35. fejezet

          Sikolyok, kiáltások, morgások visszhangoznak, aranysárga szempárok csillognak a sötétben. Nem tudok mozdulni. A védelmezőink megbénítva, megkötözve fekszenek a földön. A húgaim térdre kényszerítve zokognak mellettem... nem tudok mozdulni...

          - NE~!!! – kiáltottam fel magamhoz térve.

          - Sung-ah! – szorította meg a kezemet a Vámpírlovag.

          - JongHyun... – lihegtem nevét a sötétben - ...JongHyun... – ismételtem még mindig megrémülve.

          - Mi történt? – ült szorosan hozzám, és húzott fel magához.

          - Hol vannak a húgaim?! – kérdeztem még mindig remegő hangon, közben a fejemet forgattam.

          - Alszanak a szemközti szobában... – felelte nyugodtan, majd még közelebb ült, a testünk összesimult.

          - Esküszöl? – ziháltam rémületemben.

          - Sung-ah, kérlek, nyugodj meg! – ölelt magához – Nincs semmi baj, mindenki jól van. A lányok alszanak, a fiúk a nappaliban pihennek és felváltva őrködnek.

          - JongHyun... – fontam karjaimat a nyakára, és bújtam szorosan hozzá.

          Egész testemben remegni kezdtem a karjai között az előbbi rémálmomtól. JongHyun erősen szorított magához, szinte már összetört az ölelésével. Hideg lehelete táncolt a nyakszirtemen, összerezzentem egy pillanatra. Lassú és hosszú mozdulattal simított végig a hátamon, és lágyan ringatni kezdett, hogy mielőbb megnyugodjak. Arcomat a nyakába fúrtam, még jobban összekulcsoltam a karjaimat a nyakán. Furcsa mód egyáltalán nem éreztem hűvösnek a testét.

          - Sung-ah... – suttogta fülembe - ...jól vagy?

          - Igen... – motyogtam még mindig nyakába bújva.

          - Itt vagyok, Sung-ah... – a ringatózás lassan csillapodni kezdett.

          - Köszönöm... – feleltem sóhajtozva.

          - Mondtam, hogy vigyázok rád... – lazított az ölelésén, és tolt el picit magától.

          - Tudom... – formáltam alig hallhatóan a szavaimat - ...köszönöm, JongHyun.

          Homlokát az enyémnek döntötte, a szemeim önkéntelenül lecsukódtak a korábbi lassú ringatástól, és nem tudtam kinyitni őket. Megbabonázott a nyugodtsága. A lélegzete táncolt az arcomon és az ajkaimon, beleborzongtam az érzésbe. Hirtelen kinyitottam a szemeimet, rubinként ragyogó szempár nézett mélyen az én szemeimbe. Megszűntem ezekben a tökéletes lélektükrökben. Aprókat pislogtam, hogy felfogjam végre, amit látok, majd nagyot nyeltem, amikor végre tudatosult is bennem minden.

          - ...é-én... – húzódtam hátrébb tőle, de nem hagyta.

          - Sung-ah... – suttogta ajkaimra még mindig, homlokát újra az enyémhez nyomta.

          Két karjával erősen szorította a derekamat, és lassan húzott vissza magához. Éreztem, ahogy lassanként forrósodik fel a testem, és kezdek belülről lángolni. JongHyun még közelebb húzott magához, a mellkasom az övéhez simult, egy pillanatra megborzongtam a közelségétől. Hűvös érzésre számítottam, de korántsem volt az. A szívem lüktetett a mellkasomban, a pulzusom az egekbe vándorolt, a vér száguldozott az ereimben.
          JongHyun szaporábban kezdte szedni a levegőt, a vörös szempár picit sötétebbé vált, ajkai résnyire kinyíltak, nagyot szippantott a levegőből. Lazított erős szorításán, és kissé hátrébb húzódott tőlem. A légzése apránként vált nyugodtabbá, a szemei is másként csillogtak a félhomályban. Hirtelen fel se fogtam, mi történik körülöttem.

          - JongHyun? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

          - Ne haragudj... – elengedte a derekamat, és még hátrébb ült tőlem.

          - Te ne haragudj... – sütöttem le a szemeimet - ...nem tudom, hogy mi történt velem – motyogtam.

          - Ugye nem ijedtél meg tőlem? – aggódó hangon kérdezte.

          - Nem... – megráztam a fejem - ...egyáltalán nem!

          - Tudtad, hogy ínycsiklandozó illatod van? – mosolygott, és közelebb ült hozzám.

          - N-nem... – húztam összébb magam, ezúttal kissé rám ijesztett a mondatával.

          - Ne félj... – megfogta a kezemet, és gyengéden megszorította - ...soha nem tudnék ártani neked. Semmilyen módon... – felelte kérdő tekintetemnek, mélyen a szemembe nézve.

          - Tu-tudom... – motyogtam, elmerültem a vörös íriszekben.

          - Próbálj meg aludni... – cirógatta a kézfejemet.

          - Rendben... – bólintottam, majd visszafeküdtem az ágyban.

          JongHyun egy pillanatra elengedte a kezemet, de csak addig, amíg lejjebb helyezkedtem az ágyamon. Amint elhelyezkedtem, azonnal összekulcsoltuk az ujjainkat. A korábbi rémálmom miatt félve csuktam le újra a szemeimet, erősen szorítottam JongHyun ujjait, nem akartam elengedni... szükségem volt rá, hogy mellettem legyen addig, amíg újra álomba merülök. Picit megemelkedett az ágyról, a fejemhez hajolt, majd lágy, és hosszú puszit nyomott a homlokomra. Szinte azonnal elaludtam ettől az érintéstől, mintha a csókja pillanatában kikapcsolt volna az agyam...

* * *

          Reggel a napsugarak ébresztettek fel. Azt hittem, hogy ha kinyitom a szemeimet, egyedül leszek a szobában, de nem így volt. Az ujjaink még mindig összekulcsolva pihentek a testem mellett, a Vámpírlovag halkan szuszogott. Furcsa... azt hittem, hogy nekik nincs szükségük alvásra. Halvány mosolyra húztam a számat, ahogy JongHyunra néztem.
          Feje az ölembe hajtva, másik keze a combom mellett. Szabad kezemmel lassan végigsimítottam az arcán, majd egy tincset elsöpörtem a szemeiről... nem aludt, mert rögtön széles mosolyra húzta a száját, és kinyitotta a szemeit.

          - Jó reggelt... – szólalt meg, majd felemelte a fejét az ölemből.

          - Neked is... – mosolyogtam - ...furcsa is lett volna, hogy alszol.

          - Nem szokásom aludni... – mosolygott - ...most egyszerűen csak jól esett így feküdni.

          - Engem nem zavart... – feleltem kissé vörös arccal - ...lemegyünk?

          - Menjünk! – bólintott, majd felállt az ágyamról.

          Nagyokat nyújtózott, hogy kissé elgémberedett végtagjaiba életet leheljen. Én is kimásztam az ágyból, majd kinyújtóztattam tagjaimat. JongHyun közelebb lépett hozzám, ledermedtem a hirtelen közelségétől. Egyik kezét a derekamra simította, és mélyen a szemembe nézett.

          - Kint megvárlak... – mondta, majd nyomott egy puszit az orromra, és távozott a szobámból.

          - Mindjárt megyek... – szóltam még utána, majd öltözni kezdtem.

          Magamra kaptam a ruháimat, picit megigazítottam a hajamat, és JongHyun után siettem. Ígéretéhez híven az ajtó előtt várt rám, és mentünk le együtt a földszintre. A húgaim és védelmezőik a kanapén kuporogtak, mindannyian boldogok voltak... Egyikük arcáról sem lehetett levakarni a mosolyt, én is elmosolyodtam, amikor megláttam őket. Bár picit még szokatlan volt, hogy mindhárom húgom mellett volt valaki „kívülálló”, de mégis örültem neki, mert biztonságban voltak.

          - Sziasztok, Szépségeim! – köszöntem, amikor leléptem az utolsó lépcsőfokról.

          - Szia, Unnie! – ugrottak fel a lányok.

          - Oh... hello, lányok! – integettem nekik, és nevettem el magam – Nem is vettelek észre Titeket... – vigyorogtam tovább.

          - Ezzel azt akarod mondani, hogy nem is nekünk köszöntél először, Unnie?! – vigyorgott MinAh.

          - Lebuktam... – nevettem még mindig - ...gyertek ide, és öleljétek meg a ti bolond nővéreteket! – tártam ki a karjaimat, és hívtam magamhoz a húgaimat.

          - Megyünk! – válaszolták egyszerre, és ugrottak a nyakamba.

          Hosszú percekig öleltem magamhoz a húgaimat, majd a Védelmezőiket is illően üdvözöltem. Megbeszéltük az elmúlt napok eseményeit, SeungHyun sajnos nem járt sikerrel a mérget illetően, nem tudta megfejteni az összetevőit. Egy picit elszomorodtam, hogy nem jöttünk rá, mi áll a háttérben, és mire készül az az ördögi nőszemély a farkasaival. Még néhány mondatot váltottunk, majd mindannyian készülődni kezdtünk. A lányok a suliba, én a munkába. A fiúk az ajtóban vártak, hogy mindannyiunkat elkísérjenek, ahogy az a Védelmezőkhöz illik.

          - Még valami... – léptem ki utolsóként a házból - ...itthon találkozunk a suli után.

          - Igen! – felelték egybehangzóan.

          - Megvacsorázunk, megbeszéljük a nap eseményeit, aztán... – néztem végig a lányokon.

          - Aztán? – kérdezte JiWon.

          - ...aztán éjjel edzeni megyünk – reagáltam határozottan.

          - Edzeni? – kerekedtek MinAh szemei.

          - Igen! Valami készülődik, érzem. Fel kell készülnünk!

          - Veletek megyünk! – szólalt meg JunHong.

          - Nem, JunHong! – ráztam meg a fejem – A tisztáson biztonságban vagyunk. Ha meg is jelenik valamelyik farkas, négyen simán elbánunk vele... – mondtam magabiztosan.

          - Biztos, hogy ezt akarod, SungYeon? – kérdezte SeungHyun.

          - Minden rendben lesz! – bólintottam – Induljunk!

          A lányok bólintottak, majd mindannyian átkaroltuk a kísérőink derekait, és elindultunk megkezdeni végre a mai napot. Először együtt elkísértük JiWont az iskolájába, majd átballagtunk MinAh sulijához, végül MinYoungot kísértük el az egyetemre. JongHyun szorgalmasan lépdelt mellettem, és kísért egészen a kórház főbejáratáig.
          Hosszú nap volt, alig vártam, hogy végre induljak haza. A munka végeztével a Vámpírlovagom a kórház előtt várt, és hazakísért. Utolsóként értem haza, a lányok már vacsorával vártak minket. Gyorsan befaltuk a mennyei finomságokat, váltottunk néhány szót, majd MinYoung segítségével „átugrottunk” a tisztásunkra. Az edzésen minden rendben ment, mindannyian kitűnő formában voltunk. A végén JiWonnak sikerült meggyőznie az Angyalunkat, hogy újra megreptesse, amikor a sötétben alig néhány méterre tőlünk aranysárga szempárok villantak fel.