41. fejezet

          - ...és most? – fordult meg MinYoung.

          - Most? – kérdeztem vissza – Most leültök... – mutattam a kanapéra - ...mindhárman – JongHyunra néztem.

          - Én is? – értetlenkedve nézett rám.

          - Azt mondtam, hogy mindhárman... – biccentettem a dívány felé.

          - Oké... – sóhajtott MinYoung.

          MinYoung leült a kanapé közepére, a két Vámpírlovag a két oldalán foglalta el a helyét. TaeMin ösztönösen fogta meg a húgom kezét, finoman megszorította, majd összekulcsolta az ujjait. MinYoung egy pillanatra elmosolyodott, újabb halk sóhaj hagyta el ajkait. A mosolyát látva én is apró mosolyra húztam a számat, mélyet sóhajtottam, majd megálltam velük szemben, és összekulcsoltam a mellkasom előtt a karjaimat.

          - Boldog vagy, Minnie? – néztem a kishúgom szemeibe.

          - Igen... – suttogta - ...miért?

          - Csak kérdeztem – feleltem – TaeMin? – fordultam a Vámpírlovag felé.

          - Igen, SungYeon? – nézett rám csillogó vörös íriszekkel.

          - Ezek után is szándékodban áll megharapni őt? – kérdeztem határozottan.

          - Még mindig köt a kettőnk egyezsége... – felelte mélyen a szemembe nézve, hirtelen elkapta a tekintetét, és MinYoungra nézett, aztán megint rám.

          - Értem – bólintottam - ...és ha feloldom az egyezségünket? Akkor?

          - Akkor, mi? – nagyot nyelt.

          - Ha engedményt adok én is, MinYoung szavaival élve... – kezdtem bele - ...akkor meddig fogsz várni, hogy Vérrel Telítődj általa?

          - Ez nem ilyen egyszerű, SungYeon... – válaszolt.

          - Akkor mégis mire számíthatok tőled? – faggattam tovább.

          - Unnie... – szólalt meg MinYoung.

          - Hagyd csak... – szorította meg a kezét a Vámpírlovag - ...egyszer túl kell esnünk ezen a kényes beszélgetésen is.

          - Szóval, TaeMin? – kérdeztem higgadtan.

          - Mondtam, hogy nem akarom őt bántani...

          - Igen, mondtad... – bólintottam - ...de mégis tudnom kell, hogy milyen terveid vannak... – nagyot nyeltem, aggódva néztem MinYoungra.

          - Akkor el kell hinned, SungYeon, hogy nem akarom őt bántani... – engedte el MinYoung kezét, felállt a kanapéról, és hozzám lépett.

          Egy pillanatra megdermedtem TaeMin közelségétől. A vörös szempár mélyen az én szemeimbe nézett. Aggódó, féltő és mégis csillogó szempárral találtam magam szemben. Egy pillanatra MinYoung felé fordult, majd megint rám nézett. Őszintén, rajongással telve csillogtak a szemei, amikor a húgomra nézett.
          A húgaim boldogságánál pedig semmi nem volt fontosabb nekem. MinYoung soha nem mondta ki nyíltan TaeMin iránti érzéseit, de mindannyian tudtuk, hogy mit érez a Vámpírlovag iránt. Újra nagyot sóhajtottam, MinYoungra néztem, halvány mosolyra húztam a számat. A húgom idegesen járatta a tekintetét köztem és TaeMin között. Elléptem TaeMin mellől, és MinYounghoz mentem. Szorosan magamhoz öleltem, megpusziltam a homlokát, majd visszamentem TaeMinhez.

          - Nekem MinYoung és a másik két húgom boldogsága a legfontosabb... – szólaltam meg.

          - Tudom... – bólintott.

          - Akkor tedd őt nagyon boldoggá... – nyeltem egy nagyot, a szemeim egy pillanatra könnyel teltek meg, ahogy MinYoungra néztem.

          - Unnie...? – nézett rám kikerekedett szemekkel.

          - Feloldalak az egyezségünk alól... – néztem újra a Vámpírlovagra, majd magukra hagytam őket.

          Egyenesen a szobába szaladtam, és magamra zártam az ajtót. Nekitámaszkodtam, lassan potyogni kezdtek a könnyeim. A térdeim lassanként megadták magukat, és csúsztam lejjebb. Halk kopogtatást hallottam meg az ajtó mögött, gyorsan letörölgettem a nedvességet az arcomról.

          - Ki az? – szipogtam, és próbáltam erőt lehelni a térdeimbe.

          - Noona, JunHong vagyok... – jött a válasz az ajtó mögül.

          - Mit szeretnél?

          - Beszélni veled, Noona. Engedj be, kérlek!

          - Nem ér rá később? – motyogtam visszafojtott hangon.

          - Kérlek... Noona... – kérlelt továbbra is.

          - Jól van, JunHong... beszéljünk... – fordultam meg, és nyitottam ki az ajtót.

          - Noona... – lépett be a szobába, rögtön magához ölelt.

          Egyetlen szó nélkül karoltam át JunHong derekát, és szorítottam magamhoz. A könnyeim újra eleredtek. JunHong fokozatosan hátrált velem, egyetlen mozdulattal becsukta az ajtót mögöttünk, és megálltunk a szoba közepén.

          - Tudom, hogy mit tettél, Noona... – suttogta.

          - Tudom, hogy tudod... – bújtam bele a mellkasába.

          - Nem vagy boldog? – kérdezte halkan.

          - De igen... csak... – elhallgattam.

          - Csak mi?

          - Én se tudom, hogy örüljek neki vagy se... – lazítottam az ölelésemen, és JunHongra néztem - ...szerinted mit kellett volna tennem? – kérdeztem kissé remegő hangon.

          - Őszintén? – kérdezte.

          - Igen! Őszintén, JunHong – szipogtam.

          - Fogalmam sincs, Noona... – felelte apró mosollyal az arcán.

          - ...hát... most nem nyugtattál meg, JunHong... – húztam én is féloldalas mosolyra a számat.

          - Tudom... – mosolygott - ...nem is állt szándékomban megnyugtatni.

          - Oh... – sóhajtottam fel nevetve - ...köszönöm, JunHong.

          - Noona... – tette kezeit a vállaimra - ...nálad jobb nővért nem kívánhatnak a lányok! Hidd el!

          - Nem tudom... – sóhajtottam - ...néha úgy érzem, hogy túlságosan féltem őket, és nem hagyom őket hibázni... de nem akarom, hogy a saját kárukon tanuljanak meg dolgokat.

          - Épp ezért vagy jó nővérük! Igaz, kicsit nehéz a bizalmadba férkőzni, ha valaki esetleg az egyik húgod közelébe megy... – döntötte picit oldalra a fejét - ...de ezzel nincs semmi baj.

          - Köszönöm, JunHong! – öleltem magamhoz még egyszer.

          - Nincs mit... – felelte, majd lassan végigsimított a hátamon - ...lejössz még?

          - Nem... – ráztam meg a fejemet - ...szeretnék begubózni az ágyamba inkább.

          JunHong megértően bólintott egyet, még egyszer utoljára magához ölelt, majd távozott a szobából. Becsuktam az ajtót, de most nem zárkóztam be. Az ablakhoz sétáltam, és belemerültem a reggeli város képébe. Fáradt és kimerült voltam, de képtelen lettem volna most aludni. A gondolataim egyfolytában MinYoung és TaeMin körül jártak... Reméltem, hogy TaeMin betartja a szavát, és tényleg nem fogja bántani MinYoungot... bíztam a szavaiban.
          A merengésemet egy ajtókopogtatás szakította félbe, de nem figyeltem rá... nem reagáltam a hangra. Újra hallottam a halk hangot, de ismételten reakció nélkül bámultam kifelé az üvegen. Az ajtó lassan kinyílt, majd csukódott is be azonnal. Határozott lépések hangja közeledett felém, egy ismerős illatra lettem figyelmes...

          - Hát te...? – szólaltam meg, még mindig az ablakon kifelé nézve.

          - Zavarok? – kérdezte.

          - Szerettem volna magam lenni... – sóhajtottam - ...de ha már itt vagy, mondd, mit szeretnél?

          - Csak szeretném megköszönni... – válaszolt alig hallhatóan.

          - Micsodát? – fordultam felé.

          - Tudod jól... – felelte.

          - Hadd ne kelljen találgatnom... – néztem a szemeibe - ...mit szeretnél megköszönni, TaeMin?

          - Azt, hogy feloldottad az egyezségünket... – sütötte le szemeit.

          - Tisztázzunk valamit... – léptem el az ablaktól, és közelebb sétáltam a Vámpírlovaghoz - ...egyedül MinYoung miatt döntöttem így – közöltem határozottan.

          - Tudom nagyon jól... – motyogta.

          - Akkor tudod, hogy mi a dolgod... – suttogtam füléhez hajolva.

          - Igen... – biccentett - ...boldoggá kell tennem.

          - Nagyon boldoggá! – hangsúlyoztam.

          - Úgy lesz! – emelte fel a fejét, és nézett mélyen a szemembe – Nem fogok csalódást okozni!

          - Nagyon remélem, TaeMin! – válaszoltam.

          - SungYeon...? – lépett be a helységbe a Boszorkánymester.

          - Gyere csak, SeungHyun... – pillantottam rá.

          - Nem akarok zavarni – lépett hátrébb tőlem – Magatokra hagylak!

          - Köszönöm, TaeMin! – hajoltam meg finoman.

          - Nem kell köszönnöd... – fordult vissza az ajtóból, finoman meghajolt ő is, végül távozott.

          - Mondd, SeungHyun! Miért jöttél? – kérdeztem.

          - A Vérfarkasok miatt... – felelte.

          - Mi van velük?

          - Csak szólni akartam, hogy hatott náluk is a főzet, amit MinAh-val készítettünk...

          - Igen, és? – néztem rá kíváncsi szemekkel.

          - Hozzájuk készülök, és tudni szerettem volna, hogy lenne-e kedved elkísérni.

          - Most már veszélytelenek ránk nézve?

          - Azok! – bólintott.

          - Akkor, indulás! – sétáltam az ajtóhoz.

          SeungHyun biccentett, majd ő is követett a nappaliba. MinYoung és TaeMin a kanapén ücsörgött és csak nézte egymást. Szótlanul. JongHyun a nappaliból fürkészte a kinti világot, JunHong egy könyvet lapozgatott. Az érkezésemre mindannyian felfigyeltek, JunHong és SeungHyun összenézett, bólintottak. A Vörös Angyal letette a vaskos olvasnivalót és hozzánk sétált. Értetlenül néztem a két Védelmezőre, TaeMin megszorította MinYoung kezeit, JongHyun rám emelte mélybordó tekintetét, de mielőtt bármit is mondhattam volna, lila köd borította el a nappalit.