29. fejezet

          Lángolok, égek, minden porcikámban, mégis teljesen idegen tőlem ez a lángolás.

          Valaki lágy borogatást tett a homlokomra, de alig néhány pillanattal később már le is vette rólam... felesleges, mert azonnal megszáradt minden anyag, amivel hűteni próbáltak. Újabb hideg vizes anyag került a homlokomra, a lefolyó vízcseppek azonnal elpárologtak a bőrömről.

          - Nagyon forró! – szólalt meg rémült hangon valaki felettem.

          - Valahogy le kell hűtenünk... – reagált egy másik alak.

          - Hiába borogatom, azonnal elpárolog minden víz róla... – szólalt meg ismét az előző hang.

          Nem tudtam kivenni, hogy kik állnak felettem, és próbálnak mindent megtenni, hogy normális hőmérsékletűre hűtsék vissza a testemet. Nyöszörgéssel igyekeztem jelezni feléjük, hogy még nem haltam meg, de nem ért el hozzájuk a hangom.

          - SeungHyun! – kiáltott fel valaki mellettem, még mindig nem tudtam beazonosítani.

          - Itt vagyok, MinYoung... – jelent meg egy szempillantás alatt a kiáltott fél.

          - Nem tudjuk lehűteni Unnie-t... – rémült hangon közölte a tényeket.

          - Mi a helyzet a karjával? – kérdezett a már ismerőssé vált hang.

          - Mire gondolsz, SeungHyun? – ismertem fel végre MinYoung hangját.

          A következő pillanatban valaki felemelte a sérült karomat, mire fájdalmas nyögés szakadt ki belőlem. Kicsit matatott a karomon, majd visszaengedte a testem mellé.

          - Ez nem normális reakció... – sóhajtott fel SeungHyun.

          - Hogy' érted? – riadt hangon szólalt meg a korábbi, ismerősnek tűnő hang.

          - Valamilyen méreg került SungYeon testébe, amikor megharapták őt... – magyarázott - ...azért forróbb a teste az átlagosnál, és azért ennyire gennyes a sebe...

          - MÉREG?! – rémültek meg egyszerre a női hang képviselői.

          - MinAh... – szólalt fel újra SeungHyun - ...gyere velem! Te értesz a ráolvasáshoz, én pedig a főzetekhez.

          - Igen! – felelt azonnal MinAh.

          Méreg... futott végig a gondolat az agyamon. Miféle méreg lehet, ami ilyen reakciót vált ki belőlem?! Egy remegő kéz simított végig az arcomon. Az érintése melegnek tűnt, de nem tudtam pontosan megmondani, hogy tényleg az érintés volt-e meleg, vagy én voltam még mindig ennyire forró.

          - Unnie... – suttogott MinYoung a fülembe - ...maradj velünk.

          - Minnie...? – újabb ismerős női hang ütötte meg a fülemet, de nem MinAh volt az.

          - JiWonnie... – emelkedett el a fejemtől MinYoung.

          - Hogy' van? – kérdezte remegő hangon.

          - A teste forró, szinte éget, a sebe gennyes váladékkal teli... – sóhajtotta kissé könnyes hangon - ...SeungHyun szerint valamilyen méreg került a szervezetébe.

          - Méreg?! – ismételte JiWon.

          - Igen... – újabb hatalmas, könnyes sóhaj MinYoung részéről - ...valahogy le kéne hűteni a testét, de nem tudom, hogyan tegyük...

          Próbáltam megmozdítani valamelyik tagomat, de nem sikerült. Erőtlenül terültem végig a fekhelyemen. Szerettem volna megnyugtatni a húgaimat, hogy még élek, de képtelen voltam rá.

          - ...mi lenne, ha... – szólalt meg újra JiWon.

          - Micsoda, JiWon? – emelkedett meg MinYoung hangja kicsit – Mondd! Mi jutott eszedbe?

          - Hát... – sóhajtott - ...JongHyun.

          - JongHyun?! – hitetlenkedett a legidősebb húgom – Hogy’ jutott épp ő az eszedbe, JiWon?!

          - Gondoltam, neki hátha sikerül lehűtenie Unnie-t... – motyogta maga elé.

          - JiWon! – örült meg MinYoung – Egy zseni vagy!

          - Szerinted sikerülhet? – kérdezett vissza JiWon.

          - Egy próbát mindenképp megér... – nyugtatta meg őt rögtön MinYoung.

          JongHyun... miért dobbant meg a szívem, amikor ezt a nevet hallottam meg az előbb? Miért vált ki belőlem ilyen reakciót ezen név tulajdonosa? Egyáltalán, miért képes megfagyasztani engem is, amikor mindenki más ereje hatástalan velem szemben? Kuszábbnál kuszább kérdések merültek fel bennem egyre jobban, de még mindig lángoltam. Szüntelenül lángolt mindenem, szinte felforrtak a belső szerveim is.
          Végtelenbe nyúló fájdalmak hasítottak belém egymás után, még sűrűbben, még hosszabban. Már-már a halálért fohászkodtam a szenvedéseimtől, a méreg kezdett eluralkodni az egész testemben, és lassanként kezdte felemészteni mindenemet. De nem adhattam fel a küzdelmet, nem tehettem meg... nem így akarom végezni a földi pokolban. Egy újabb hatalmas fájdalom pillanatában felordítottam, és emelkedtem meg kicsit az ágyról.

          - UNNIE! – ugrott mellém valaki, és nyomott visszább az ágyban.

          - Kérlek, JongHyun, csináld! – könyörgött egy másik hang.

          - Nem akarok fájdalmat okozni neki... – megremegett a hangja.

          - Amilyen fájdalmai most vannak... – kezdett bele egy újabb alak - ...a te hűvös fuvallatod meg se fog kottyanni neki, Hyung. Sokkal rosszabb, hogy ettől a fájdalomtól sikít fel...

          - Rendben! – egyezett bele JongHyun – Viszont akkor menjetek ki, mert akár véglegesen is megfagyhattok...

          Siető lépések hangját hallottam meg alig egy másodperccel később. Hideg szellő járta át az arcomat, hideg szellő áramlott végig a szobán. Megkönnyebbültem. Jól esett ez a jéghideg légáramlat. JongHyun erősen megszorította az egyik kézfejemet. Éreztem, ahogy a hideg fokozatosan áramlik be a testembe, és lassacskán megszűnik a lángolásom. Még erősebben megszorította a kézfejemet, még intenzívebben éreztem száguldani magamban a hideget. Kicsit lazított a szorításán, majd a következő pillanatban puha és hűvös ajkak simultak a homlokomra.
          A lángolás egyetlen szívdobbanás alatt távozott a testemből. Helyére a hideg költözött. Fáztam. Újra. Egész testemben remegtem. A sebesült karom még mindig lüktetett a fájdalomtól, de korántsem hasított belém akkora kín, mint néhány perccel ezelőtt. A hűvös ajkak elszakadtak a homlokomtól, a hideg kéz is elengedte az én kezemet. Végre sikerült életet lehelnem a végtagjaimba, és tudtam megmozdítani az ép karomat.
          A fejemhez emeltem, és megdörzsöltem a leragadt szemeimet. Megint tisztán láttam mindent magam előtt, bár nem hasonlított a megszokotthoz. Piciny jégcsapok lógtak le a bútorokról, és itt-ott hó fedte őket. Jégvihar süvített át a helységen, és hagyott némi nyomot maga után. Az ágyam mellett ácsorgó alakra fordítottam a tekintetemet. Kissé ijedt, kiváltképp aggódó, de mégis csillogó vörös szempárral találtam magam szemben.

Akaratlanul húztam halvány mosolyra a számat, ami rögtön viszonzásra lelt. Az aggódó és ijedt tekintet helyére nyugodt és meghitt pillantás került, de a csillogás nem múlt el, sőt!

          - Hogy' érzed magad? – szólalt meg végre JongHyun.

          - Mint akit megharapott egy kutya... – feleltem cinikusan a kérdésre.

          - Komolyan kérdeztem, Sung-ah! – lépett közelebb hozzám.

          - Hála neked... – suttogtam magam elé lesütött szemekkel - ...jól vagyok.

          Gyors, türelmetlen lépések közeledtek a szobám felé, majd halkultak el egyik pillanatról a másikra. Mindannyian megrökönyödtek az ajtóban. Még ők sem tudták feldolgozni a jeges látványt, ami a négy fal között uralkodott el.

          - Unnie! – rohant az ágyamhoz MinYoung, és ölelt magához.

          - Itt vagyok... – suttogtam fülébe, és viszonoztam az ölelését.

          - Hogy' érzed magad, Noona? – lépett mellénk JunHong.

          - Ahhoz képest, amit néhány perce éreztem... – lazítottam az ölelésemen - ...teljesen jól vagyok. Már nem érzem azt, hogy fel akarnék robbanni odabent.

          - SungYeon – szólított meg SeungHyun – MinAh-val készítettünk egy főzetet, amivel begyógyíthatjuk a sebet a karodon, és egy másikat, ami a méreg ellen lesz hatással.

          - Rendben... – bólintottam.

          - De szólok, hogy nagyon fogja csípni a harapás helyét... – aggódó hangon jelezte a kellemetlen problémát - ...illetve iszonyatos íze lehet a másik löttynek.

          - Kibírom... – nyugtattam meg SeungHyunt - ...ha a korábbi kínokat elviseltem, ez gyerekjáték lesz.

          - Jól van – bólintott.

          SeungHyun leült mellém az ágyra, gyors mozdulatokkal megszabadított a kötésemtől, végre magam is szemügyre vehettem a farkasharapást. Ronda egy látvány tárult elém, nézni sem bírtam, rögtön elkaptam a tekintetemet, és néztem inkább az ágyam körül ácsorgókra. SeungHyun óvatosan letörölte a váladékot a sebemről, majd néhány cseppet öntött a főzetből a harapásnyomokra.
          Újabb fájdalmas ordítás szakadt ki belőlem, amint megéreztem a gyógyszert a vérembe jutni. Egyszerre szisszentek fel a kishúgaim a kínomat látván, mire egy apró mosolyt erőltettem az arcomra, hogy kicsit megnyugtassam őket. JongHyun az ordításom pillanatában fordított nekem hátat, és lépett még távolabb az ágytól. A kezei ökölbe szorultak. Újabb égető cseppek érintették a bőrömet, de ezúttal a fájdalmas sikításom elmaradt, sokkal jobban fájt odabent. A testi kínom már elviselhetővé vált néhány másodperc alatt, de a belső fájdalmaim miatt folyamatosan csak ordítani tudtam volna.

          - Az egyik fele megvan... – engedte le a karomat SeungHyun - ...most jöhet a kesernyés lötty.

          - Menni fog... – nyeltem egy nagyot, majd elvettem az apró üvegcsét.

          Végignéztem a lányokon és a védelmezőiken, sóhajtottam egy nagyot, remélve, hogy mégsem lesz annyira iszonyatos íze, mint ahogy azt korábban SeungHyun beharangozta. A számhoz emeltem a fiolát, és hirtelen mozdulattal juttattam le a gyomromba a másik főzetet. Amint hozzáért a torkomhoz, szögesdrót érzése futott végig rajtam. Mintha egyesével nyeltem volna le a százas szögeket, bízván, hogy segíteni fog. A mosolyom egyáltalán nem volt őszinte, kínkeservesen néztem végig mindenkin, majd lecsukódtak a szemhéjaim, és álomba szenderültem.