37. fejezet

          Idegesen sétáltam fel-alá... immár a nappaliban. A lányok lekuporodtak a kanapéra, és csak bámulták, ahogy aggodalmamban körbe-körbe járkálok. A Boszorkánymester és a két Vámpírlovag még mindig nem tért vissza, egyedül JunHong maradt velünk. Meredten bámult kifelé a nappali ablakán, hiába volt Angyal, rajta is látszott az aggodalom.

          - Unnie... – szólalt meg MinYoung.

          - Igen, Minnie-m? – álltam meg, és néztem rá.

          - Szerinted minden rendben van velük? – kérdezte picit homályos tekintettel.

          - Nagyon remélem... – próbáltam megnyugtatni őt, de valahogy nem sikerült - ...csak tudnánk róla, hogy ha valami bajuk esett volna – sóhajtottam.

          - Egy Boszorkánymester és két Vámpírlovag az aggodalom témája? – fordult felénk mosolyogva JunHong – Ne aggódjatok, jól vannak! – nyugtatott meg minket.

          - Tudnál róla, ugye? – kérdezte JiWon remegő hangon.

          - Igen! – bólintott – Tudnék róla.

          JunHong elsétált az ablaktól, majd leült MinAh mellé a kanapéra. Egyetlen határozott mozdulattal húzta magához a húgomat, aki szorosan ölelte át az Angyalát, és belebújt a mellkasába. Neki legalább nem kellett aggódnia a Védelmezője miatt, bár MinAh sem volt elég nyugodt... elvégre három Védelmezőről ő sem tudott semmit, aggódott, mert hozzánk tartoztak azok a Védelmezők. Néhány percig szorosan bújt még JunHonghoz, majd hirtelen felkapta a fejét, és az ajtó felé nézett.

          - MinAh? – néztem a Boszorkánymesterünkre.

          - Itt van... – halvány mosolyra húzta a száját.

          - Ki?!?! – kérdeztük egyszerre.

          - SeungHyun... – felelte.

          Amint kimondta a Boszorkánymester nevét, a kilincs lenyomódott a bejárati ajtón, és SeungHyun lépett a lakásba. JiWon azonnal felpattant az ülőhelyéről, és mint akit puskából lőttek ki, úgy ugrott SeungHyun nyakába, és ölelte magához a Védelmezőjét. SeungHyun is felsóhajtott, ő is szorosan átölelte a húgomat, majd puszilta meg a homlokát és arcának két oldalát. Megnyugtatólag egymásra néztek, és visszasétáltak hozzánk a nappaliba.

          - A Vámpírlovagok? – kérdeztem.

          - Ott maradtak a Vérfarkasokkal... – felelte.

          - Hogyan?! – állt fel MinYoung, és hozzám futott.

          - SeungHyun, pontosítanál egy kicsit? – néztem rá kikerekedett szemekkel, és magamhoz öleltem MinYoungot.

          - Jól vannak, ne aggódjatok! – válaszolta.

          - De miért maradtak ott? – kérdezte MinYoung kissé remegő hangon.

          - Nyugodjatok meg, mindjárt jönnek ők is – csillapított le mindkettőnket – A Vérfarkasok miatt pedig ne aggódjatok! Nem tudják bántani őket... egy darabig még aludni fognak.

          - Aludni? – reagált JiWon.

          - Mind a nyolc kapott némi altató hatású főzetet, így ma éjszakára hatástalanítva lettek...

          - De TaeMinnek miért kellett ott maradnia? – faggatta tovább MinYoung.

          Mielőtt még SeungHyun válaszolhatott volna MinYoung kérdésére, a két Vámpírlovag megjelent előttünk a nappali közepén. Egy kisebb ijedtség lett rajtunk úrrá, amikor felbukkantak, de meg is könnyebbültünk.

          - Minden rendben? – fordult a Vámpírlovagok felé SeungHyun.

          - Igen! – felelte a fiatalabb.

          - TaeMin-ah? – lépett el tőlem MinYoung, és a Vámpírlovag felé sétált.

          TaeMin lassanként hátrálni kezdett az Angyalunktól, a vörös szemei aggódva méricskélték MinYoungot. MinYoung egy lépést sem tett tovább TaeMin arckifejezését látva, egy helyben megállt, és csak nézte a Vámpírlovagot. MinYoung mögé sétáltam, megöleltem, majd magam mögé húztam... épp úgy álltunk egymással szemben, mint amikor először találkoztam ezzel a Vámpírlovaggal.

          - TaeMin... – szólaltam meg - ...lennél szíves, megmagyarázni?

          - Mit? – nézett rám, majd vissza MinYoungra.

          - Azt, amit most művelsz – feleltem határozottan – Amióta megláttad MinYoung szárnyait, azóta nagyon furcsa lett a viselkedésed. Talán baj, hogy egy Angyalt kell védelmezned Vámpírlovag létedre? – kérdeztem picit bosszús hangon.

          - Nem erről van szó... – sütötte le a szemeit.

          - Hanem? – faggattam tovább.

          - Az Angyalok Tiszta Teremtmények... – felelte JongHyun.

          - Tiszta Teremtmények? – néztem JongHyunra.

          - Úgy, hogy mi is értsük... – felelte MinAh.

          - Mivel nagyon kevesen vagyunk... – állt fel a kanapéról JunHong - ...ezért úgy tartják, hogy Tiszta Lények vagyunk. Arra hívatottunk, hogy védelmezzük az embereket.

          - Te is Angyal vagy, JunHong? – kerekedtek TaeMin szemei, mire a kérdezett fél határozottan bólintott.

          - Nem azzal van baja TaeMinnek, hogy védelmeznie kell egy Angyalt... – folytatta tovább JunHong - ...egészen más oka van a viselkedésének – elmosolyodott.

          - TaeMin...? – fordultam a Vámpírlovaghoz.

          - Egy Angyal nem lehet egy Vámpírlovag Menyasszonya... – felelt helyette JongHyun.

          - MENYASSZONYA?! – ismételtük MinYounggal JongHyun utolsó szavát.

          - Igen! – reagált TaeMin – Egy Angyal túl tiszta egy Vámpírlovaghoz, az Angyalok bűntelenek a Vámpírok bűnös lelkek – sóhajtott - Csak ember lehet a Menyasszonyunk...

          - Mi ez a királyi többes, TaeMin? – kerekedtek még inkább a szemeim, majd JongHyunra néztem.

          Lassan kezdett összeállni a kép a fejemben, de szerettem volna biztos lenni a dolgomban. Kérdő szemekkel néztem JongHyunra, majd ismét TaeMinre fordítottam a figyelmemet. Szinte már beleszédültem, ahogy a két Vámpírlovag között járattam a tekintetemet és a fejemet. Menyasszony... csak ez a szó járt a fejemben.
          Mégis szándékában áll megharapni a húgomat, annak ellenére, hogy tudja, milyen következményekkel jár ez a cselekedete. De ahogy MinYoungra néztem, elbizonytalanodtam a korábbi döntésemet illetően. Ha TaeMin megharapná a húgomat, én pedig végeznék TaeMinnel, azt MinYoung soha nem bocsátaná meg nekem.
          Mindannyiszor felragyogtak a szemei, valahányszor a Védelmezőjére nézett, vagy épp csak felcsendült a neve... épp úgy, ahogy MinAh-nak, JiWonnak vagy nekem. Nagyot nyeltem, megpusziltam MinYoungot, majd elléptem tőle, és közelebb sétáltam TaeMinhez. A bíborszín szempár rajongással telve ragyogott, ugyanakkor homályos is volt az a rajongó tekintet.

          - TaeMin... – szakítottam ki a merengéséből - ...kifejtenéd egy picit bővebben ezt a Menyasszony dolgot?

          - A Menyasszony a mi értelmezésünkben... – reagált - ...Örök Feleséget jelent.

          - Meg is kell harapnotok a Menyasszony-jelöltet? – kérdeztem.

          - ...máskülönben... – elhallgatott.

          JongHyun az ablakhoz sétált, meredten bámult kifelé. Kezeit ökölbe szorította, mély levegőt vett, majd belekezdett rövid mondandójába.

          - A Menyasszony újra élővé teszi a Vámpír testét, életet lehel belé, visszahozza a szívdobogását. Ez a Vérrel Telítődés – sóhajtott - Addig az élőhalottak sorai közt marad, míg a Menyasszonyát meg nem találja... – sütötte le szemeit a mondat végére érve.

          - ...és megtaláltad... – suttogta maga elé MinYoung, majd TaeMinre pillantott.

          - Igen... – motyogta a Vámpírlovag, és ő is MinYoung szemeibe nézett.

          - Unnie... – fordult felém MinYoung esdeklő szemekkel, nagyot nyeltem.

          - Csak, hogy tisztán lássak... – szólaltam meg, és szorítottam ökölbe a kezeimet - ...TaeMin Menyasszonya MinYoung lenne. Egy Angyal – magyaráztam - ..akit meg kellene harapnia, hogy a Vámpírlovag élhessen. Amennyiben ez megtörténik, a megállapodásunk szerint én végzek a Vámpírlovaggal, és egy életre magamra haragítom a húgomat...

          - Unnie... – szakított félbe MinYoung.

          - Még nem fejeztem be... – emeltem fel a kezemet - ...de ha nem harapja meg, az élőholtak között marad, hiába találta meg a Menyasszonyát, nem lehet teljes. Ezért ismételten a Menyasszony saját magát fogja okolni... – sóhajtottam, majd JongHyunra néztem.

          - Bonyolult dolog a Vámpírlét... – reagált az eszmefuttatásomra SeungHyun.

          - Az... – felelte egyszerre a két Vámpírlovag.

          - Tudván azt... – sóhajtottam újra egy hatalmasat, majd nyeltem is egy ugyanakkorát - ..hogy én... – fojtottam magamba a szót még mindig JongHyun szemeibe nézve.

          - ...hogy te is Menyasszony vagy... – fejezte be helyettem a mondatot a Vámpírlovag.

          - Unnie? – szólaltak meg egyszerre a húgaim.

          - ...ehhez nekem most idő kell... – reagáltam, majd az emeletre szaladtam.

          Tudtam, hogy nem fog jó dolog kisülni abból, hogy ha két Vámpírlovagot engedünk be az életünkbe, de erre egyáltalán nem számítottam. Nem tudtam hova tenni a nappaliban történteket. Cikáztak a gondolatok a fejemben. MinYoung TaeMin Menyasszonya, a jelek szerint pedig én lennék JongHyun Menyasszonya.
          Ha megharapja TaeMin MinYoungot, akkor a megállapodásunk szerint végezhetek vele. Ha ezt megteszem, magamra haragítom Minnie-t. Ha nem hagyom, hogy Vérrel Telítődjön a Vámpírlovag, akkor az élőholtak között marad, és ezért Minnie elsősorban engem, másodsorban magát hibáztatná. Nem beszélve arról, hogy ugyanez érvényes az én esetemben is.
          A szobámban is csak fel-alá járkáltam, sorra vettem a lehetőségeket, próbáltam mérlegelni a helyzetet, de sehogy sem jutottam dűlőre a gondolataimmal. A húgaim voltak a legfontosabbak az életemben. Ha ők boldogok, akkor én is boldog vagyok. De most egyikük kiváltképp boldogtalan, és részben rajtam múlik az, hogy ez megváltozik-e vagy sem...