28. fejezet

          Soha eddig nem hasított belém a hideg érzése. Most mégis, mintha megfagyott volna minden körülöttem, és mintha én is megfagytam volna. Fáztam. Életemben először. Szinte már vacogtam a hidegtől, a fogaim néha összekoccoltak, egész testemben remegtem néhány pillanatig.
          Az idegen még mindig erősen szorította a csuklómat, egyetlen pillanatra sem lazított a fogásán. Hideg leheletet éreztem a nyakamban, még jobban elfogott a remegés. Lassan kinyitottam a szemeimet, hogy végre lássam, miért is érzek mindent hidegnek magam körül. Azt hittem, hogy káprázik a szemem. Még mindig az épület fala mellett tétlenkedtem földbe gyökerezett lábakkal. A farkasok megdermesztve álltak velem szemben, a csuklómra pillantottam, a jéghideg lehelet lassan kezdett alábbhagyni, már nem éreztem olyan közel magamhoz, de a hideg kézfej még mindig erősen szorított.
          A testem fokozatosan kezdett felengedni, lassan visszatért az erőm is, és újra a megfelelő hőmérsékletet produkáltam. Néhány pillanattal később visszakaptam végre a csuklómat, masszírozni kezdtem a másik kezemmel. Az idegenre néztem, aki mindent megfagyasztott körülöttem.

          - Mit csináltál? – kérdeztem.

          - SungYeon... – kezdett bele - ...én csak... – elhallgatott.

          - Igen? – egyre haragosabbá vált a tekintetem.

          - Menjünk innen, kérlek! – nyújtotta felém a kezét.

          - Miért mennék én veled bárhova is?! – néztem rá értetlenül, egy kiskanál vízben képes lettem volna ott helyben megfojtani – Tisztában vagy vele, hogy mit csináltál?! – mordultam rá kissé.

          - Igen! – felelte emelkedettebb hangon – Megmentettelek!

          - MITŐL?! – kiáltottam rá.

          - Tőlük... – felelte higgadt hangon, a farkasok felé biccentett - ...kérlek, SungYeon, menjünk innen.

          - Én ugyan nem megyek veled sehova! – léptem tőle hátrébb, és engedtem magam mellé a karjaimat – Mondtam már, JongHyun, tudok vigyázni magamra!

          - SungYeon, kérlek... – lépett közelebb hozzám - ...engedd, hogy vigyázzak rád!

          - Miért? – álltam előtte értetlenül.

          - Gyere, mennünk kell... – fogta meg a kezemet - ...mindjárt felolvadnak ők is.

          - Akkor majd elintézem őket... – szakítottam ki a kezemet a szorításából.

          Szinte el sem váltunk egymástól a fagyos légkör egyetlen másodperc alatt múlt el, és változott minden olyanná, mielőtt JongHyun megérkezett volna. A farkasok is kiolvadtak, a jeges érzés megszűnt, kissé rémült, mégis dühödt tekintettel néztek körbe. Észrevették a célpontjukat, vagyis engem, még gyűlölködőbben néztek végig rajtam, majd a Vámpírlovagra fordították figyelmüket.
          JongHyun egyetlen mozdulattal fordult szembe velük, és lépett elém védelmezőn. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a reakcióját... miért van itt egyáltalán?! Miért akar vigyázni rám?! De nem volt időm ezeken a kérdéseken morfondírozni, elléptem JongHyun mögül, és kerültem mellé. Ösztönösen fordította felém a tekintetét, végignézett rajtam, majd megrázta kicsit a fejét.

          - Makacs vagy, SungYeon... – szólalt meg kissé bosszúsan.

          - Tudom – bólintottam - ...de ez az én harcom – sóhajtottam egy mélyet.

          Egyetlen nagyobb lépést tettem a támadóim felé, a tenyereimben rögtön megjelentek a tűzlabdák. JongHyun mögöttem egy pillanatra mintha megrökönyödött volna, de nem akartam, hogy elterelje a figyelmemet a Farkasokról, noha nehéz volt nem rá figyelnem. Valamiért aggódtam miatta. De fogalmam sem volt, miért kerített hatalmába az a szokatlan érzés, amikor a közelemben volt.
          Ráadásul azt sem tudtam, hogy tudott engem is megfagyasztani. Valami nagyon nem stimmelt, csak azt nem tudtam hogy mi az a valami. A két Farkas kicsit helyezkedett, támadásra készen léptek ők is felém. A másodperc tört része alatt lényegült át mindkettő és álltak velünk szemben igazi valójukban.
          Az egyikük JongHyunt szemelte ki áldozatául, a másik engem figyelt aranysárga szemeivel. Felrémlett bennem az utolsó támadásom, bár akkor elmaradt az átváltozás, azonban a fájdalom újra belém hasított. A tűzgömbök még nagyobbá formálódtak a tenyereimben, egyszerre emeltem fel mindkét kezemet, és hagytam, hogy a haragom még jobban eluralkodjon a testemen.

          - JongHyun... – mormogtam kicsit - ...menj innen!

          - Nem hagylak magadra ezekkel... – válaszolta.

          A két Farkas vadászkutya pozícióba vágta magát, ránk vicsorogtak. Egy pillanatra megijedtem a látványuktól, de most sem volt időm lereagálni a helyzetet. Egy apró lélegzetvételnyi momentummal később elrugaszkodott mindkét Farkas, és egyenesen ránk ugrott. JongHyun egy szempillantás alatt vált köddé, a támadója a földhöz csapódott és ott is maradt. Én viszont nem úsztam meg ilyen szerencsésen. A másik harapós dög elkapta a jobb karomat, tűhegyes fogait a bőrömbe mélyesztette.
          Azonnal felordítottam a fájdalomtól. Újabb hideg érzés futott át a gerincemen és rögtön ki is szabadultam a harapásból. Fagyos fuvallat járta át a testemet. Télnek látszott, pedig korántsem volt az az időszak. Egy kisebb szédülést tapasztaltam, végül otthon találtam magam a nappaliban. A dermesztő érzést még mindig nem csillapodott, a hideg lehelet újfent a nyakamon cikázott.

          - Mondtam, hogy az én harcom... – motyogtam a fájdalomtól félájultan.

          - Én pedig mondtam, hogy vigyázok rád... – suttogta fülembe.

          Több szót már nem érzékeltem a külvilágból, minden elsötétült előttem. Semmit nem fogtam fel abból, ami körülöttem zajlott, hallottam az aggódó hangokat a testem felett, de nem tudtam reagálni, képtelen voltam rendre teremteni a kishúgaimat és a védelmezőiket.

          - Ezzel ki kell tisztítani a sebét... – hallottam meg SeungHyun hangját - ...hamar rendbe jön.

          - De nagyon mélyen vájta belé a fogait az a dög! – reagált indulatosabban az egyik vámpírunk.

          - Ez így van, JongHyun... – helyeselt SeungHyun - ...de nyugodj meg, kérlek.

          - SungYeon nagyon erős... – suttogta homlokomra MinYoung, majd apró puszit nyomott rá.

          - ...mert a mi nővérünk... – szólalt meg MinAh is, ő is megpuszilt.

          - ...megígérte, hogy mindig velünk lesz! – szólalt meg JiWon, az ő puha ajkai érintették bőröm.

          - Reméljük... – sóhajtott egyet JunHong.

          - Meg fog gyógyulni... – ismertem fel TaeMin hangját.

          Az arcizmaim reagáltak az apró puszikra, mégsem tudtam kinyitni a szemeimet. Pedig minden szót hallottam magam körül, viszont nem voltam képes felelni egyetlen kérdésre sem. Lassan elhalkultak a hangok körülöttem, csend költözött a beszélgetés helyére. Egy hűvös, mégis bársonyos kéz simított végig először a kézfejemen, majd később az arcomon is. Akaratlanul mosolyodtam el ettől az érintéstől, és sóhajtottam fel kicsit. Ismertem ezt a kézfejet.

          Mozdulatlanságom kezdett alábbhagyni, sikerült végre megmozdítanom az ujjaimat. Ebben a pillanatban fogta meg valaki a kezemet, és szorította meg gyengéden. Összerezzentem. Hűvös volt az érintése, ennek ellenére puha és bársonyos... és aggódó.

          - SungYeon...? – suttogta a hűvös kéz gazdája a fülembe.

          - ...fá..zom... – motyogtam kicsit értetlenül.

          - Sajnálom – suttogta még mindig, de a kezemet továbbra sem engedte el.

          - Soha... nem... szoktam... fázni – motyogtam továbbra is - ...furcsa érzés – húztam apró mosolyra a számat.

          - Majd megszokod – felelte, hangjában némi mosolyt véltem felfedezni.

          - Talán – mosolyodtam el újra.

          A hideg kézfej tulajdonosa határozott mozdulattal kulcsolta össze ujjait az én ujjaimmal. Gyengéden szorongatta a kezemet, és cirógatta lágyan a bőrömet. Nehézkesen ugyan, de végre sikerült kinyitnom a szemeimet. Még mindig a kanapén hevertem, a látásom kissé homályos volt, egyelőre csak foltokat láttam magam előtt. Szabad kezemmel megtöröltem a szemeimet, némi tisztulásban reménykedve. Egy kellőképpen ismerős Vámpírlovag alakja vált egyre tisztábbá. Finom mosolyát látva én is ösztönösen mosolyodtam el, és sóhajtottam fel egy pillanatra.

          - Bátor kislány... – suttogta mosolyogva.

          - Az... – helyeseltem kicsit kómásan.

          - ...és makacs. Nagyon makacs! – teremtett le mosolyogva JongHyun.

          - Tudok vigyázni magamra... – reagáltam.

          - Látom... – pillantott sérült karomra, elkomolyodott, majd ismét a szemeimbe nézett - ...miért nem akartad, hogy segítsek?

          - Mert ez az én harcom – feleltem, és próbáltam feljebb ülni a kényelmetlen kanapén.

          - Feküdj csak szépen vissza – nyomott vissza a heverőbe – Nem kelhetsz fel egy darabig.

          - Na, persze... – szólaltam meg gúnyos hangon, újra felültem.

          - Unnie! – jelent meg hirtelen a nappaliban MinYoung – Feküdnöd kell! – parancsolt rám.

          - Nem akarok... – ellenkeztem.

          - Tetszik, nem tetszik... – sétált közelebb SeungHyun - ...ágyban maradsz, Sung-ah!

          - Ez csak egy kutyaharapás. Lábon kihordom az egészet! – emelkedtem fel újra.

          - Nem egyszerű kutyaharapás... – szólalt meg a sarokból a másik Vámpírlovag - ...egy vérfarkas támadt meg alig néhány órája – ő is közelebb lépkedett.

          - Emlékszem rá... – puffogtam kicsit, majd hanyatt vágtam magam a kanapén.

          Hirtelen forróság öntötte el az egész testemet, a hányinger kerülgetett és az egész szoba forogni kezdett velem. Nem túl bájos arckifejezésemet azonnal észrevette MinAh és JiWon is. Láttam, hogy szólítgatnak és úgy is éreztem, mintha válaszolnék is nekik, bár nem úgy tűnt ugyanez az ő reakciójukból.
          Erős nyomást és zúgást érzékeltem a fejemben, mintha valaki teljes testsúlyával a fejemre ült volna és labdának használná. Kezdett minden homályossá válni előttem, egyetlen pillanat alatt ugrott hozzám mindenki. Ütögették az arcomat, finoman rángatták a végtagjaimat, próbáltak minél több életet lehelni belém. Válaszolni akartam, de képtelen voltam megszólalni. Az utolsó emlékem egy csillogó vörös szempár volt, amely pillanatok alatt változott aggódóvá és rémültté.
          A nyomás még nagyobb lett a fejemben, a sérült karom zsibbadt és lüktetett a fájdalomtól, egy körhintában éreztem magam. Nehézkesen emeltem fel a másik kezemet, hogy feléjük nyúljak, de erőtlenül hullott vissza a testem mellé és sötétült el minden előttem.