27. fejezet

          Néhány percig még ácsorogtam a kanapé előtt, és csak néztem a vendégeinket. Próbáltam megbarátkozni a ténnyel, hogy mostantól egy vámpírral kellene megosztanunk az életünket... illetve kettővel. Mert, ahogy elnézem, ez a két lény egymás nélkül egy tapodtat sem mozdul. A kettő közül pedig az egyik a húgomra vetett szemfogat... Nagy levegőt vettem, végül én is elhelyezkedtem MinYoung és JongHyun között. MinYoung egy kicsit fészkelődött zavarában, nem tudta, hogyan viselkedjen a Vámpírlovagunk közelében. Egyre kínosabbá vált a néma csend, így inkább megtörtem.

          - TaeMin... – néztem rá - ...azt mondtad, hogy Vámpírlovag vagy.

          - Igen, az vagyok – bólintott – Miért kérdezed, SungYeon?

          - Elmondanád, hogy ez pontosan mit takar? Odáig értem, hogy nem egyszerű vérszívók vagytok... – sóhajtottam, és húztam féloldalas mosolyra a számat a megnevezés miatt.

          - A Vámpírlovag annyit jelent, hogy született vámpírok vagyunk, nem másik vámpír harapása által lettünk azok, akik.

          - Mondjuk úgy, hogy a vámpírok között afféle nemeseknek számítunk... – szólalt meg JongHyun, pillanatnyi rémületemben rá néztem.

          - É-értem... – motyogtam zavarodottan - ...jól értettem, hogy testvérek vagytok? – forgattam a fejemet a két vámpír között.

          - Azok... – nevette el magát TaeMin - ...bár nálunk egészen mást jelent a testvériség.

          - Mit? – szólalt meg végre MinYoung is.

          - Ezt elég bonyolult lenne elmagyarázni... – mosolygott még mindig TaeMin - ...de a lényeg annyi, hogy akik nem átváltoztatott vámpírok, hanem született vámpírok, egy családba tartoznak.

          A beszélgetés alatt lassan kezdett oldódni köztünk a feszültség. TaeMin egyetlen pillanatra sem vette le a tekintetét a kishúgomról, és éreztem, hogy valaki más viszont az én mozdulataimat figyeli minden másodpercben. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz... Két Vámpírlovag érkezett az életünkbe egyik percről a másikra... és láthatóan élvezték a társaságunkat.

          - ...kezd elég későre járni – jeleztem.

          - Valóban... – sóhajtott lehangoltan a fiatalabb - ...SungYeon?

          - Igen? – fordítottam fejemet TaeMin irányába.

          - Köszönöm! – állt fel a kanapéról, és meghajolt.

          - Micsodát? – néztem rá csodálkozva.

          - Mindent! – emelkedett fel – Azt, hogy megengeded, hogy MinYoung mellett legyek, és azt, hogy ilyen sokáig vendégül láttál minket annak ellenére, hogy hívatlanul érkeztünk.

          - Oh... – mosolyodtam el - ...hát... be kell, valljam, hogy először a hátam közepére sem kívántalak téged, TaeMin, de tudván, hogy megmentetted az egyik húgom életét... – elhallgattam.

          - Bármikor megtenném... – suttogta maga elé szavait, mélyen MinYoung szemeibe nézve.

          - Induljunk, TaeMin-ah! – állt fel a kanapéról JongHyun.

          - Igen, Hyung! – biccentett kicsit a fejével.

          - Köszönöm, TaeMin! – ugrott fel MinYoung, és mélyen meghajolt TaeMin előtt – Köszönöm, hogy megmentettél a farkasoktól...

          TaeMin arcát halvány pír borította el MinYoung apró vallomását hallva, még én is egy pillanatra zavarba jöttem tőle. De ha egyszer ez az igazság... MinYoung még mindig nem emelkedett fel, de a füle tövéig vörös volt az utolsó mondatától. Bár az is lehet, hogy TaeMin szavai voltak azok, amik még inkább zavarttá tették őt.

          - Mindenesetre... – fordult felém JongHyun - ...köszönjük, SungYeon, hogy vendégül láttál minket – nézett mélyen a szemembe.

          - JongHyun... – nyújtottam felé a kezemet.

          - SungYeon... – hajolt meg kicsit, majd nyújtotta ő is felém a karját.

          A tenyereink összesimultak. Az érintése hideg volt, a bőre mégis bársonyos és puha tapintású. A vörös íriszek megbénítottak, ismét az a furcsa és különös érzés lett úrrá rajtam. Halvány mosolyra húzta a száját, és szorította meg finoman a kézfejemet, majd lágyan végigsimított rajta, amikor elengedtük egymás kezét.

          - Ki-kikísérlek... titeket... – motyogtam kissé zavarodottan.

          - Én is jövök... – motyogta MinYoung, elkapta a karomat, majd belém karolt.

          - Köszönjük! – válaszolták egyszerre, és hajoltak meg mindketten.

          Az ajtóhoz sétáltunk, a Vámpírlovagok összeszedték a dolgaikat. Az ajtóban még egyszer utoljára kezet fogtunk.

          - Szép estét, MinYoung! – pillantott a kishúgomra TaeMin - ...és neked is, SungYeon!

          - Jó lesz a Vörös Démon is... – nevettem fel emlékeztetve a hasonlatára - ...köszönjük, nektek is kellemes estét!

          - Szép estét, TaeMin – mosolygott vörös arccal MinYoung, és lépett közelebb hozzám zavarában.

          - Hölgyeim... – biccentett a fejével JongHyun - ...vigyázzanak magukra, amíg mi nem tudunk.

          - Vigyázunk! – hajoltunk meg mélyen.

          A két Vámpírlovag végleg távozott a lakásunkból. Néhány másodpercig még néztünk utánuk, de hirtelen köddé váltak.

          - Menjünk lefeküdni, Minnie-m... – pusziltam meg az arcát a kishúgomnak - ...rettenetesen hosszú nap volt a mai.

          - Az... volt... – motyogta maga elé a sötétségbe merülve.

          Becsuktam az ajtót, majd magamhoz öleltem MinYoungot. Erősen kapaszkodott belém, majd indultam meg vele a nappaliba, és ültettem őt le a heverőre.

          - Unnie... – lihegte - ...bajban vagyok.

          - Mire célzol, Minnie? – kerekedtek a szemeim.

          - Elég egy pillanat ahhoz, hogy valakibe belezúgj? – nézett rám kérdő szemekkel.

          Nem válaszoltam a kérdésére, csak magamhoz öleltem. Tudtam, hogy miért kérdezi ezt... mert velem is épp ez történt meg néhány perccel ezelőtt. Egyetlen pillanat elég ahhoz, hogy az egész világod felboruljon, és minden megváltozzon körülötted.

* * *

          Egy hét telt el MinYoung támadása óta. Az eltelt egy hét alatt a két Vámpírlovag egyre gyakrabban jelent meg nálunk. JunHong és SeungHyun is lassacskán megbarátkozott a ténnyel, de még voltak fenntartásaik velük kapcsolatban... ahogyan nekem is.

          - Jó reggelt, Unnie! – köszöntött mosolyogva MinAh.

          - Szia, MinAh! – öleltem magamhoz, és pusziltam meg az arcát.

          - Minnie még alszik? – nézett körbe a konyhában a másik nővérét keresve.

          - Amikor lejöttem, akkor még aludt... – feleltem - ...de lehet, hogy azóta már megébredt, és készülődik.

          - Aham... – bólintott megértvén.

          - JiWonnie felkelt már? – kérdeztem én is a legkisebb húgom után érdeklődve.

          - Hát... – vigyorodott el - ...én felkeltettem, de nem tudom, mennyire volt hatással rá.

          - Jóó~ reggelt~ imádott Unnie-jaim! – ugrott a nyakunkba az előbb említett kishúgom.

          - Neked is JiWonnie – pillantottam rá, öleltem meg, és pusziltam meg az ő arcát is.

          MinAh is még egyszer megpuszilta JiWont, és megölelgette. Az idilli pillanatot az ajtócsengő szakította félbe. Kérdőn néztem a két húgomra, MinAh sejtelmesen elmosolyodott. Tudta, hogy ki várakozik odakint, de nem akarta elárulni. Az ajtóhoz sétáltam, majd végre kinyitottam azt.

          - Szia, Noona! – köszöntött JunHong mosolyogva.

          - JunHong! – örültem meg azonnal – Korán jöttél... – jegyeztem meg, majd léptem félre az útból, és engedtem be a lakásba.

          - Tudom... – mosolygott még mindig - ...de szeretnék több időt lenni MinAh-val – pirult bele kicsit a mondatába.

          - Az más! – vigyorogtam, és csuktam be mögötte az ajtót – A konyhában van... – biccentettem a helység felé.

          - Szuper! – csapta össze a tenyereit, és szinte futott MinAh-hoz.

          JunHong megpuszilta JiWon arcát köszöntésképp, majd MinAh-hoz fordult. A nappali falát támasztva figyeltem a jelenetet. Nem sok idő telt el azóta, hogy találkoztunk JunHonggal, mégis olyan volt, mintha ezer éve ismernénk őt. Szeretett sok időt velünk tölteni... de leginkább MinAh-val... és MinAh is élvezett minden pillanatot, amit a saját Angyalával tölthetett el. JunHong szorosan magához ölelte a középső húgomat, és megpuszilta az arca mindkét oldalát. MinAh egyszerűen belebújt JunHong mellkasába, szinte elveszett a karjai között. Néha még belepirult a puszikba, de már kezdte megszokni, hogy valaki ennyire ragaszkodik hozzá, és az a valaki nem mi vagyunk.
          JiWon feltűnés nélkül somfordált mellém, és bújt hozzám. Együtt figyeltük ezt a pompás jelenetet, melegséggel öntött el mindkettőnket. De most is félbeszakította a pillanatnyi boldogságunkat az ajtócsengő. JiWonra néztem, aki széles mosollyal az arcán reagált a hangra. Az ajtó felé biccentettem a fejemmel, JiWon bólintott egy aprót, majd a bejárathoz sietett. Ezúttal az ő állandó Védelmezője állt az ajtófélfát támasztva. SeungHyun óvatos mozdulattal lépte át a küszöböt, és azonnal a karjaiba húzta a legkisebb húgomat. Egymásba fonódva álltak szótlanul az ajtóban, megpuszilták egymás arcát, aztán újra belebújtak a másik nyakába.
          Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, így inkább eljöttem a nappaliból, és indultam meg az emeletre. Nem akartam zavarni a két gerlepárt. Ez a négy fal az, ahol büntetlenül szerethetik egymást. Ahol senki nem szól rájuk, ha átölelik egymást, annak ellenére, hogy különböző természetfeletti lények. Egyiküket sem érdekelte, hogy milyen az a lényük, amit titkolnak az emberek elől. Csak az számított, hogy mi van legbelül.

          A szobánk ajtajához érve, motoszkálásra figyeltem fel. MinYoung mégis ébren volt, és nem aludt vissza. Halkan bekopogtattam, majd beléptem a közös hálónkba. Gondterheltnek tűnt a legidősebb húgom, pedig nem vallott soha rá ez az állapot. De ma mégis feszült volt, de leginkább nyomasztotta valami.

          - Szia, Minnie-m! – mosolyogtam.

          - Unnie... – bújt bele a karjaimba.

          - Mi a baj, Minnie? – kérdeztem, majd lassan végigsimítottam a hátán.

          - Ennyire látszik? – emelte fel fejét a vállgödrömből, és nézett a szemembe.

          - Ennyire... – bólintottam - ...TaeMin miatt vagy ilyen?

          - Van hozzá köze, igen... – fújtatott egyet.

          - Kitalálom – engedtem el őt, és léptem hátrébb egy kicsit – Még mindig nem tudja, hogy Angyal vagy, igaz? Nem tudod, hogyan kellene vele közölni ezt az igen lényeges dolgot.

          - Pontosan – felelte.

          - Ha itt lesz az ideje... – öleltem ismét magamhoz - ...tudni fogod, hogyan mond el neki.

          - Köszönöm! – mondta, és puszilta meg az arcomat.

          Felkapta a táskáját, majd mi is visszamentünk a földszintre. A két lány a nappaliban ácsorgott Védelmezőiket átkarolva, és árgus szemekkel figyeltek minket. Magunkhoz vettünk egy kis élelmet, és mindannyian távoztunk a lakásból. JiWon és MinAh a suliba indultak el, MinYoung az egyetemre, én pedig a kórházba. Az útkereszteződéshez érve elbúcsúztunk egymástól. MinAh és JiWon egy irányba indult el a fiúkkal, MinYoungnak másfelé vezetett tovább az útja, ahogy nekem is.
          Kicsit aggódtam őt egyedül hagyni, de amikor a szemközti házsarok felé pillantottam, egy ismerős alakot fedeztem fel... még mindig szokatlan volt, hogy egy vámpír vigyázza a húgom lépését, de legalább nem volt teljesen védtelen. MinYoung szemei felcsillantak, amikor meglátta TaeMint várakozni a másik oldalt. Sietve magához ölelt, majd átrobogott az úttesten, és üdvözölte a vámpírunkat. TaeMin finom mozdulattal simította a karját MinYoung derekára, majd elindultak az egyetem felé. Nagyot sóhajtottam, ahogy néztem utánuk, majd az órámra pillantottam... pompás! Elkéstem a munkahelyről... Összekapartam magam, és rohanni kezdtem a kórházhoz.
          A kórház előtti sétálóutcán lecövekeltem. Az épület ajtaja mellett két ismeretlen alak toporzékolt. Nem beteglátogatásra jöttek, ez azonnal feltűnt, mert köpeny fedte a testüket. Tudtam, hogy miért járkálnak idegesen fel-alá. Ezúttal én voltam a célpont. A két alak észrevett a tömegben, ez sem volt nehéz, a vörös tincseim könnyen elárultak. Szúrós szemmel néztem rájuk, nem tudtam pontosan, hogy mi vár rám, de nem akartam itt harcba szállni velük, így az épület oldala felé indultam meg. A két figura azonnal elindult utánam, egy szempillantás alatt termettek a hátam mögött alig két méterre. Hirtelen megfordultam, hogy szemben találjam magam a farkasokkal, egy pillanatra megrökönyödtek a reakciómon.

          - Bátor kislánynak tűnik... – szólalt meg az egyik - ...igaz, SeHun?

          - Ahogy mondod, Tao... – vigyorodott el a másik.

          A két támadó lassan közeledett felém, én úgy lépkedtem egyre hátrébb, végül a falnak ütköztem. A tenyereimben megjelentek a tűzlabdák, a magasabb alak felemelte a kezét, mutatóujjával megadásra intett, amit nem voltam hajlandó elfogadni. Már kezdett volna átlényegülni mindkét farkas, amikor valaki a nevem szólított.

          - SUNGYEON! - kiáltott, majd hirtelen megragadta a csuklómat és egy furcsa érzés futott át a testemen.