30. fejezet

          Rég volt már, amikor ágyba kényszerültem önhibámon kívül, de úgy tűnik, mindig itt kötök ki, ha megtámadnak. Bár az utolsó támadásom volt eddig a legveszélyesebb. Egyetlen kérdés zakatolt a fejemben, miközben kezdtem magamhoz térni. Miért csak engem harapott meg a vadállat? Ami azt illeti, örültem, hogy a húgaimat egyáltalán nem marta meg egyik dög sem, egyszerűen furcsálltam ezt a dolgot. Egyre inkább úgy éreztem, hogy ezek személyes támadások... és mind-mind ellenem irányultak.

          - Noona... – zökkentett ki egy ismerősen csengő hang töprengésemből.

          - JunHong? – sutyorogtam még kissé erőtlenül - Te vagy az?

          - Én vagyok, Noona... – ült le mellém az ágyra - ...hogy' vagy?

          Elmosolyodtam édes kérdésén, aggódó hangja még aranyosabbá tette ezt az Angyalt. Kinyitottam végre a szemeimet, JunHong hatalmas fekete szemei szinte végigpásztázták az arcomat, valamiféle jelekért kutatva, mire finoman megböktem a derekát az ép kezemmel.

          - Ne méregess... – vigyorodtam el - ...jól vagyok, Hongie.

          - Hongie?! – kerekedtek ki a fekete szemei, mellkason vágtam a becézésemmel.

          - Bocsánat – nevettem el magam kicsit - ...khm... jól vagyok, JunHong. De mit keresel itt? Neked MinAh-ra kellene vigyáznod – néztem rá értetlenül.

          - MinAh a szobájában van, tanul JiWonnal – magyarázott – SeungHyun odalent van a nappaliban, és próbálja megfejteni a méreg összetevőit, ami a szervezetedbe került.

          - Értem – bólintottam - ...és Minnie?

          - MinYoung elment bevásárolni... – sóhajtott fel.

          - EGYEDÜL?! – rémültem meg.

          - Dehogy! – reagált azonnal – TaeMin elkísérte... – sütötte le egy pillanatra a szemeit.

          - Pompás... – forgattam meg a szemeimet - ...egy Vámpírlovag vigyázza egy Angyal lépteit. Kissé ironikus, nem gondolod? – néztem érdeklődve JunHongra.

          - Az... – bólintott - ...főleg úgy, hogy ennek a Vámpírlovagnak fogalma sincs arról, hogy egy Angyalt kísérget mindenhova...

          - Nincs? – lepődtem meg a kijelentésen, amit magam is tudtam, de jobb a biztonság.

          - Mintha nem tudnád, Noona... – mosolyodott el.

          - És hol van? – elhallgattam, mielőtt még befejezhettem volna a kérdésem.

          - Hol van Ő? – hangsúlyozta utolsó szavát – Ő is odalent van, őrködik.

          - Őrködik? – néztem rá zavarodottan.

          - Igen – helyeselt JunHong – Megegyeztünk, hogy egy valaki mindig melletted lesz, egy valaki pedig minden éjszaka őrködik az udvaron.

          - Nem kell rám vigyázni, JunHong... – takartam ki a testemet, és próbáltam volna kimászni az ágyból - ...nagyon jól megvagyok magamban.

          - Nem, Noona! – nyomott vissza az ágyba – SeungHyun Hyung kifejezetten kérte, hogy ágyban légy addig, amíg teljesen fel nem szívódik a méreg a testedben, és végleg be nem gyógyul a harapásod. Ha kell, akkor erővel kényszerítünk az ágyban maradásra.

          - Nagyszerű... – fújtattam puffogva - ...utálok ágyban heverészni.

          - Pedig most akkor is itt fogsz maradni, nincs apelláta! – parancsolt rám JunHong.

          - Jó! – vágtam rá mérges hangon.

          JunHong megrázta a fejét, széles mosollyal az arcán nézett rám, majd megveregette a vállamat, szófogadásomért cserébe. Semmi kedvem nem volt újfent az ágyat nyomni, de nem akartam azt sem, hogy aggódjanak miattam a többiek. SeungHyun biztosan tudja, ha kifejezett kérése volt, hogy ne mozduljak innen. Egy érdekes gondolat futott végig az agyamon... ha már úgyis ágyhoz vagyok kötve, és valaki felügyel rám, akkor azt hasznosan kellene eltöltenem, kiváltképp akkor, ha olyan valaki vigyáz rám, aki az egyik húgomra vetett szemet...

          - JunHong – szólítottam meg kiszemelt áldozatomat - ...beszélgessünk kicsit.

          - Noona?! – ijedt meg picit – Amikor utoljára ez a mondat hagyta el a szádat, épp véget akartál vetni az életemnek...

          - Én ugyan nem akartam semminek sem véget vetni – jeleztem – csak kíváncsi voltam egy-két dologra... ahogy most is.

          - Ezúttal mire vagy kíváncsi, SungYeon? – fészkelődött kicsit mellettem.

          - Arra, hogy mit akarsz MinAh-tól...

          - Oh... – vörösödött el hirtelen - ...hát... meg-megvédeni – dadogta.

          - Tudom, hogy nem csak védeni akarod őt... – döntöttem oldalra picit a fejemet, bíztatva a folytatásra - ...szeretném hallani, hogy mik a terveid MinAh-val.

          - Huhh... – hatalmas sóhaj hagyta el ajkait - ...a terveim? – kérdezett vissza.

          - Azok – biccentettem.

          - Jól tudod, Noona... – válaszolt, újabb nagy sóhaj szakadt fel belőle - ...nem csak megvédeni akarom őt minden bajtól. Hanem mellette lenni...

          - Kifejtenéd, kérlek... – megfogtam a kezét - ...rettenetesen féltem a húgaimat, és tudnom kell, hogy akkor is mellettük lesztek, ha esetleg velem valami történne... – szorítottam meg a kezét.

          - Szeretnék mellette lenni... – kezdett bele halkan - ...megóvni minden bajtól, együtt nevetni vele, együtt sírni vele... – sóhajtott - ...támogatni mindenben, amiben csak szüksége van rá. Egyszóval... – pirult el még inkább - ...szeretni őt.

          Nem szóltam, csak megszorítottam a kézfejét. Az utolsó szavai elég bizonyosságot adtak, hogy tudjam, tényleg komolyak a szándékai MinAh-val. JunHong lehajtott fejjel bámult maga elé, arca halvány vörös színben pompázott. Talán most először mondta ki hangosan az érzéseit. Elmosolyodtam apró zavartságán...

          - JunHong... – törtem meg a csendet - ...szerelmes vagy MinAh-ba?

          A kérdésemet hallva rögtön felkapta a fejét, a tekintetünk találkozott... nem volt több kérdésem, és már választ sem akartam. A Lélektükrei mindent elárultak... szavak nélkül tudtam, hogy mi a válasz a kérdésemre. Közelebb húztam magamhoz a vöröses hajú Angyalunkat, és átöleltem. Fülébe suttogtam egy pár fontos dolgot, még egyszer erősebben magamhoz szorítottam, majd elengedtem vékony testét.
          Néhány percig meredten néztünk egymás szemébe, majd kezdtünk el beszélgetni ettől a témától független dolgokról. Közel két órán át csevegtünk, még több dolgot tudtam meg magáról az angyali létről, milyen érzés az, mikor először kitárják a szárnyaikat,  amikor először emelkednek a magasba, és szelik át a kék eget...

          - Itt a vacsora, Unnie... – szakította félbe a beszélgetésünket MinYoung.

          Legidősebb húgom egy tálcával a kezében ácsorgott az ajtóban, széles mosollyal az arcán. Jól voltam, ébren voltam, és most ez volt a legfontosabb nekik. JunHong felállt az ágyamról, megpuszilta a homlokomat, MinYoung is kapott egy apró homlokpuszit, majd magunkra hagyott. Óvatos mozdulatokkal feljebb ültem végre az ágyamban, kényelmesen elhelyezkedtem, majd MinYoung az ölembe tette a finomságokkal telepakolt tálcát.

          - Jó étvágyat, Unnie... – mosolygott rám.

          - Köszönöm, Minnie-m – viszonoztam a mosolyát - ...te is eszel belőle? – kíváncsiskodtam.

          - Nem, ezt mind neked kell egyedül megenned... – ellenkezett.

          - Az egészet?! – csodálkoztam rá az adagomra.

          - Igen, Unnie! Az egészet! – nyomatékosította szavait.

          - Ennyit egész héten szoktam enni összesen, nem egyszerre...

          - Akkor most megeszed az egész heti adagodat! – kulcsolta össze karjait a mellkasa előtt.

          - Oké, de ha végül a padlón végzi egyéb formában, az csakis a te hibád lesz, Minnie-m... – próbáltam tovább húzni az időt, hátha mégsem kell az egészet befalnom.

          - Akkor ott végzi... – felelte teljes komolysággal az arcán - ...de ezt a tálcát csak üresen vagyok hajlandó visszavinni a konyhába! – méregetett kicsit a szemeivel.

          - Kopp-kopp... – szakított félbe minket TaeMin - ...bejöhetünk, SungYeon? – nézett rám picit aggódó szemekkel.

          - Öhm... – nyeltem egyet, épp a legjobbkor jelent meg - ...persze, gyere csak! – invitáltam a helységbe.

          TaeMin széles mosollyal az arcán hajolt meg, majd indult meg egyenest az ágyam irányába... de nem egymaga közeledett felém... csak most esett le, hogy többes számban tette fel a kérdését. Még nagyobbat nyeltem, a kezem egy pillanatra megremegett, így sikeresen csörrent meg a poharam a tányérom mellett. Alig volt feltűnő a zavarodottságom... Éreztem, ahogy lassan rákvörös szín önti el az arcomat.
          TaeMin mosolyogva hajolt meg MinYoung előtt, akit szintén halvány pír öntött el, amint megjelent a közelében a Vámpírlovag. MinYoung határozott mozdulattal állt fel az ágyamról, és köszöntötte védelmezőjét. TaeMin finoman rásimította a tenyerét MinYoung derekára, egy pillanatra összerezzent a hűvös érzéstől, TaeMin valamit a húgom fülébe suttogott, mire MinYoung homlokon puszilt, aztán TaeMin kíséretében távozott a szobámból. Egyedül maradtam... vele.
          Pár percig bámult kifelé az ablakon, majd megfordult, és az ágyhoz sétált. Leült az ágyra, helyezkedett picit, még közelebb férkőzött, majd a kezébe vette az evőeszközömet, felügyeskedett rá egy apró falatot, majd a számhoz nyújtotta.

          - Ááá! – szólalt meg.

          - Mi?! – húztam hátrébb azonnal az arcomat.

          - Nyisd ki szépen a szád... – válaszolta - ...és edd meg! – tolta közelebb az ételt.

          - Meg tudom enni egyedül is... – kulcsoltam össze magam előtt a karjaimat - ...nem kell etetned.

          - Akkor hajrá... – tette vissza a tányérra az ételadagot - ...egyél!

          Csak azt az apró dolgot felejtettem el, hogy nem tudok bal kézzel enni, a jobb kezem pedig még mindig fel volt kötve... Ügyetlenkedve végre a kezembe vettem a pálcikáimat, próbálkoztam felvenni egy apróbb falatot, de a számig nem sikerült eljuttatnom, szinte rögtön visszaesett a tányéromra. Még párszor megismételtem a mozdulataimat, sikertelenül. JongHyun kivette a kezemből a pálcikákat, mosolyogva megrázta fejét, majd újfent a számhoz nyújtotta a vacsorámat.

          - Akkor, próbáljuk meg még egyszer... – mosolygott.