39. fejezet

          - SungYeon...? – szólalt meg TaeMin.

          - T-tessék? – néztem a Vámpírlovagra.

          - Jól vagy? – kérdezte – Sápadtnak tűnsz.

          - Jól vagyok, csak fel kell dolgoznom az imént hallottakat...

          - Értem – bólintott - ...magadra hagyunk! – hajolt meg előttem, majd elindult az ajtóhoz.

          - JongHyun... – szóltam a másik Vámpírlovag után.

          - Igen? – fordult vissza az ajtóból.

          - Beszéljünk! – néztem a vörös szempárba.

          - Engedelmetekkel... – bólintott ismét TaeMin, majd kettesben hagyott JongHyunnal.

          - Miről szeretnél beszélni, Sung-ah? – sétált vissza az ágyamhoz.

          - Hogy’ értette azt TaeMin, hogy neked hozzám van közöd? – kérdeztem kissé bátortalanul.

          - Úgy, ahogy mondta... – féloldalas mosolyra húzta a száját - ...közöm van hozzád, mert a Menyasszonyom vagy... – sütötte le a szemeit.

          Azt hittem, hogy megint a fülem cseng. Bíztam benne, hogy amíg odalent voltak, addig elfelejtették ezt a dolgot, és többet nem esik szó az én Menyasszonyi mivoltomról. A húgaimon kívül senkihez nem akartam tartozni. Nagyot nyeltem még jobban belegondolva a jelenlegi helyzetünkbe, nem tudtam elvonatkoztatni MinYoung érzéseitől, de minduntalan szembe kerültem a sajátjaimmal is... amik egyre kevesebbszer hagytak nyugtot nekem...

          - Miért épp én? – motyogtam magam elé a kérdésemet.

          - Nem tudom... – mosolygott továbbra is - ...csak megtörténik. TaeMin se szándékosan választotta MinYoungot Menyasszonyának. Nem tudatosan választjuk ki a Menyasszonyokat, ha találkozunk velük, akkor villámcsapásként történik meg az egész...

          - Később is kialakulhat vagy abban a pillanatban, amikor találkoztok valakivel? – érdeklődtem, a testem lassanként kezdett forróbbá válni, a szívverésem is felgyorsult.

          - Változó... – felelte.

          - Tényleg? – csillant fel a szemem reménykedve, hogy még változhat a dolog.

          - Nem... – rázta meg a fejét továbbra is mosolyogva - ...minden egyetlen pillanat műve, végérvényes és visszavonhatatlan, nem irányítható.

          - JongHyun... – nyeltem újra egy nagyot - ...én nem hiszem... – elhallgattam, és elkaptam a tekintetem róla.

          - Sung-ah... – leült az ágyamra - ...én se tudom, hogy miért épp te lettél az. Megtörtént, nem tudok rajta változtatni... – megfogta a kezemet, majd összekulcsolta az ujjaimat az övéivel.

          Az érintése most is hideg volt, de közben bársonyos és simogató. Az érzéstől felsóhajtottam, és akaratlanul mosolyodtam el. Megnyugtatott... egy picit erősebben szorítottam meg a kézfejét, és húztam még szélesebb mosolyra a számat. Ő is viszonozta a szorításomat, közelebb fészkelte magát hozzám, a másik karját a derekamra fonta. A homlokomat az övéhez támasztottam, ösztönösen cselekedtem... nem érdekelt, hogy Vámpírlovag, vagy nevezzük Bűnös Léleknek.
          A másik kezemet az ő derekára simítottam, most én fészkeltem még közelebb magam hozzá. Nem tudtam távol lenni tőle, hiába küzdöttem minden erőmmel ellene. Egyszerűen húzott magához, és nem hagyott szabadulni az érzéstől. A korábbi nyugalmam lassan kezdett megszűnni. A szívdobogásom felgyorsult, a pulzusom követte benne, a vér ismét száguldozni kezdett az ereimben. A vörös szempár sötétebb árnyalatra váltott.

          Ismerős volt ez a tekintet... nagyot nyeltem, de nem húzódtam el tőle. Még mindig mélyen egymás szemébe néztünk, megbabonázott a rubintvörös tekintet. A Vámpírlovag ajkait résnyire kitárta, megvillantak a szemfogai... újra nagyot nyeltem ettől a látványtól. Idegesen kezdtem fészkelődni, az ujjaimat erősen szorította, ahogy a derekamnál is szorosan tartott. Szerettem volna hátrébb fészkelni magam lassanként, de nem tudtam.
          JongHyun elszakította az ujjait az enyémektől, mindkét kezét a derekamra simította, és összefonta a karjait a testemen. Egyetlen határozott mozdulattal húzott magához, elrántottam a fejemet tőle, de a tekintetünk még mindig nem szakadt el. Egyik kezét végighúzta a gerincem vonalán, hideg tenyerét a tarkómra csúsztatta. Ismét nagyot nyeltem, a mellkasom lüktetett, mély levegőket vettem. Közelebb húzta arcomat az övéhez, az orrunk összeért...
          Képtelen voltam megszólalni, megdermedtem a közelségétől, az érintésétől, az egész lényétől. Lassan végigsimított az orrával az arcomon, majd a nyakamon, mire megremegtem. Hosszan beleszagolt a nyakamba, megint megborzongtam, még egyszer nagyot nyeltem... tudtam, hogy innen nincs visszaút. Nem tudtam védekezni... és nyíltan közölte, hogy hozzá tartozom.
          Újra beleszagolt a nyakamba, majd ismételten végighúzta az orrát a nyakszirtemen. Egyre biztosabb lettem a megérzésemben... belém fog harapni... itt és most. Behunytam a szemeimet, egyik kezemmel a takarómba kapaszkodtam, a derekán lévő kezemmel a ruhájába markoltam. Bíztam benne, hogy gyors és fájdalommentes lesz, és én elég csendes tudok maradni a harapáskor. A következő pillanatban hűvös ajkak simultak a bőrömre, majd lágy csókot éreztem az érzékeny részen.

          - Sung-ah... – suttogta nyakamra hajolva.

          - I-igen...? – motyogtam kissé félájultan.

          - Mondtam, hogy sehogyan sem szeretnék ártani neked... – suttogta újra a fülembe, majd megpuszilta az arcomat, és mélyen a szemembe nézett.

          - Nem értem... – motyogtam zavarodottan - ...azt hittem, hogy... – elhallgattam.

          - Nem tagadom... – mosolyodott el - ...ínycsiklandozó az illatod még mindig. De nem kívánom a véredet venni – leült az ágyra, tisztességes távolságban ezúttal.

          Megráztam a fejemet, mintha erre a néhány pillanatra megbabonázott volna. Fogalmam sem volt, hogy mi történik körülöttem. Zavarodottan néztem rá. A közelében képtelen voltam védekezni. Nem tudtam használni a képességeimet. Egyetlen mozdulatával képes volt visszahűteni a testemet, a pajzsom pedig rendre nem működött vele szemben.

          - JongHyun... – szólaltam meg - ...mi történt az előbb?

          - Mit éreztél? – kérdezte.

          - Hagytam volna, hogy megharapj? – értetlenkedtem.

          - Igen... – bólintott.

          - Miért? – ültem hátrébb tőle – Miért hagytam volna, hogy ezt megtedd?

          - Mert nem vagyok közömbös számodra... – felelte lesütött szemekkel.

          - De az vagy! – vágtam rá kissé hitetlenkedve.

          - Biztos? – kérdezett vissza, féloldalas mosolyra húzta a száját.

          - Igen! – feleltem határozottan.

          - Érdekes... – szélesedett a mosolya.

          - Lehet, hogy közöd van hozzám, viszont én... – elharaptam a mondat végét.

          - Igen? – érdeklődött kíváncsi szemekkel.

          - Viszont én... – méláztam el egy pillanatra - ...én nem szeretném, hogy legyen...

          JongHyun elmosolyodott, picit megrázta a fejét méltatlankodva, majd közelebb ült hozzám.

          - Mit szeretnél, Sung-ah?

          - Nem tudom... – feleltem - ...de azt tudom, hogy nekem a húgaim a legfontosabbak. A húgaim és az ő boldogságuk!

          - Értem – bólintott.

          - ...és én csak... – újra elhallgattam, mélyen a vörös szempárba néztem.

          - Hallgatlak – érdeklődött barátságos hangon.

          - Rajtuk kívül senkihez nem akarok tartozni! – közöltem határozottan, majd felálltam az ágyról – Mennem kell!

          - SungYeon! – elkapta a csuklómat egy pillanatra, megállított – Elfogadom... – reagált.

          - Hogyan?! – fordultam vissza, és néztem a szemeibe.

          - Elfogadom... – bólintott - ...egyelőre! – mosolygott, majd lassan végigsimított a kézfejemen, és ő is felállt az ágyról – Hova szeretnél menni?

          - Edzeni! – válaszoltam.

          - Elkísérlek, és nincs apelláta! – erősködött.

          - De a többiek is jönnek.

          - Értem, de nekem te vagy fontos!

          Az utolsó megjegyzésére már nem válaszoltam, csak bólintottam beleegyezően. Nem tudom, hogy mire célzott azzal, hogy egyelőre elfogadja a döntésemet, de nem foglalkoztam vele...egyelőre... Ahogy lassan sétáltunk lefelé a lépcsőn felrémlett bennem a beszélgetésünk előtti pillanataink. Tényleg hagytam volna, hogy megharapjon?! Egyszerűen nem hittem el... Lehet, hogy képesek manipulálni is minket, Menyasszonyokat? Ha ez a helyzet, akkor ugyanezt TaeMin is megteheti MinYounggal egyetlen pillanat alatt, amikor csak akarja.
          Ideges lettem ettől az eszmefuttatásomtól, ökölbe szorítottam a kezeimet, és próbáltam lehiggadni. A nappaliból hangos nevetések hallatszottak, mindenki egymás szavába vágott, hogy megoszthassa a másikkal az élményeit. Amikor leértünk az emeletről, mindenki elhallgatott. Elmosolyodtam a reakciójukon.

          - Lányok... – szólaltam meg - ...öltözzetek! Még nem fejeztük be mára az edzést!

          - De...? – nézett rám kikerekedett szemekkel MinYoung.

          - Még van néhány óránk gyakorolni, használjuk ki! – csaptam össze a tenyereimet.

          - Jó... – sóhajtották egyszerre, majd felálltak a kanapéról, és hozzám sétáltak.

          - Mit szólnátok hozzá, ha a fiúk is elkísérnének minket? – kacsintottam rájuk.

          - UNNIE! – ugrottak egyszerre a nyakamba.

          Gyorsan megpuszilgattak, magukra kapták a cipőiket, a fiúk is felöltöztek, majd mindannyian az udvarra mentünk. Félkörbe álltunk, megfogtuk egymás kezét, mire MinYoung széles mosolyra húzta a száját. Reméltem, hogy sikerül egyszerre eljutnunk a tisztásra MinYoung segítségével. Megszorítottuk egymás kezét, becsuktuk a szemünket. Egy kisebb szédülést futott át rajtam, de már a tisztáson voltunk, amikor újra kinyitottam a szemeimet.
          Elengedtük egymás kezét, elléptünk egymás mellől és a gyakorlásba kezdtünk. JiWon kicsiny tornádót teremtett egyetlen pillanat alatt, MinAh meglebegtette a közeli szikladarabokat, az én kezeimben megjelentek a tűzlabdák. MinYoung kicsit hezitált, majd a következő másodpercben kitárta hófehér szárnyait. TaeMinnek megcsillantak vörös íriszei a sötétben. Egy hatalmas villanásra lettünk figyelmesek, majd hét üstökös suhant végig az éjszakai égen és szállt le tőlünk nem messze. Az üstökösökből hét Sárkány alakja rajzolódott ki...