34. fejezet

          JongHyun összekulcsolta az ujjait az én ujjaimmal. A bíborszínű szempár mélyen az én szemeimbe nézett, elmerültünk egymás mélységeiben. A szívdobogásom lassacskán szaporábbá vált, a légzésem is mélyült és sűrűsödött, a pulzusom az egekbe kúszott... a testhőmérsékletem is kezdett megemelkedni. Egyik sem volt jó jel... legalábbis számomra nagyon nem volt jó jel. Érzelmileg húzni kezdtem egy vérszívóhoz, amit nagyon nem akartam. A húgaimon kívül senkihez sem akartam tartozni, főleg nem egy Vámpírlovaghoz... de az Élet vagy a Sors, nevezzük bárminek, kiszámíthatatlan.
          Egy picit erősebben szorítottam meg az ujjait a merengésem közepette, mire JongHyun is viszonozta a szorításomat. JongHyun közelebb férkőzött hozzám, a testem a másodperc tört része alatt vált forróbbá, és kezdtem lángolni belülről. A Vámpírlovag az arcomhoz hajolt, a homlokát a homlokomnak támasztotta. Egyetlen másodpercre sem szakította el a tekintetét az enyémtől. Kissé fagyos lehelete táncolt az ajkaimon, beleremegtem, újra megszorítottam az ujjait, még mélyebben szedtem a levegőt.

          - SungYeon... – kopogtatott valaki az ajtómon - ...bejöhetek?

          - P-persze! – kaptam el a fejemet JongHyuntól, és fordultam az ajtó irányába.

          - Bo-bocsánat... – rökönyödött meg az ajtóban TaeMin, mikor belépett a szobámba.

          - Gyere nyugodtan... – elengedtem JongHyun kezeit, és TaeMin felé nyújtottam a karomat.

          - Tényleg nem akarok zavarni... – mentegetőzött továbbra is.

          - Nem zavarsz... – feleltem mosolyogva, mire JongHyun újra megfogta a bal kezemet, és összekulcsolta az ujjait az enyémekkel.

          - Csak beszélgettünk... – szólalt meg a Vámpírlovagom, és nézett az öccsére.

          - Értem – biccentett picit a fejével – SungYeon... – köszörülte meg a torkát - ...egy kéréssel érkeztem most hozzád.

          - Kéréssel? – kerekedtek a szemeim.

          - Igen, azzal! – hajolt meg mélyebben.

          - Hallgatlak, TaeMin! – fordultam féloldalasan felé.

          - Hyung... – nézett az idősebb Vámpírlovagra - ...megteszed, hogy magunkra hagysz? Négyszemközt szeretnék beszélni SungYeonnal – pillantott rám, majd vissza JongHyunra.

          - Természetesen! – bólintott – Már itt sem vagyok! – állt fel az ágyamról, hosszan végigsimította a kézfejemet, mielőtt elszakította volna az ujjait – Később még visszajövök... – suttogta a fülembe, majd lágy puszit nyomott az arcomra.

          - Jó... – hebegtem zavarodottan.

          - Ne fáraszd le nagyon, TaeMin-ah! – nevetve bökte oldalba a fiatalabbat, majd hagyott magunkra a helységben.

          - Mit szeretnél, TaeMin? – pillantottam rá.

          - Leülhetek? – kissé ideges hangon kérdezte.

          - Igen – bólintottam, és tapogattam meg az ágyam szélét, hogy helyet foglalhasson.

          - Köszönöm, SungYeon! – hajolt meg ismét, majd ült le az ágyamra.

          Idegesen járatta a vörös szemeit az én szemeim között, a kezei ökölbe szorulva hevertek az ölében, a feszültséget késsel lehetett volna vágni kettőnk között. Az első találkozásunkkor sem volt ekkora feszültség közöttünk. Most inkább zavarban volt előttem. Nem tudtam, hogy mit szeretne kérni, miről szeretne beszélni velem, de volt egy olyan érzésem, hogy köze van MinYounghoz. Az első perctől kezdve feltűnt, hogy felettébb érdeklődik iránta, és ez a dolog azóta sem változott...

          - MinYounggal van kapcsolatban a kérésed? – törtem meg végül a kínos csendet.

          - Vele... – bólintott.

          - Mit szeretnél, TaeMin? – próbáltam minél barátságosabb hangon kérdezni.

          - Mellette lenni... – suttogta válaszát.

          - Igen, ezt már mondtad korábban is... – feleltem mosolyogva.

          - Tudom, és akkor azt mondtad, hogy nehezet kérek... – sütötte le a szemeit - ...de látva, hogy JunHong és SeungHyun is állandó jelleggel a másik két húgod mellett van – folytatta még mindig lesütött szemekkel - ...gondoltam, megengeded, hogy én MinYoung mellett legyek.

          - Hm... – húztam szélesebb mosolyra a számat - ...nos, kedves TaeMin, az észrevételed kiváló. Valóban megengedtem mindkét fiúnak, hogy a húgaim közelében legyenek a nap minden percében... – sóhajtottam fel - ...viszont... – hallgattam el.

          - Viszont? – kerekedtek a szemei.

          - Viszont... – újra mély levegőt vettem - ...hogy' is mondjam, TaeMin. Előtte hosszan elbeszélgettem mindkét fiúval...

          - Elbeszélgettél? – lepődött meg még inkább.

          - Igen – bólintottam.

          - Lennél szíves ezt kifejteni? – fészkelődött picit.

          - Úgy látom, hogy hosszabb lesz ez a beszélgetés, mint gondoltam... – mosolyodtam el.

          - Ráérek... – mosolygott ő is, a feszültség oldódni látszott.

          - Jól van... – szusszantam fel - ...akkor ejtsük meg nálad is azt a beszélgetést. Készen állsz? – nevettem el magam.

          - Készen! – bólogatott hevesen, széles mosollyal az arcán.

          - Csak egy kérdésem van, TaeMin... – váltottam komolyabb hangsúlyra, és néztem mélyen TaeMin szemeibe.

          - Igen? – komolyodott el ő is.

          - Mik a szándékaid MinYounggal? – tettem fel határozottan a kérdésemet.

          - A szándékaim?

          - Igen – bólintottam újra.

          - Tudom, hogy azt gondolod, hogy minden pillanatban a vérét kívánom venni... – kezdett bele mondandójába - ...de ez nem így van. Való igaz, hogy ínycsiklandozó illata van... – mosolyodott el egy pillanatra, majd váltott is vissza komoly hangsúlyra - ...de eszem ágában sincs őt megharapni. Nem akarok fájdalmat okozni neki... – suttogta utolsó mondatát.

          - Akkor mit szeretnél? – kérdeztem.

          - Boldoggá tenni... – felelt halkan.

          - Hogyan tennéd őt boldoggá? – faggattam tovább.

          - A lehető legtöbb módon... – adott egyértelmű választ - ...megvédeni, amikor bajba kerül. Megvigasztalni, ha szomorú. – sorolta egymás után a gondolatait maga elé nézve, egy egész más TaeMin ült velem szemben - Együtt nevetni vele... egyszóval a társa szeretnék lenni. Mindig, minden pillanatban... – nézett mélyen a szemembe.

          - TaeMin... – szólaltam meg döbbenten - ...tudnod kell, hogy először a hátam közepére sem kívántam, hogy a húgom közelébe kerülj...

          - SungYeon... – reagált - ...én...

          - Még nem fejeztem be... – szakítottam félbe a mondandója közben, és fogtam meg a kezét - ...szóval tény és való, hogy nagyon nem kedveltelek az elején. Elítéltelek, ami nem szokásom, mert egy vámpír vagy. Egy olyan lény, akitől futva menekülök a legtöbb esetben...

          - SungYeon? – kerekedtek a szemei.

          - Viszont ahogy egyre jobban megismertelek, rájöttem, hogy nem kell félnem tőled...

          Megszorítottam TaeMin kézfejét, mély levegőt vettem, nagyot nyeltem, majd folytattam a mondandómat.

          - Nem kell félnem tőled, és nem kell féltenem tőled Minnie-t sem. Amikor együtt vagytok, minden reakciódat jól megfigyelem még most is... tudom, hogy bízhatom benned. Minden porcikádból sugárzik, hogy védeni akarod őt...

          - Azt akarom... – motyogta.

          - Akkor mozdulsz, amikor ő mozdul. Úgy veszed a levegőt, ahogy ő lélegzik, egyazon ütemre. Most, hogy összefoglaltad a szándékaidat Minnie-vel kapcsolatban, nincs több kérdésem...

          - Akkor? Beleegyezel? – ragyogtak fel egy pillanatra a szemei.

          - Volt egy megállapodásunk, ami a továbbiakban is élni fog... – néztem még mindig mélyen a ragyogó szemekbe - ...abból nem vagyok hajlandó engedni.

          - Tudom. Ha a vérét kívánom venni, önként ajánlom fel magam, hogy végezz velem, és eltüntess a föld színéről...

          - Igen. Ez a jövőben is élni fog, de mivel tisztáztad előttem az érzéseidet, melyek őszinte érzelmek, így nem állok útjába... az utatokba – szorítottam meg egy picit a kezét, és elmosolyodtam – Nagyon vigyázz a húgomra!

          - Megígérem! Az életem árán is megvédem... – mosolyodott el ő is.

          - Melegen ajánlom! – nevettem el magam, és emeltem fel a tenyeremet, benne az apró szikrákkal.

          - Köszönöm, SungYeon! – állt fel az ágyról, és hajolt meg mélyen előttem.

          - Ne köszönd, csak vigyázz rá! – tüntettem el a szikrákat a tenyeremből, és tettem vissza magam mellé a kezemet.

          - Megyek, kihasználom az utolsó perceket, amit MinYoung mellett tölthetek még ma...
          - Menj csak! - mosolyogtam, majd az ajtó felé biccentettem.

          TaeMin mosolyogva szaladt az ajtómhoz, és rohant le a lépcsőn, vissza MinYounghoz. Nem volt kétséges, hogy jó kezekben lesz a húgom. Néhány percig mosolyogva néztem az ajtó irányába, hallottam, hogy odalent halk nevetésben és apró ujjongásban törnek ki a húgaim és a védelmezőik. Mostantól mindegyik húgomra vigyázott valaki. Egy Angyal, egy Boszorkánymester és egy Vámpírlovag óvta őket. Azt hiszem, jobb testőröket keresve sem találhattam volna náluk. Az érzelmeik tiszták és őszinték voltak. Minden aggodalmam elmúlt. Felsóhajtottam, majd elfeküdtem az ágyamon, és bámultam kifelé az ablakon, elmerülve a sötét éjszakában.
          A kezeimet összekulcsoltam a hasamon, a lábaimat is keresztbe raktam, és csak néztem a csillagos-felhős eget. Óvatos lépéseket hallottam meg a szobában... Becsuktam a szemeimet, mintha már aludnék, és vártam az „idegen” reakcióját. Lassan leült az ágyam szélére, és egyre közelebb fészkelte magát hozzám. Az idegen az arcomhoz hajolt, a kissé fagyos leheletétől a testem összerezzent, akaratlanul mosolyodtam el.

          - Velem is el akarsz beszélgetni? – suttogta kérdését a fülembe.

          - El kellene? – feleltem mosolyogva, még mindig csukott szemekkel.

          - Vigyázni akarok rád... – még mindig suttogó hangon szólt hozzám - ...melletted akarok lenni.

          - JongHyun... – kinyitottam a szemeimet, és a vörös szempárba néztem.

          A látványtól és az utolsó mondatától képtelen voltam bármit is mondani a nevén kívül. Megbabonázott. Lazítottam az ujjaimon, majd el is engedtem a kezeimet egymástól. Megfogtam JongHyun kezét, végül szorosan összekulcsoltam az ujjaimat az övéivel. Lehunytam a szememet és lassan álomba szenderültem...