthető volt a reakciójuk, először MinYoung tűnt el, aztán én sem jelentkeztem. De a legújabb hírt még mindig nem tudták. Hosszú percekig öleltek át a karjaik védelmezőn és ragaszkodón, majd nagy nehézségek árán lefejtették rólunk végtagjaikat, és megfogták mindkettőnk kezét.

          - Jól vagytok, Unnie? – fordult felém JiWon.

          - Igen, JiWonnie, minden rendben van... – bólintottam, kicsit megszorítottam a kézfejét.

          - Hol voltál, Minnie? – kérdezte MinAh.

          - Most engem szúrtak ki maguknak a farkasok – kezdett bele – de szerencsémre valaki időben érkezett... – nagyot sóhajtott, rám pillantott, majd vissza MinAh-ra - ...és megmentett.

          - Ki? – kerekedtek MinAh szemei.

          - Akkor most üljetek le, lányok... – engedtem el a húgaimat, és léptem tőlük hátrébb.

          MinAh és JiWon csodálkozva nézett ránk, MinYounggal egymásra néztük, végigsimítottam a karján, majd a kanapéhoz terelgettem a húgaimat. JiWon közelebb lépett SeungHyunhoz, megfogták egymás kezét, majd leültek. MinAh és JunHong is egymás mellé ültek le, ujjaikat összekulcsolták. MinYoung és én megálltunk velük szemben, végignéztünk rajtuk, majd mi is összekulcsoltuk az ujjainkat.

          - Szóval... – kezdtem bele - ...Minnie-t is megtámadták a farkasok, ahogy azt már az előbb említette – bólogattak – de sikerült megmenekülnie, viszont... – elhallgattam.

          - Igen, Unnie? – szólalt meg MinAh.

          - MinYoung... – tágultak háromszorosára JunHong pupillái - ...egy vámpír volt, igaz?

          - HOGY?! – pattant fel MinAh és JiWon egyszerre a kanapéról.

          - Igen... – hajtotta le a fejét MinYoung – egy vámpír volt, aki megmentett a farkasoktól.

          - De ugye...? – egyetlen pillanat alatt teltek meg JiWon szemei a könnyeivel.

          - Nem, JiWonnie – mosolyodott el – Nyugodj meg, nem bántott.

          - Tudja jól, hogy milyen következményei lennének... – önelégült mosollyal az arcomon szólaltam meg.

          - Akkor ez most azt jelenti... – állt fel a kanapéról SeungHyun - ...hogy egy vámpír fog legyeskedni az Angyalunk körül?

          - Úgy tűnik... – fújtatott a másik Angyal - ...mellesleg, vendégünk van – pillantott az ajtó irányába JunHong.

          - Ugye most csak viccelsz, JunHong? – néztem rá értetlenül.

          - Bár így lenne... – sóhajtott MinAh is - ...érzem, hogy itt van az ajtó előtt.

          - Pompás – forgattam meg a szemeimet – Vajon honnan tudja, hogy hol lakunk? – néztem MinYoungra.

          - Ne nézz így rám, Unnie! – emelte fel a kezeit.

          Nagyot sóhajtottunk mindannyian, majd megszólalt az ajtócsengő. Bár ne tudnám azt, hogy ki áll az ajtóban bebocsátásra várva. Elégedetlenül megráztam a fejemet, végül az ajtóhoz sétáltam. A húgaim és a védelmezőik egymás mellé sorakoztak, idegesen néztek rám, majd az ajtóra. Minden erőmet összeszedtem, de nem bírtam megállni, hogy ne várjam őt felkészületlenül.

          Az egyik tenyeremben apró tűzgolyót formáltam, a másik kezemmel végre ajtót nyitottam hívatlan vendégünknek. Ahogy az várható volt, a Vámpírlovag állt az ajtóban, de nem volt egyedül. Még valaki álldogált mellette, egyelőre csak a hátát mutatta az ismeretlen.

          - SungYeon! –hajolt meg TaeMin.

          - TaeMin... – bólintottam köszöntésképp – Mi szél hozott erre ezen a késői órán?

          - Mondtam már korábban... – mosolyodott el kissé - ...szeretnék MinYoung mellett lenni.

          - Igen, ezt tisztáztuk – értettem egyet - ...viszont – az ismeretlenre pillantottam – ez csak rád vonatkozik – mondtam, majd újra TaeMin vörös íriszeibe néztem.

          - Oh... ne haragudj, SungYeon – hajolt meg ismét - ...ő itt a bátyám – mutatott az idegenre.

          A kissé széles hát tulajdonosa lassan megfordult, és felemelte a fejét. Még egy vörös szempárral találtam magam szemben. Még egy vámpír érkezett hozzánk látogatóba. Az apró tűzlabda hirtelen eltűnt a kezemből, döbbenten álltam az ajtóban. Furcsa érzés kerített a hatalmába... ismeretlen és különös. Hátrébb léptem a vendégeinktől, kissé rémült tekintettel néztem rájuk.

          - Jó estét – szólalt meg mély, búgó hangon – Elnézést kérek a hívatlan látogatásért... – hajolt meg - ...a nevem Kim JongHyun.

          - Öhm... – ráztam meg a fejem, hogy visszatérjek a valóságba - ...SungYeon – bólintottam.

          - Szabad? – szólalt meg TaeMin bebocsátást kérve.

          - Nem vártunk vendéget... – feleltem kissé szigorú tekintettel.

          - Sajnálom, hogy csak így beállítottunk... – lépett közelebb, de még mindig nem lépte át a küszöböt - ...de aggódtam MinYoung miatt.

          - Jól van, nincs semmi baja – feleltem.

          - Láthatom? – kérdezte barátságosan mosolyogva, a vörös szemei felcsillantak egy pillanatra.

          - Hát... – nagyot sóhajtottam - ...nem kifejezetten örülök a látogatásotoknak, de mivel megegyeztünk, hogy mellette lehetsz, így kénytelen vagyok beleegyezni.

          - Köszönöm! – hajolt meg ismét, a mosolya szélesedett.

          - De figyelmeztetlek, TaeMin... – emeltem fel a kezemet - ...nem csak MinYoung és én lakunk itt.

          - Értem...

          - Hadd fejezzem be! – szakítottam félbe – Szóval, két másik húgom is itt lakik... – pillantottam a másik vérszívóra, akinek szintén felragyogtak a vörös íriszei - ...és nem szeretném, ha csak egy másodpercre is megfordulna a fejedben az, aminek nem kell... és neki sem – biccentettem JongHyunra.

          - Nem kell aggódnod, SungYeon – mosolygott.

          - Gyertek – álltam félre az ajtóból, és engedtem be a két vérszívót az otthonunkba.

          TaeMin újfent meghajolt, mikor belépett a lakásba, illedelmesen kibújt a cipőjéből, majd a nappali felé vette az irányt. JongHyun is megköszönte a bebocsátást, a tekintetünk találkozott megint. A vörös szempár mélyen az én szemembe nézett... újra az a furcsa és különös érzés kerített a hatalmába. A légzésem egyetlen perc alatt vált szaporábbá, a testem is kezdett még forróbbá válni, a szívverésem is erősebb lett. Az ismeretlen vérszívó pillantása megbénított...
          Máskor futva menekültem ezektől a lényektől, most pedig földbe gyökerezett a lábam, és úgy éreztem, mintha csak húzna és húzna magához... egyre közelebb és közelebb. Halvány mosolyra húzta ajkait, ő is megszabadult a lábbelijétől, és követte TaeMint a nappaliba. Megráztam a fejemet, minden gondolatot száműztem, becsuktam az ajtót, és én is csatlakoztam a többiekhez.

          - Srácok... – léptem még beljebb a lakásban - ...kérlek, fogadjátok barátságosan a vendégeinket, TaeMint és JongHyunt... – mutattam rájuk.

          - Hello... – morogta az orra alatt JunHong - ...JunHong vagyok – hajolt meg kicsit, majd amikor felemelkedett, egyetlen határozott mozdulattal húzta magához MinAh-t, és ölelte át szorosan a derekát.

          - Örülünk a találkozásnak! – reagáltak egyszerre, kötelezően meghajoltak, majd kissé művigyorral az arcukon néztek a családomra.

          - Jó estét a vendégeknek – köszöntötte őket SeungHyun is - ...a nevem SeungHyun – egy apró biccentés feléjük, majd ő is közelebb húzta magához JiWont.

          - TaeMin, JongHyun... – szólaltam meg - ...a másik két húgom, JiWon – mutattam a szöszke lányra - ...és MinAh – majd a feketére - ...MinYoungot pedig ismeritek.

          - Én igen... – széles mosollyal az arcán lépett hozzá TaeMin - ...épségben hazaértél? – kérdezte fülébe suttogva.

          - I-igen... – remegett meg egy kicsit MinYoung - ...köszönöm még egyszer.

          - Valóban nagyon bájos teremtés, TaeMin-ah – nézett MinYoungra JongHyun.

          - Én mondtam, Hyung – elégedett vigyorral az arcán reagált az észrevételre TaeMin.

          - TaeMin?! – tettem csípőre mindkét kezemet, haragosan néztem rá.

          - Csak annyit mondtam, hogy bájos teremtés... – válaszolt - ...semmi többet.

          - Fáradt vagyok... – szólalt meg JiWon - ...szeretnék lefeküdni – ásított egyet a mondat végére érve.

          - Akkor ideje ágyba bújni, JiWonnie... – sétáltam a legkisebb húgomhoz, és öleltem magamhoz.

          - Unnie...? – motyogta a fülembe.

          - Hm? – kérdeztem suttogva.

          - Nem lehetne, hogy ma kivételt teszünk? – kérdezte félve.

          - Mit szeretnél, JiWonnie? – suttogtam még mindig.

          - Nem lehetne, hogy ma... – elhallgatott.

          - Igen? – lazítottam az ölelésemen, és néztem JiWon szemeibe – Szeretnéd, ha SeungHyun ma éjszakára itt maradna? – döntöttem picit oldalra a fejemet.

          - Le...het? – remegett kicsit a hangja.

          - De csak ma éjszakára... – pusziltam meg a homlokát.

          - Köszönöm, Unnie! – bújt hozzám szorosan, és puszilt meg ő is.

          - SeungHyun? – néztem rá.

          - Köszönöm, hogy megengeded! Örömmel aludnék ma éjszaka itt! – hajolt meg hálásan.

          - De ugye nem kell aggódnom miattatok? – szúrós tekintettel kérdeztem a húgom védelmezőjét.

          - SungYeon... – mosolyodott el kissé - ...bízhatsz bennem. Csak biztonságot adó karokat szeretnék nyújtani JiWonnie-nak.

          - Akkor jó... – nyugtáztam – Menjetek, JiWonnie! – engedtem el a derekát, és tessékeltem odébb őket.

          - Ha SeungHyun nálunk alszik... – nézett rám MinAh - ...akkor én hol alszom ma este?

          - SeonWoong szobájában... – mosolyodtam el - ...JunHonggal.

          - Jun...Hong...gal?! – kerekedtek a szemei a középső húgomnak.

          - Persze, csak ha szeretnéd... – húztam meg kicsit a vállamat - ...ha egyedül lennél ma éjszaka, akkor nem kell itt aludnia.

          - N-nem... vagyis igen... – motyogta zavarodottan.

          - Akkor menjetek... – noszogattam őket - ...JunHong, remélem, hogy tudod, mik a szabályok...

          - Jó leszek, Noona... – mosolygott rám, megszorította MinAh kezét, és ők is az emeletre vonultak.

          Végignéztem, ahogy mindkét húgom elvonul a szobákba a védelmezőik társaságában, majd levágódtam a kanapéra. Először MinYoungra néztem, aztán TaeMinre, aki le sem vette a szemét a húgomról, majd JongHyunra fordítottam a tekintetemet, aki viszont engem bámult. Kicsit feszélyezve éreztem magam a két vámpír társaságában, de nem akartam MinYoungot egyedül hagyni ezzel a lénnyel... hiába az egyezségünk, még mindig attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban képes lenne a vérét venni.

          MinYoung nagyot sóhajtott, majd végre ő is helyet foglalt mellettem a kanapén. Egyetlen mozdulattal húztam még közelebb magamhoz, és fontam a karomat a derekára. Közben egyetlen másodpercre sem vettem le a tekintetemet vendégeinkről.

          - Szóval, SungYeon... – törte meg a csendet TaeMin - ...három csodálatos teremtés nővére vagy.

          - Ahogy mondod, TaeMin – biccentettem.

          - Szerencsések... – suttogta maga elé JongHyun.

          - Hogy'? Ne haragudj, nem hallottam – kérdőn néztem JongHyunra, tökéletesen hallottam őt.

          - Szerencsések, mert ilyen védelmező nővérük van... – felelt a kérdésemre, a tekintetünk elmélyült, újra az az érzés kerített a hatalmába.

          - Nem is akármennyire! – mosolygott MinYoung, és puszilta meg az arcomat.

          - Ez a dolgom – kaptam el a pillantásomat JongHyunról, és néztem MinYoungra mosolyogva.

          - Mostantól eggyel kevesebb húgodra kell vigyáznod... – szólalt meg TaeMin, és leült MinYoung mellé - ...majd én vigyázok MinYoungra helyetted.

          - Meg, ahogy azt te elképzelted, TaeMin – gúnyos hangon reagáltam a korábbi kijelentésére, és húztam még közelebb a húgomat.

          - Unnie... – elégedetlenkedett MinYoung - ...kérlek, ne legyél ilyen. Bízom TaeMinben...

          - Igen, mondtad már, de nekem még szükségem van némi időre... – fújtattam egy aprót.

          - ...és rád ki vigyáz, SungYeon? – lépett hozzám JongHyun.

          Megdermedtem a közelségétől, még a lélegzetem is elállt tőle. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a kérdését hallva. Fogalmam sem volt, hogy miért kérdez ilyeneket... de igazából nagyon nem is akartam tudni a választ. Bőven elég volt az, hogy egy vámpír legyeskedett az egyik húgom körül, a hátam közepére sem kívántam azt, hogy esetleg körülöttem is egy vérszívó sürögjön-forogjon... de mégis volt benne valami, ami nem hagyott tőle szabadulni.

          - T-tudok vigyázni magamra... – reagáltam végre a merengésem után.

          - Biztos? – még közelebb ért, majd leült mellém az ülőalkalmatosságra.

          - Egészen biztos... – álltam fel azonnal, és léptem el a bútor mellől - ...és itt vannak még a húgaim is, akik vigyáznak rám.

          - Mindenesetre... – szólalt meg TaeMin, tekintetét JongHyun és köztem járatta egyfolytában - ...szeretnék MinYoung közelében lenni... – sóhajtott - ...a lehető legtöbbet.

          - Nagyon nehezet kérsz, TaeMin – fordultam felé – remélem, hogy tisztában vagy ezzel.

          - De a másik két húgod lépéseit is vigyázza valaki... – tett egy apró észrevételt TaeMin.

          - Ez így van... – értettem egyet - ...de azt ne feledd el, hogy ők nem kívánják minden percben a vérüket venni... – kulcsoltam össze a karjaimat a mellkasom előtt.

          - Ahogyan mi sem! – állt fel a kanapéról JongHyun – Nem egyszerű vérszívók vagyunk! – mondta sértődött hangon – TaeMin-ah, későre jár. Induljunk! – nézett az öccsére.

          - Hyung, kérlek... – csillapította haragját - ...maradjunk még egy kicsit.

          - Legyen! – bólintott, majd visszaült a kanapéra.